Ófeigur Sigurdsson: Jón története (részlet)

Posted on 2013. január 20. vasárnap Szerző:

0


Sigurdsson_Jón története-borÖtödik levél

Csoda és égi jel, Þórunn! Hosszú szárú csizmájában eljött hozzánk Skúli főbíró. Kilenc óra körül járt az idő, de sötét volt még, mert hamueső váltakozott hóviharral, a bíró sebesen vágtatott egész éjjelen és hajnalon át, lova olyan fáradt volt, hogy a szája feketén habzott, melyet én katlatajtéknak nevezek – a nap már felkelt, de nagy volt és komor, mint egy véres pajzs az óceán feletti sűrű ködben. Skúli lerázta magáról a havat és a hamut, és belépett a barlangba. Szépen volt öltözve az ország főbírája, midőn levetette magáról terebélyes, viharvert és kormos bőrköpenyét; ott állt a barlang közepén zöld ruhában és bársonymellényben, szőtt mindkettő, a ruha selyemmel díszített, cserzett, prémes bőrbéléssel és fém gombokkal. Úgy fénylett a selyem és a bársony rajta, mintha lángolt volna az egész ember. Ezt az öltönyt Koppenhágában vette, mikor egyszer Rantzau gróf társaságában járta a boltokat, így dicsekedett. Divat az manapság, hogy a világi méltóságok mindenféle külföldi szövetből készült, festett ruhában járnak, háromszögletű kalapot hordanak, s emígy feszítenek cifrán. A papokat ez felháborítja, mert az ő öltözetük szegényes, a templomi díszruhájuk is csupa ringy-rongy.

Skúlinak kedvére volt, ahogy Þorsteinnal berendezkedtünk, nagy udvariassággal üdvözölt minket, örült, hogy csizmáját magán hagyhatja, mert csak nehézséggel lehet azt a lábáról levonni, bár az amúgy is inkább női munka, amely munkának aztán nagy bűz a jutalma et cetera. „Igaz is, hol az asszonyszemély?” – kérdezte a főbíró. „Egyébiránt különös, hogy mindig fázik a lábam ujja.” Skúli savót óhajtott, s rögtön olthatta is a szomját. Azután kapott némi lélekmelegítő pálinkát, majd elfogadott némi friss juhtejet és Þorsteinn vérpogácsáját, melyet illő fogadtatásnak nevezett, lévén, mint mondta, odakünn a föld fehér s az ég veres, bár a dán lobogó színeit viselő eledelt enni amúgy aggályos. A főbíró hozott nekünk két icce házi borókapálinkát, hogy a hamu undoksága ellen erősítse szívünket, s ajánlotta, hogy az első korttyal szánkat tisztítsuk, s orron át fújjuk ki, ezt neki Bjarni phyiscus tanította. A főbíró lova bedugta a fejét az ablakon s barátsággal köszöntött minket, megörült a marék szénának, amit kapott, Þorsteinn még egy darab kenyérrel is megkínálta, szép volt tőle. Skúli egy hímzett keszkenővel megtörülte a ló száját, amit aztán visszatett a zsebébe.

Mostanára már olyan jól fölszereltük a barlangot, hogy a jelesebb vendégek sem tudják elrejteni csodálkozásukat afölött, hogy milyen lakályos nálunk. Az az ötletünk támadt, hogy behordtuk a házba az összes forgácsot, amely azután maradt, hogy az első napokban a fókavadászcsónakot megépítettük. Jó illat és takarosság származik abból sokáig. Aztán majd a tűzbe kotorjuk. A kandallót a bejárat mellé vágtuk a falba, és kővel beraktuk, hogy a tűz ne kaphasson bele semmibe, amibe nem lenne kívánatos; tűzhelyünk nem alávalóbb, mint a legújabb és legfinomabb kályhák, mint az az új, ami a püspöknek van. Igencsak bőviben vagyunk az éghető holminak, gyapjúnak s könyveknek, de a falak, a padló vagy a mennyezet nem gyúlékony. Fülkéket is vágtunk a lámpáknak, és a tűzhelynél széles fűszertartó polcot véstünk.

Ófeigur Sigurdsson

Ófeigur Sigurdsson

Meglepődtünk Skúli érkeztén, azon töprengtünk, mi lehet jövetelének célja. Magamban titkon attól féltem, hogy ellenségeink terve sikerrel járt, s azért jött, hogy fogoly voltomat tudassa velem. De más ügyben járt: egy kiváló üvegtáblát nyújtott át Skúli főbíró, mely a Viðey-szigeti palotáról esett le. Méretet vettünk az elülső falról, ahová szántuk, és még aznap be is illesztettük, s most kilátás nyílik a barlangból a tengerre, mintha csak a szabad ég alatt lenne az ember.

