Képeslap Párizsból
A tornateremben vágni lehetett a csöndet. Egyetlen pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott a tizenkét bordásfal, az öreg, repedezett bőrű ló vagy a nyolc szürke és megkopott kötél felől, amelyek mozdulatlanul lógtak a plafonról. De a tizenhat fiú és lány irányából sem, akik a Dølgen iskola katonazenekarának tagjai voltak, és egy emberként meredtek Madsen karmesterre.
– Vigyázz… – kiáltotta Madsen, majd a magasba emelte a karmesteri pálcát, és a sötét lencséjű pilóta-napszemüvegen keresztül a gyerekekre hunyorgott. Már előre rettegett attól, ami következik, és reménykedő pillantással kutatott Bulle után. Tudta, hogy a zenekar többi tagja folyton piszkálja a vörös hajú trombitást pöttöm termete miatt. Velük ellentétben viszont a kis fickónak legalább volt érzéke a zenéhez, és ez talán megmentheti őket. Miután hiába kereste Bullét a szemével, Madsen a fiú egyetlen általa ismert barátjára, a klarinéton játszó Lisére szegezte tekintetét. A kislány volt ugyanis a zenekar egyetlen tagja, aki rendszeresen gyakorolt otthon. Talán még sincs veszve minden.
– Kész…
Az összes gyerek a szájához emelte a hangszerét. A tornateremben akkora volt a csend, hogy odakintről beszűrődtek a langyos októberi délután hangjai: a madárcsicsergés, egy fűnyíró zúgása és a játszadozó kis taknyosok kacagása. A tornateremben azonban sötét volt. Hát még hamarosan milyen sötét lesz!
– Rajta! – bődült el Madsen és méltóságteljes ívvel a levegőbe lendítette a pálcát.
Először az égvilágon semmi nem történt, továbbra is csak a madárcsicsergés, a fűnyíró zúgása és a kis taknyosok kacagása hallatszott. Azután bátortalanul megnyekkent egy trombita, óvatosan cincogni kezdett egy klarinét, és mintegy próbálkozásképpen koppant egyet a nagydob. Aztán a pergődob váratlanul éktelen zörgésbe kezdett, amitől az egyik kürtös ijedtében egy pukiszerű hangot csalogatott elő hangszeréből, és a hátsó sorokban valami hatalmas prüszkölésbe kezdett, ami Lisét egy kék bálnára emlékeztette, amely egy hét után az imént bukkant csak fel a víz felszínén. Ám ezekben a próbálkozásokban egyetlen értékelhető hang sem volt, Madsen arcának színeváltozása pedig közeledő dühkitörésre figyelmeztetett.
– Há’-négy! – bömbölte Madsen és úgy lengette a karmesteri pálcát, mintha ostor lenne, a zenekar tagjai pedig egy római gálya evezős rabszolgái volnának. – Játsszatok, a mindenségit! Ez nektek a Marseillaise, a franciák nemzeti himnusza? Hadd halljam!
De nem volt mit hallani. A zenekar egy része kétségbeesetten meredt a hangjegyekre, a többiek pedig erősen összeszorították a szemüket, mintha éppen a vécén ülve küzdöttek volna valami megerőltető kihívással.
Madsen feladta, és egy magányos böffentés kíséretében, amelyet a tubásnak sikerült végre kipréselnie a hangszeréből, leeresztette a karját.
– Állj, állj! – kiabálta a karmester és türelmesen várt, míg a tubás újra levegőhöz jut. – Ha ezt a franciák hallották volna, először lefejeznének, azután máglyán égetnének el benneteket. Egy kicsit több tiszteletet a Marseillaise-nek, ha kérhetem!
Miközben Madsen tovább perlekedett, Lise a mellette álló székhez hajolt és ezt suttogta:
– Elhoztam doktor Proktor képeslapját. Valami nem stimmel vele.
A válasz egy ütött-kopott trombita mögül érkezett:
– Ha engem kérdezel, teljesen hétköznapi képeslapnak tűnik. Kedves Lise és Bulle, szívélyes üdvözletem küldöm Párizsból, doktor Proktor. Gondolom, megint valami ilyesmit írt, nem?
