Veiszer Alinda: Ráadás (részlet)

Posted on 2013. február 11. hétfő Szerző:

0


veiszer_ráadás-IND

Baló György

Nagyon kezdő riporterként többször is helyre tett. Kijavított, megcáfolt, megdorgált. Nem mindig esett jól, sőt. De végeredményben mégis csak az a helyzet, hogy jó, hogy így történt. Többször, több helyütt elmondtam, van mit tanulni Baló Györgytől. Van, ahol kifütyültek ezért a véleményemért, mert nem mindenhol örvend nagy népszerű­ségnek, és ez sem véletlen, de szakmaiságát nem vitatják. Meghívott magához, ag­gód­tam, mennyi időt szán rám, hányszor mondja majd: „Alinda, ez rossz kérdés.” Udvarias volt vagy nem, de nem mondta. Három és fél órát beszélgettünk múltról és jelenről. És csak kétszer gyújtott rá közben. A végén megmutatta, hogyan kell hatékonyan ingatlant keresni a neten, és elkérte tőlem régi írásait. Kikísért, egészen az utcáig, és a terveiről beszélt. Mert vannak.

(…) ’70-ben kezdtél az MTV-ben, és akkoriban szerintem már látni lehetett, és egy sor politikai esemény addigra alátámasztotta s előrevetítette, hogy pontosan mibe is készülsz belépni. Hogy nem fordult meg a fejedben egy másik pálya, ahol a nyelveket jobban lehet hasznosítani? Miért kötöttél ki angolnémet nyelvtudással a tévében, ’70-ben?
Sportriporter akartam lenni.

Baló György

Baló György

De nem is a sportosztályra jelentkeztél.
Nem.

A hírosztályra egyből.
Sehova nem jelentkeztem. Újságírócsaládban nőttem fel, és újságíró, később már televíziós akartam lenni. Hülyeség volt. De ezt akartam. Már tizennégy évesen segédkeztem egy hónapig a Magyar Nemzet sportrovatánál. Zsolt Róberttől tanulhattam. Később egyete­mistaként dolgoztam a Magyar Rádió angol szekciójában is, ott Charlie Coutts volt a főnök. Egy időben futballmeccseket közvetítettünk angolul, és ötödévesen, kötelező egyetemi gyakorlatként az MTI külpolitikai szerkesztőségébe kerültem. Ott úgy volt, hogy elém tettek X nyelven Y hírügynökségi anyagot, hogy ebből csináljak egyet magyarul. Ez ment, nem is volt annyira nagyon új, mert ilyesmit már gimnazistaként is gépelgettem otthon idegen nyelvű újságokból apám kérésére: érdekes és máshol nem olvasható tíz-tizenkét soros külföldi híreket publikált a Hétfői Hírek című hetilapban. Szóval az MTI-ben gyártottam a külpolitikai híreket 1970 nyarán, amikor Pécsi Ferenc külpolitikai főszerkesztőt hirtelen kinevezték az MTV igazgatójának. Egyszer csak felhívott, hogy van-e kedvem az MTV-nél dolgozni? Mondtam, hogy persze.

Miért tetszett a tévé?
Mert azt éreztem, hogy van bennem eredendő kíváncsiság és érdeklődés, hogy szeretnék nagyon sok, a lehető legtöbb embernek beszélni – szóval, képpel, kérdéssel, hallgatással. És úgy gondoltam, hogy semmi más eszköz nincs, amivel annyi embert lehet elérni, mint a televízióval.

Volt benned vágy, hogy sok embernek megmutasd magad?
Témaérzékenység, közlésvágy volt és van bennem, de nem vagyok képernyőmániás. Nem annyira magamat akartam megmutatni, inkább eseményeket, fejleményeket, folyamatokat. Elsősorban mindig szerkesztőnek tartottam magamat. A műsorvezetés, szöveg és kérdezés, a sokféle képernyős munka, amivel az embert azonosítják, nekem mindig inkább másodlagos volt. Másik történet – és nem jó történet –, hogy a Magyar Televízió fejlődése úgy alakult, hogy szinte csak azok lettek ismertek, akiket látni lehetett, a szerkesztőket szerintem sohasem becsülték eléggé. Egy műsorvezető javíthat vagy ronthat egy műsort, de a szerkesztő munkája, formátuma, érzékenysége és felelőssége meghatározó volt és maradt