Töltöttem magunknak pálinkát bőséggel, és megköszöntem Skúlinak az ajándékot.

Majd közölte, hogy a tűzvész nyomán teremtődött állapotokat vizsgálja éppen, és kérdezte, nem lenne-e kedvem erről összefoglalást írni. Mondtam neki, hogy a történéseket napról napra felróttam egy jegyzetfüzetbe. „Mindenképpen kell nékem egy másolat!” Aztán Skúli nagy hajlandóságot mutatott arra, hogy a Nagy Újjáépítés feladatát megtárgyaljuk, azaz az ország ősi és új javait, az elvesztegetett tudást, melyet újonnan el kell igazítani: „Ércet kell nyerni a földből, követ a házépítéshez, agyagot az edényekhez, szenet a tűzhelyekbe, ként a fegyverekbe; Eggert és Bjarni keresztbe-kasul járják most az országot, ökonómiai kutatásokat végeznek a király részére, ezt keresik, ezt akarják feltérképezni, de az efféle ipar nem elegendő, a fejlődéshez nem lehetséges egy vagy csak néhány dologra helyezni a hangsúlyt, mint ahogyan egyesek kívánnák, ezek az átkozott merkantilisták és fiziokraták, mindig kizárólag az egyik lehet csak, vagy a másik, máskülönben biztos a kudarc, veszélybe kerül minden… a helyreállítást nem segíti elő a fenyegetés és terror!… Az Újjáépítés az országnak minden termékeire számít, nagyra és kicsire, ezért én vagyok kinevezve felelősnek, mint projektcsináló… de meg kell szabadulni ezektől a külföldi szélhámosoktól, akik a torkunkat szorítják, s kiszipolyozzák a hazát és a nemzetet, addig nem is lehet fejleszteni a mezőgazdaságot és a halászatot, és a kereskedelmet se lehet szabaddá tenni, hogy az izlandiak maguk nyerjenek hasznot a saját áruikból, nincstelen honfitársaink életét idegen kompániák irányítják, s kényszerrel fosztják meg őket mindenüktől, és a javak azon kevesek kezében vannak, akik Izlandot hitványnak nevezvén szidalmazzák… s a dolgoknak ezen rendje ezidáig csak kárt okozott… mostantól előre kell tervezni, szántóföldeket létesíteni, fákat ültetni, nagyobb hajókat szerezni, nekünk kell megőrölnünk a gabonát, okosan felhasználni a dolgokat, de ugyanakkor védeni is; a föld képes megteremni mindazt, mire szükségünk van, Eggert és Bjarni erről írnak nálam Viðey szigetén, most gabonát kell termesztenünk meg zöldséget, feldolgozni a gyapjút, cserzeni a bőröket, festeni a szövetet és ruhát szabni minden emberre, az Újjáépítés pedig egyben ipariskola is, mert terjesztjük mindazt a tudást, ami az országban föllelhető, s mindenféle más ismeretet, ami nem ért még el idáig, de a külföldi városokban virágzik, mi ott már meggyökeresedett, és mélyebben él a kultúrában…” S ekkor Þorsteinn fölkacagott! …Skúli kizökkent a beszédéből, és rámeresztette nevezetes, metsző karvalyszemeit, biztos tudatában azok hatalmának: „Ugyan mi olyan tréfás?” – kérdezi Þorsteinnt, a szemei elsötétülnek, mint a dühös rigóé. Þorsteinn öcsém így válaszol a főbírónak: „Úgy beszélsz a kultúráról és a tudományról, mintha sport lenne, mintha minden csak verseny…” Skúli a szavába vág: „Talán van valami különbség? A régi időkben ez egyazon dolog volt, nyilván nem olvastad a régi mondákat, Þorsteinn, a kultúra sport volt! a gondolkodás is sport! ezt akarom én újjáéleszteni… az ipar sport, a halászat is, a szövés, a tudomány, a művészetek… minden, ami az embertől erőfeszítést kíván… az mind sport!” Þorsteinn teli torokból felel: „Összekevered, Skúli…” – s az öcskös a vitázás művészetében igen ügyes, bár én magam nem tartom ízlésesnek az efféle vetélkedést: „A sport része a kultúrának, de a kultúrát nem lehet sportként űzni – ennél a pontnál felállok, hogy vizet hozzak a kannába –, az a régóta fennálló jó szokásokból fakad, amelyek valahogyan a rossz szokásokat veszik körül, kultúrában nem lehet másokat megelőzni, ez elavult gondolkodásmód…” Skúli: „Azt állítod, hogy a kultúra magját rossz szokások alkotják?… Eh, néha megfájdul a fejem a túl sok gondolkodástól, avagy mi más lenne a civilizáció, mint otthon tétlen ülő emberek tömege?…

Fordította: Egyed Veronika

Ófeigur Sigurdsson: Jón története
Libri Kiadó, 2012