Szendi Gábor: A nő élete (részlet)

Posted on 2013. február 6. szerda Szerző:

0


Szendi Gábor

Szendi Gábor

A Lolita

Mit mondjak, nem könnyű szívvel vágok neki a Lolita-problematika tárgyalásának, mert könnyen úgy járhatok, mint Randy Thornhill és Craig Palmer, akik, miután megírták könyvüket a nemi erőszak evolúciós felfogásáról, rögtön megkapták, hogy lám, igazolni akarják a nemi erőszakot mint genetikailag kódolt szaporodási módot. Ám ahogy a nemi erőszak, úgy a Lolita-probléma is itt van velünk, ha akarjuk, ha nem. És attól, hogy nem foglalkozunk vele, még nem múlik el.

Maga a probléma – amely, mint látni fogjuk, szoros kapcsolatban áll a felgyorsult nemi éréssel – a felszínen úgy jelenik meg, hogy a szórakoztató- és médiaipar, illetve a ruha- és kozmetikai cégek egyre több tizenkét-tizennégy éves lányból gyártanak celebet, akik aztán modellként, énekesként vagy színésznőként követendő példaként állnak az egész tinivilág elé, és a nemrég még hajas babával játszadozó kislányokból előtör a szexuálisan túlfűtött, jogokat követelő minifelnőtt. A korhatár pedig egyre csak kúszik lefelé. Ezek a lányok nem kislányként jelennek meg, nem azt éneklik, hogy „és még Bambi is kapható”, és még csak nem is gyerekruha-kollekciókat mutatnak be, hanem csábító szexuális fenevadakként jelennek meg a divatbemutatók kifutóin, a koncertek színpadain és a vásznakon. A sort az 1980-as években a romantikus szépségű Brooke Shields kezdte, amikor tizennégy évesen a Kék lagúnában eljátszotta annak a szűziesen ártatlan lánynak a szerepét, aki szintén szűziesen ártatlan fiú unokatestvérével egyszerre csak felfedezi a másik szűziesen ártatlan testét. A férfinézők nagy örömére persze nemcsak filmbeli unokatestvére, hanem ők is felfedezhették Brooke bájos idomait, bár a rendezők a színésznő hosszú haját a meztelen jelenetekben állítólag gondosan odaragasztották a kebléhez. Amint a „fejlődést” elnézem, még pár év, és az ilyen filmekben direkt rövidre fogják vágni a lányok haját. A filmtörténetben a „fejlődés” mozgatórugója ugyanis az, hogy „mutasd meg, ami tegnap még nem volt megmutatható”. Akárhogy is: a témaválasztás kamasz fiúk és meglett férfiak romantikus szexuális fantáziáit vitte vászonra, és legalizálta, hogy kiskorú lánygyermekek szexuális kontextusban is ábrázolhatók. Persze ellenem vethetné valaki, hogy nem Brooke Shields anyakönyvi kivonatát, hanem a testét mustrálgathattuk, ami alapján nem feltétlen egy általános iskolás kislányra tippelnénk.

Szendi_A-nő-élete-borUgyanakkor aki a Kék lagúnát valamiféle filmtörténeti pionírnak tekinti a pubiszex ábrázolásában, azt ki kell ábrándítanom: hisz az amerikai film atyja és egyben a kislányok szexuális abúzusának szenvedélyes ábrázolója, David Griffith a Letört bimbókban már 1919-ben bemutatta, hogyan bántalmazza kínai mostohaapja a tizenkét éves kis Lucyt. A filmben persze csak a bántalmazást látjuk, a szexjeleneteket Griffith a nézők piszkos fantáziájára bízta. Ismerve a gyermekabúzusok statisztikáit, számtalan nézőnek nem sokat kellett erőlködnie, elég volt saját élményeiből meríteni.