Az nem ijesztett el téged, hogy behatárolt területen mozoghatsz, vagy valamit nem tehetsz közzé? Amikor az ember újságíró akar lenni, van egy ideája arról, hogy mi az újságíró, és újságíróként mit akar, de a ’70-es évek magyar tévéje ezt nemigen engedte.
Így volt. Különben sportriporter akartam lenni, de azt nem lehetett. A Híradóhoz kerültem, és rosszabbul jártam, mint a Vasassal. Egy év után úgy éreztem, megtanultam a szakma alapjait, és ott akartam hagyni, hogy hosszabb műsorokat csinálhassak, de még négy teljes évet kellett ott lehúznom, mert nem engedtek el. A végén azt mondtam, ha nem engednek el, kilépek. Akkor elengedtek. Cserébe híradósként bejárhattam Magyarországot, és nagyon sokat tanultam. De utána végre elmozdulhattam a külpolitika felé: szerencsém volt, mert a szüleim annak idején ragaszkodtak hozzá, hogy nyelveket tanuljak, és ezért hálás vagyok nekik. Több szerencsés és tehetséges újságíró is a külpolitikát választotta, mert abban azért többet lehetett csinálni. Sok vezető politikussal találkozhattam. Eljutni hozzájuk nehéz volt és maradt, de ha egyszer már odakerültünk, képesek voltunk partnerként viselkedni és kérdezni.
Nekem döntő volt, de ezt nehéz pontosan megfogalmazni: a ’80-as évek végéig úgy volt, ha valaki elkezdett a világról gondolkodni, és akart erről másoknak írni, beszélni, választania kellett. Beszélhetett nagyon keveseknek nagyon sokat – ezt tette a demokratikus ellenzék, ez a leginkább tiszteletreméltó. A másik lehetőség az volt, hogy nagyon sokaknak keveset, valamennyit mondani és mutatni. Remélve, hogy látják, értik és megértik. Ezt választottam.

Tudatosan? Vagy utólag lett tiszta a kép?
Fokozatosan. Nem volt azonnal tiszta, de a ’70-es években azért már lehetett tudni arról, hogy lehet másképpen is, hogy van ellenzék. De akkoriban azt gondoltam, tévesen vagy nem, hogy nagyon sok mindent lehet a képek és a sorok között és mögött elmondani és megmutatni. Azt remélem, hiszem is, hogy sok műsort csináltam, ami akkor, abban a közegben új, más és értékes volt.

De ha úgy tetszik, és most nagyon sarkítok, kapásból egy kompromisszummal kezdted. Egy olyan kompromisszummal, hogy bár a belpolitika érdekelt, de tudtad, hogy a külpolitikában beszélhetsz szabadon, így azt választottad.
A kompromisszum igaz, de az, hogy a belpolitika érdekelt volna, nem igaz. Mi érdekelt volna benne, amikor semmit nem lehetett csinálni vagy mondani, amikor tele voltunk érinthetetlen témákkal?

Pont ez, a tabukat megmutatni.
Igen, de ebben az értelemben sokáig inkább kamasz voltam: a világ érdekelt, látni akartam, ott akartam lenni, minden érdekelt, az egész világ. A ’70-es években például nagyon sokáig az, hogyan lehetne Afrikán segíteni, ilyesmik. Olvashattam külföldi újságokat, színes, izgalmas, érdekes világról szóltak, ez érdekelt. Ami itthon volt, zártnak, szűknek, szürkének éreztem, csavarogni akartam úgy, hogy beszélhetek róla és csavaroghattam úgy, hogy beszélhettem róla. Ez mindig sokkal többet ért nekem, mint akárhány műsorvezetés.

Veiszer Alinda (Fotó: Orosz Péter/vaol)

Veiszer Alinda (Fotó: Orosz Péter/vaol)

Két évvel vagyunk ’68 után, amikor te egyetemista voltál. Fokozottan figyelted a nyugati egyetemista megmozdulásokat? Meg hát itt volt a csehszlovákiai bevonulás is ’68-ban. Egyből két olyan egymásnak ütköző történet, ami azért meghatározhatja az ember későbbi pályakezdését.
Annyiban határozta meg, hogy ’68, Csehszlovákia nekem azt mondta, hogy a „jaltai világrend” mozdíthatatlan. Hogy Jaltából nem lehet kilépni. Hogy Jaltát a Nyugat – meglehet morogva, meglehet fogcsikorgatva – elismeri. ’68 augusztusa belém égett. Skóciában, Inverness pályaudvarán vártam egy éjjeli vonatra, turista útlevéllel, volt nálam egy zsebrádió, és meghallgattam a BBC éjféli híreit. Sokkoltak. Máig pontosan tudom az első mondatot a prágai bevonulásról. Másfelől meg ’68 és sok minden más azt is érzékeltette velem, hogy meg kell mutatni itthon is, meg kell próbálni megmutatni, hogy mi minden történik a világban. A lehetőség létezett, mert a külpolitikában valamivel messzebbre lehetett menni.