– Hát, nem egészen…
– Akkor fogalmazzunk úgy, hogy egy szokatlanul hétköznapi levél, Lise. Az egészben legfeljebb az a furcsa, hogy egy ilyen csöppet sem hétköznapi fickó, mint doktor Proktor, ennyire hétköznapi képeslapot írt.
A beszélgetésüket Madsen bömbölése szakította meg:
– Bulle! Ott vagy?
– Igenisss, őrmester úr! – harsant fel a válasz a horpadt trombita mögül.
– Fel, hogy mind láthassunk, Bulle!
– Máris, csodásan hömpölygő zenék és minden univerzumok hangjainak parancsnoka!
Azzal a kottaállvány mögül egy apró, vörös hajú fiú bukkant elő és felugrott a székre. Jókora szeplőkkel pöttyözött arcán széles vigyor terült szét. A fiú nemcsak egyszerűen kicsi volt, hanem egyenesen parányi. A haja pedig nem egyszerűen vörös volt, hanem egyenesen élénkpiros. A vigyor pedig nem egyszerűen széles volt, hanem szinte kettészelte a parányi arcot. A szeplői pedig nem egyszerűen nagyok voltak, hanem… nos, azok tényleg egyszerűen nagyok voltak.
– Játszd el nekünk a Marseillaise-t, Bulle! – mennydörögte Madsen. – Úgy, ahogy azt játszani kell.
– Parancsára, minden karmesterek atyja és minden janicsárok királya a Szaharától északra és…
– Hagyd már a marháskodást, és játssz!
Bulle pedig játszani kezdett. Egy lágy és meleg tónusú dallam emelkedett a tornaterem plafonja felé, majd az ablakon keresztül kisurrant a langyos őszi délutánba, ahol a madarak szégyenlősen elnémultak a szépséges muzsika hallatán. Legalábbis ez futott át Lise fején, miközben parányi szomszédját és egyben legjobb barátját hallgatta, aki a nagyapjától örökölt régi hangszerén játszott. Lise nagyon szerette a klarinétját, de valahogy mégsem érezte olyan különlegesnek, mint a trombitát. És játszani sem volt olyan nehéz rajta. Bulle megtanított neki egy dalt a trombitán, méghozzá a norvég nemzeti himnuszt, amely az „Igen, szeretjük” szavakkal kezdődött. Lisének persze nem ment olyan jól, mint Bullének, ő azonban titokban arról ábrándozott, hogy egyszer majd egy nagyobb közönség előtt eltrombitálhatja. Milyen szép is volna! De az álmodozás csak álmodozás, és az ábrándozás is csak ábrándozás.
– Nagyon jó, Bulle! – kiáltotta Madsen. – Akkor most mindenki lépjen be! Egy-két-há’-négy!
Jo Nesbø
És a Dølgen iskola katonazenekara belépett. Pontosabban bezuhant, becsörömpölt, bebotorkált. Dobok, szaxofonok, kürtök, ha rangjátékok és cimbalmok – pont úgy hangzott, mintha valaki a feje tetejére fordított volna egy konyhát, és a szekrényekből és a fiókokból minden a padlóra zuhant volna. Azután a nagydob és a tuba is csatlakozott. Az egész helyiség beleremegett. A bordásfalak a fogaikat csattogtatták, a mászókötelek ferdén lógtak, mintha legalábbis viharos szélnek feszülnének, a megkopott ló pedig láthatólag azt vette a fejébe, hogy megszökik, ugyanis apró szökkenésekkel, centiméterről centiméterre a kijárat felé kezdett araszolni.
Amikor végre a Marseillaise utolsó hangjai is abbamaradtak, teljes lett a csend. A tornateremben és odakinn is. Nem volt madárcsicsergés, sem gyerekkacaj. Csupán Truls és Trym, az ikrek utolsó elszánt ütéseinek visszhangjai a dob bőrén és a dobhártyákon.
– Köszönöm – nyögte Madsen. – Azt hiszem, ennyi elég is lesz mára. Viszlát hétfőn.
Fordította: Petrikovics Edit
Jo Nesbø: Doktor Proktor pukipora 2. – Idővihar a kádban
Kolibri Kiadó, 2012
Olvass bele 
Posted on 2013. január 3. csütörtök Szerző: olvassbele
0