A gyermekkor szexualizálása, vagy még inkább − egy finom lépést téve a probléma megértése felé − a gyermeki szexualitás felfedezése a modelliparban is tetten érhető. Maddison Gabrielt tizenkét évesen választották az ausztrál Gold Coast Fashion Week 2007 hivatalos arcává, ami nem kis felháborodást keltett az országban. Még John Howard, Ausztrália miniszterelnöke is tiltakozott, de persze kit érdekelnek a gyermekjogvédők akadékoskodásai, ha dollármilliókról és hírnévről van szó? És a korhatár-leszállítás azóta sem állt meg. Természetesen ez az eset sem előzmények nélkül való. Hát senki sem emlékszik a gyerekarcú Twiggyre, a hatvanas évek sztármodelljére, akit tizenhat évesen kiáltott ki a The Daily Express az év arcának? Már Twiggy titka is abban rejlett, hogy egyszerre volt gyerek és nő. Az egész Lolita-probléma lényege éppen ez a kétértelműség. Nehéz annyira visszamenni az időben, hogy ne ütközzünk bele abba a jelenségbe, amikor a gyermeklányok ilyen-olyan szerepben, de szexuális fantáziák és tevékenységek tárgyai voltak. Ami változik − és ez a „fejlődés” −, hogy mindez egyre kevésbé titkolandó.

A média a 20. század elejétől futószalagon gyártja a gyermekszínésznőket és az egyre fiatalabb énekesnőket. Már régen nem arról van szó, hogy egy szereplőválogató betér egy általános iskolába, és véletlenül megakad a szeme egy kivételes tehetségen. Már maguk a szülők formálják lányaikat kisgyerekkortól, hogy még a tinédzserkor előtt sztárokká válhassanak. Ez a tömegember „modern álma”. Gyermeked élete egy esély, hogy kitörj a szürke, arctalan létből. A szórakoztatóipar pedig szisztematikusan keresi a potenciális tinisztárokat. Britney Spears már háromévesen táncolni tanult, és anyukája nyolcéves korától szereplőválogatásokra hurcolta. Christina Aguilera kiskorától énekes akart lenni, és már tízévesen indult egy amolyan „Csillag születik” típusú versenyen. Natalie Portman négyévesen már táncolt, tízévesen modellkedett, és tizenkét évesen játszotta el a Léon, a profi tündéri Mathildáját. És itt van Emma Watson, aki kilencévesen kezdte a filmezést a Harry Potter hősnőjeként, és gyakorlatilag filmstúdiókban és divatmagazinok fotóstúdióiban nőtt fel.

Természetesen nem az a lényeg, hogy egy gyerek énekel, ruhamodell vagy filmben szerepel, hanem az, hogy szexuális tárgyként, szexuális vágyak célpontjaként van bemutatva. A Kék lagúna nem két gátlásos, nyakigláb kamasz esetlen próbálkozásait ábrázolja, hanem két csodás testű, szexuálisan nagyon is kívánatos fiatal szexuális egymásra találását. A Léon, a profiban a tizenkét éves Mathilda beleszeret a mogorva bérgyilkosba, és minden igyekezete ellenére csak az menti meg a Lolita-sorstól, hogy Léon gyermekszerető olaszként Mathildában makacsul a gyermeket látja. (Persze ez is csak egy variáció a gyermek-felnőtt szerelem témájára, akárcsak Thomas Mann Halál Velencében című kisregénye.) Emma Watson arculatformálói pedig – okulva más tinisztárok botrányaiból – hiába vigyáznak rendkívüli módon a színésznő imidzsének tisztaságára: ha Watson, nem tagadva meg női hiúságát, divatlapok címoldalain jelenik meg mondén dívának maszkírozva, lakhat akár egy kolostorban, beléphet akár egy apácarendbe is, mindenképpen szexuális tárggyá változik. Hogy ez mennyire így van, azt hamisított, meztelen képei jelzik, amelyek újra és újra keresztbe-kasul bejárják a médiát. Lehet cáfolni, lehet tiltakozni, de muszáj tudomásul venni, hogy Emma Watson teste már nem az ő tulajdona. Aki celeb, fogyasztási cikké válik, és nem ő szabja meg, ki, mikor, milyen formában fogyassza.