És nem inkább azokhoz akarsz beszélni, akik értik, akik jobban értik még akkor is, ha kevesebben vannak? Inkább a nagy tömegekhez, akik meg lehet, hogy nem értik?
Azért lettem televíziós, hogy sokaknak beszélhessek. Meggyőződésem volt és maradt, hogy a magyar média egészének talán legkártékonyabb szakmai tévedése, hogy túlbecsüli a közönség ismereteit, tényleges lexikális tudását, de súlyosan alábecsüli a befogadók intelligenciáját. Naponta számtalan olyan információ zúdul mindenkire, amit alapos ismeretek nélkül nem lehet megérteni. Ezért ezek a közlések hatástalanok. A befogadók elengedik őket. A közönség nagyon sok mindent megért, de nem szabad a nézőket érthetetlen szövegekkel elriasztani, mert az ember villámgyorsan elveszíti őket. Úgy kell írni, beszélni, mutatni, hogy mindez előzetes tárgyi tudás nélkül érthető és követhető legyen. Mindig azt feltételeztem, hogy akinek írok vagy beszélek, értelmes, de nem feltétlenül tájékozott. Nem is dolga, hogy az legyen.

Ütköztél olyan szakmai falakba a ’70-es évek elején, a pályakezdésedkor, amit nem törhettél át?
Ezek a falak a televízióban és a napilapoknál voltak a legerősebbek, mert ezeknek a médiumoknak volt a legnagyobb közönsége. Minél kisebb közönsége volt az adott kiadványnak, viszonylag annál messzebbre mehetett. A standard tabuk közé tartozott a szegénység léte, 1956, a Szovjetunió vagy a KGST bírálata, az MSZMP-n belüli nézeteltérések, a többpártrendszer, hosszan sorolhatnám, mert ezeket nem hirdették meg nyilvánosan, és az egyes főnökök maguk értelmezték azt, hogy mit szabad és mit nem.

És a külpolitikában mit nem lehetett?
Például a Szovjetuniót, a Varsói Szerződést és a KGST-t bírálni.

Volt olyan konfliktusod, amikor megpróbáltál nekimenni ezeknek a szabályoknak?
Nyilván nem kevesen voltunk, akik gyakran úgy gondoltuk, ebben vagy abban, itt vagy ott sikerült többet és mást mondani, mint amennyit engedtek. Ezt a nézők egy része, néha többen, néha kevesebben tudomásunkra is hozta. Évekig főleg az úgynevezett harmadik világban jártam sokat, főleg Afrikában, persze beleszerettem, s azt gondoltam, mint nyilván a legtöbb fiatal, hogy a harmadik világot meg kell menteni, segíteni kell, harcolni kell azért, hogy Afrikában ne legyen olyan iszonyatos szegénység és sokszor éhínség, és ugyanezt gondoltam Ázsia és Latin-Amerika nagy részéről is. Később rájöttem, az, hogy Afrikában mekkora a szegénység, és Afrika merre tart, az nem annyira Afrikában dől el, hanem inkább Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Tudom, hogy ez és sok minden más, amit mondok, felszínesen hangzik, de hát beszélgetünk…
Akárhogyan is, egy idő után már inkább Nyugat-Európával és Észak-Amerikával foglalkoztam. Sok kisebb-nagyobb konfliktusom volt, de ezek ma nevetségesnek és – a kor és az összefüggések ismerete nélkül – érthetetlennek tűnnek. Hogy mit mondhat vagy nem mondhat az MTV-ben mondjuk egy amerikai szenátor vagy éppen Zbigniew Brzeziński. Amikor az ember nagy nehezen eljutott odáig, hogy beszélgethetett egy nyugati politikussal, mindig tudatában kellett lennie annak, hogy az illető mondhat valamit, aminek közzétételét az MTV nem vállalhatja. A korrektséget mindig kötelezőnek tartottam, ezért ezt gyakran meg is beszéltük. Kinek-kinek elmondtam, hogy igyekszünk a lehető legpontosabb fordítást készíteni, hogy a magyar szöveg alatt és mögött hallható lesz az eredeti szöveg, s főleg elmondtam, ha valami olyasmit mond, amit nem fogunk tudni sugározni, akkor az erre vonatkozó teljes kérdést és a teljes választ elhagyjuk, tehát semmiképpen nem vonunk össze sem kérdéseket sem válaszokat, és nem vágunk bele egy-egy válaszba. Vagy a teljes egész vagy semmi – és ezt általában megértették. Egy-egy ilyen interjú fordításán vagy a fordítás javításán néha félnapokat dolgoztam, hogy ami elhangzik, támadhatatlanul pontos legyen.

Néha a főnökeimnek is voltak nehéz pillanatai. 1981-ben valahogyan sikerült kiharcolni, hogy elmehessünk Lengyelországba a Szolidaritásról forgatni. A hivatalos Magyarország nem nagyon lelkesedett mindazért, ami ott történt. Körülöttem sokan korszakalkotónak tartották. De mehettünk forgatni, beszéltünk Lech Walesával és másokkal is. Itthon senki nem avatkozott bele abba, hogyan vágjuk meg azt, amit forgattunk. De amikor készen lettünk, először az MTV akkori, a tévések között népszerű elnöke, Nagy Richárd nézte meg a riportfilmet. Megnézte. Csönd. Utána azt mondta, ennek bemutatásához ő nem elég, és behívta az MSZMP Központi Bizottságának egyik titkárát, aki hozott magával szakértőket is. Ők is megnézték. Csönd. Utána volt némi vita. Nagy Richárd igyekezett meggyőzni őket, hogy ezt be kell mutatni, de ők azzal érveltek, hogy a magyar sajtó egészen másképpen láttatja a lengyel helyzetet, az elnök úr mondta, hogy mi viszont ott voltunk – és sikerült neki, semmit nem kellett kivágnunk, az MTV bemutatta, amit csináltunk.

De van olyan dolog ebből az időszakból, amit ma már vállalhatatlannak tartsz?
Kapásból nem emlékszem, de bizonyos, hogy van.

Mondok egyet én, amiről nyilván többen tudnak. Éppen ’81-ből, amikor Walesát megszólaltattátok, te vezetted azt a műsort, ami még ellenforradalomként tárgyalta ’56-ot. Ez például visszanézve vállalható?
Elmondom, mi és hogyan történt, a kontextussal együtt. Akkoriban egyáltalán nem csináltam belpolitikát. Viszont nagyon sok, szerintem akkor érdekes és lényeges külföldi riportot, interjút készítettem. Ezt annak köszönhettem, hogy azok, akik akkor az MSZMP-ben a külügyekért feleltek, sokat segítettek az MTV külpolitikai szerkesztőségének. Támogatták, hogy ide-oda elmenjünk és ezzel-azzal beszélhessünk. Kivételezett helyzetben voltunk. 1956-ról addig soha nem volt szó az MTV-ben. 1981-ben valaki – ma sem tudom, ki volt – kitalálta, hogy a huszonötödik évfordulón legyen egy beszélgetős tévéműsor. És megtaláltak engem, hogy vállaljam el ezt a műsort. Először persze hallani sem akartam róla. Erre a főnökeim azt mondták, akkor felejtsem el, nem csak én, a kollégáim is, hogy továbbra is viszonylag szabadon vagy másokhoz képest viszonylag kevés korláttal forgathassunk külföldön. És ment a szöveg, hogy hány kollégának teszem tönkre a jövőjét meg az MTV relatív külpolitikai szabadságát. Az előbb beszéltünk erről: a hivatalos magyar sajtó ütötte-vágta a Szolidaritást, anélkül, hogy ezeket az embereket bárki láthatta vagy hallhatta volna. Mi viszont elmehettünk Lengyelországba forgatni. Ez a relatív szabadságocska nekünk értékes volt. Addig-addig bombáztak, hogy elvállaltam. Tévesen vagy nem, bennem volt az is, ha valaki más csinálja – mert nem hagytak kétséget, hogy a műsort megcsinálják –, még rosszabb lenne. Nagyjából semmi másra nem figyeltem az egész beszélgetésben, csak arra, hogy nem mondtam ki azt a szót, hogy „ellenforradalom”. Lehet, hogy semmiért nem lett volna szabad elvállalni.

Azért van ebben egy nagy szakmai dilemma, ezért-azért azt mondani, hogy megcsinálok valamit, amit egyébként nem csinálnék meg. Vagy arra gondolok, hogy utána engem az utcán nagyon sarkítva , leköp a demokratikus ellenzék.
Igen, ez a műsor súlyos dilemma volt és maradt. De nem az ellenzék miatt, hanem magamnak, magamban. Ha már szóba hoztad, reagálnom kell rá: szerintem a „demokratikus ellenzék”, miután hatalomra került, nagyon gyorsan több vállalhatatlant vállalt, mint én az egész pályám alatt.