A gyermekkor szexualizálása a nyugati társadalmakban komoly aggodalmakat kelt. Zsinórban jelennek meg könyvek olyan címekkel, mint Az eltűnt gyermekkor, Oly szexi oly korán vagy a Lolita-effektus. A fiatalok egyre korábban kezdenek nemi életet élni, egyre gyakoribb a tinédzserkorú anyaság, és egyre fiatalabb korban akarnak a lányok szexisen kinézni. Ez azonban csak része egy tágabb problémának. A statisztikák szerint a gyerekek 20-25, más források szerint 40%-a esik áldozatul valamilyen szexuális visszaélésnek, és a szexuális bűntettek 40-45%-át tizenöt éves vagy annál fiatalabb lányokkal szemben követik el.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy a gyerekek egyre korábban fedezik fel a szexualitást, hanem arról is – maradva a lányoknál −, hogy a férfiak egyre fiatalabb gyerekekre tekintenek szexuális tárgyként. A korunkban megformálódó női szexideál a fiatal, szinte még gyermeki női test, amely karcsú, hibátlan, bimbódzó és ártatlan. Az ez utáni vágy hajszolásának extrém szélsősége az egyre terjedő vagy inkább újra feltámadó gyermekprostitúció és gyermekpornó, szolidabb formája pedig a kamaszokra irányuló felnőtt szexuális fantázia, amelynek olykor még megálljt parancsol a józan ész. Szép példája ennek az Amerikai szépség című film, amelyben a szexuálisan kihívó, de tapasztalatlan kamaszlányra beinduló apa az utolsó pillanatban ébred rá, hogy csak egy média által megbolondított, kislány fekszik alatta. Az életben azonban nem ilyen emelkedetten működnek a dolgok.

Máig döbbenten és értetlenül gondolok arra a szőke lányra, nevezzük B-nek, akinek gimnáziumunk csuda népszerű, már őszülő, többgyermekes biológiatanára volt a szeretője. A fél iskola róluk suttogott, de persze senki nem tett semmit. Évekkel később B-t kézen fogva láttam andalogni egy minimum hatvanéves férfival. Amolyan mester–tanítvány szerelemnek látszott. Végül is, minden csak ízlés kérdése, gondoltam. Aztán egy-két évvel ezelőtt állt össze bennem a kép, miként dönti romlásba egy fiatal lány életét egy túl korai, inadekvát szerelmi kapcsolat. Egy írónővel beszélgettem, aki arra panaszkodott, hogy pénzért könyörögve újra és újra felkeresi egy nő, akit éppen kilakoltatni készülnek a gyerekével. Kérdeztem, kiről van szó, és a leírásából ráismertem B-re, aki egy évvel alattam járt a gimnáziumban. Az írónő elmesélte, hogy a „lány” (immáron túl az ötvenen) annak idején az évfolyam sztárja volt az egyetemen, majd mindenféle zűrös kapcsolatokba bonyolódva lassan alkoholistává, munkanélkülivé vált. Ismerősöm csak azért adott neki pénzt, hogy hiányos fogazatát rendbe hozathassa, hiszen így még az álláskeresésben is esélytelen volt. „Persze, el fogja inni” − tette hozzá ismerősöm szomorúan. A gyermek-felnőtt szexuális viszony romboló hatásáról azóta elég sokat tudhatunk a szakirodalomból, és terápiás tapasztalataim szerint sem holmi ártatlan, romantikus dolog a tanár-diák szerelem.

Szendi_A-nő-élete-INDA gyermekkor túlszexualizálása mögött a kritikusok a fő mozgatónak a rideg gazdasági érdekeket látják. Az ipar felfedezte a gyermeket mint piacot, és korafelnőtt fogyasztóvá akarja tenni. A gyermekjátékok és -ruhák árusításánál mérhetetlenül nagyobb piacot jelent a gyerekeket megcélzó média, a kozmetikai szerek és a ruhák piaca. Pöttyös labda és rakott szoknya eladásából nem lehet annyit kihozni, mint a folyton változó divatú ruhákból, zenékből, filmekből, ékszerekből, kozmetikai és fogyasztószerekből stb. A gyermekkor szexualizálása életkorban lefelé kitágítja a felnőttkort, ami óriási profitot termel. A kritikusok a médiát hibáztatják, és vizsgálatokat mutatnak fel, amelyek szerint a mindent elöntő szex és a szexualizált tinédzsercelebek hatására a fiatalokban megnövekszik a szexuális késztetés és a vágy, hogy ők is megfeleljenek a média által sugallt ideáloknak.