Jó. Szóval azért is kérdeztem nagyon ezeket az éveket, mert egyszer egy interjúban kérdezték tőled, hogy te miket tartasz kiemelkedő televíziós pillanatoknak a pályádon? És a példák között említetted azt a riportsorozatot, amit ’77-ben Németországban, az SPD kongresszusán csináltál. És én nem értettem, hogy ez miért került a kiemelkedő televíziós pillanatok közé.
Sok mást is mondtam. De megint a kontextus. Ennek a talán húszperces tudósításnak rendkívüli visszhangja volt számomra értékes emberek között. Azt látták benne, hogy miközben az MSZMP-n belüli vitákról Magyarországon szó sem lehetett, a Magyar Televízióban fő műsoridőben látható, hogy Európa legerősebb baloldali, bár nem kommunista, de abban az időben kormányzó pártjában természetes, hogy a párton belül éles viták vannak, s az is természetes, hogy ezek a viták nyilvánosak. Sokan gondolták végig, lenne-e esély arra, hogy az MSZMP vezetőivel a párton belüli vitákról beszéljünk az MTV-ben. Nem volt esély. A Német Szövetségi Köztársaságot kormányzó SPD belső vitáiról lehetett. Úgy is mondhatnám: azokban az időkben az ilyen nézői következtetésekért dolgoztunk. Egyenesen nem lehetett elmondani, de Schmidt kancellár Hamburgból elmondhatta, és az MTV közreadhatta. A nézők gondolkozhattak. Olyannyira, hogy az első elragadtatott telefont – ilyen világban éltünk – az MTV párttitkárától kaptam az adás után.
De van még egy oka annak, hogy ez a ’77-es hamburgi forgatás Illés János ‒ azóta elhunyt ‒ operatőrrel kettesben olyan fontos nekem. Minden egyes külföldi forgatáson mindig azzal kellett küszködnünk, hogy nagyon sok energiára, talpalásra, könyörgésre, lelkierőre, szerencsére és néha megaláztatások elviselésére volt szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk. Nem az volt a nehéz, hogy az ember mit mondjon vagy mit kérdezzen, ha végre odakerül, az volt a nehéz, hogy odakerülhessen. Ahova más televíziók öt-hat tagú stábokat küldtek, oda mi mindig ketten jártunk, vagy százkilónyi cuccal, taxira sem volt mindig pénzünk, sokszor metrón, buszon, villamoson cipekedtünk egy-egy forgatásra, persze szegények voltunk, vacak szállodákban aludtunk ketten egy szobában. Egy időben volt egy listám, hogy hány repülőtéren keveredtünk botrányba azért, mert a túlsúlyunk sokkal nehezebb volt, mint amennyit ki tudtunk fizetni, szóval nem volt könnyű magára a munkára összpontosítani. Nem attól szorongtunk, hogy mit kérdezzünk, hanem attól, hogy sikerül-e odajutnunk, hogy kérdezhessünk. De azt sem felejtettük el, hogy szerencsések és kivételezettek vagyunk, mehetünk, utazhatunk, csavaroghatunk a világban, és ez káprázatos volt. Azért erről mindig eszembe jutnak a szüleim: hálás vagyok nekik, hogy nyelvre taníttattak, s ehhez ragaszkodtak. Ennek sokat köszönhetek.
Mindig úgy éreztem, ha már ott tartunk, hogy forog a kamera és megy a magnó – mert akkor még filmkamerával és magnetofonnal dolgoztunk –, és már „csak” kérdezni és beszélni kell, akkor már könnyű, semmivel nem vagyunk rosszabbak másoknál. De odáig eljutni, hogy Illés Jancsi vagy éppen csodálatos kollégám és barátom, Neumann Laci – ő sem él már, a fél világot bejártuk kettesben – azt mondja, hogy „forog”, mindig ez volt a nehezebb. A vasfüggöny mögül kis országból jöttünk, miért adnának időt a Magyar Televízióra, amikor – esetünkben – az egész német média lesi a szavukat? És Hamburgban akkor valóban kivételes szerencsénk volt: sikerült elérni, hogy külön-külön beszélhettünk Helmut Schmidt kancellárral, Willy Brandt pártelnökkel, volt kancellárral és az SPD több más vezetőjével is.

A magyar vezetőknek könnyebb volt a közelébe kerülni?
Nem, de ezt az ember 1989‒90-ig meg sem próbálta. Legalábbis én nem próbáltam. A nagy ritka formális, protokolláris interjúkat az MTV-ben a főnökök intézték, és engem egyszer sem ért a megtiszteltetés. (…)

Veiszer Alinda: Ráadás.
Alexandra Kiadó, 2012.
519 oldal