Ha azonban egy kicsit hátrébb lépünk, és feltesszük a kérdést: ugyan kik működtetik a médiát vagy a szépségipart, akkor le kell számolnunk azzal az elképzeléssel, hogy lelkiismeretlen, profitéhes szörnyek tevékenykednek a magunk és gyermekeink romlásán, és rá kell jönnünk, hogy ők is csak emberek, akik ugyanúgy csak a munkájukat végzik, akárcsak mi magunk. A társadalmat nem lehet felosztani a társadalmat megrontókra és áldozataikra: a társadalom mi vagyunk. Valakik gyártják és árusítják az új testideált hordozó Barbie-babákat, a szexi ruhácskákat, a gyerekkozmetikumokat, másvalakik pedig megveszik ezeket. A média felkínálja a szexualizált gyermekeket, a közönség pedig fogyasztja őket. Régen hajas babáért nyúzták anyukájukat a kislányok, most meg szexis ruhákért. Az emberek szeretnek felelősöket keresni a problémáikért, de ami működik az átlátható emberi kapcsolatok szintjén, az nem működik társadalmi méretekben. Társadalmi folyamatokért felesleges az egyes embereket hibáztatni. Személyesen ellent lehet állni a média és az ipar nyomásának, amint azt a tanácsadó könyvek ajánlgatják, ám ebből gyakran csak az sül ki, hogy a gyerek kilóg a társai közül, pocsékul érzi magát, és utálja prűd szüleit, akik mindenben csak veszélyt szimatolnak – sajnos abszolút jogosan. Moralizálással még soha nem lehetett társadalmi kérdéseket megoldani. Az evolúcióban – legyen az biológiai vagy társadalmi – az egyes ember általa át nem látható, irányíthatatlan folyamatok részese, élvezője és elszenvedője. Norbert Elias a következőképpen írta le a civilizáció folyamatát: „Az egyes emberi terveknek és cselekedeteknek ez az alapvető összeszövődése olyan változásokat és alakzatokat idézhet elő, amelyeket egyetlen ember sem tervezett vagy hozott létre. Ebből, az emberek kölcsönös függéséből, egészen sajátos rend származik, amely kényszerítőbb és erősebb, mint az őt alkotó egyes emberek akarata és esze. Az összeszövődésnek ez a rendje szabja meg a történelmi változás menetét; ez alapozza meg a civilizáció folyamatát.” (Berényi Gábor fordítása)

Ki kényszeríti a fiatalokat arra, hogy szexisek legyenek, ha nem akarnak? Erre rá lehet vágni, hogy a média manipulálja őket. Ez körülbelül úgy hangzik, mintha az édességipart tennénk felelőssé az emberek elhízásáért, mert olyan finom csokikat állítanak elő, hogy nem lehet nekik ellenállni. Kereslet és kínálat egymást erősítő kapcsolatban állnak. Ha a kamaszkorba lépő gyerekekben nem támadna igény arra, hogy „szexualizálják” őket, akkor ez nem is fordulhatna elő. Persze a média és az ipar kifinomult eszközeikkel képesek mind tovább fokozni a létező igényeket, a felfokozott kereslet pedig ismét visszahat médiára és az iparra, amely ennek hatására tovább csigázza erőfeszítéseit. A „fejlődés” motorja itt az, hogy a piaci szereplők a fogyasztó kegyeiért egymással versenyezve mind jobban ráhangolódnak a fogyasztó ösztönvilágára, és így egyre pontosabban tudják őt megfogni. A sikeresebb termék az, amely hatásosabban fejezi ki a fogyasztó vágyait, ezért arra fog esni a fogyasztó választása. A végeredmény ez esetben: az egész kultúra átszexualizálása a csecsemőkortól a halálig. Téved, aki azt gondolja, ez már a vég. Ez a kezdet! Visszatértünk oda, ahonnan ősemberként indultunk. És kezd nyilvánvalóvá válni, hogy mindennek a szaporodás a végső értelme.

Hogy alakult ki ez a mai helyzet? Hisz régen minden olyan ártatlan volt, vagy legalábbis annak tűnt. Vagy mindez mindig is létezett, csak nem látszott? Való igaz: a gyerekek és pubertáskorúak szexuális lényként való kezelése koronként változó formában, de mindig is jelen volt. Ma hangosabb és nyíltabb, de lényegében nem más, mint régen. Ha a Lolita-probléma kibontakozásának folyamatát visszafelé követjük az időben, elsőként a jelenség névadójához, Vladimir Nabokovhoz érkezünk. Mintha az ő regénye valamiféle jeladás lett volna.

(Az eredeti szöveg hivatkozásai és lábjegyzetei a kötetben megtalálhatók. A szerk.)

Szendi Gábor: A nő élete. Mit hoz a jövő?
Jaffa Kiadó, 2012