„Az ember szíve vásik…” | Jelenetek egy házasságból / Radnóti Színház

Írta: Tóth Zsuzsanna

Van egy korosztály, amely meg­ha­tá­ro­zó emlékeket őriz a Jelenetekről, ame­lyet egy kort fém­jelző híres rendező, Ing­mar Bergman mozijaként ismer­tünk meg az ezer­kilenc­száz­hetve­nes években. A múlt századi film (egyéb­iránt Golden Globe-díjat kapott) témája örök; a férfi és nő története – házasságuk néhány jeles fordulója, elválásuk és újbóli egymásra talá­lásuk(?) képei – így nem véletlenül kerül elő, már nem először, színpadi változatban is.

Nehéz az emlék-hatástól elvonatkoztatni. Liv Ullmann és Erland Josephson hangját szinte hallom – egyszerre recsegő és lágy skandináv zene – amíg a Radnóti színpadán meg nem szólalnak a jelen szereplői, Szávai Viktória (Marianne) és Schneider Zoltán (Johan).

Bálint András, a rendező, szikáran maivá teszi a darabot, amelyet az eredeti forgatókönyvtől eltérően kétszemélyessé tömörítettek. Megjelenik néhány alak – főleg a színváltást segítő néma szereplő –, de a hangsúly a kétszemélyességen van, a másik ember jelentette kis poklokon. A házasság körül forog a történet, amelyet tekinthetünk banálisnak, nincs benne semmi új. 1973-ban is valószínűleg csak az tette drámaivá, hogy beszélni kezdett egy problémáról. Ahogyan Bergmann fogalmazott, hősei voltaképpen szeretni valóak, miközben ők maguk nehezen küzdenek meg az érzelmekkel.
Itt és most tétovábbnak és gyöngébbnek Johant találtam, valószínűleg azért, mert őszintének tűnő igyekezettel volt gyámolítani való mackó-férfi, no meg pontos is, amikor érzékeltette az önmagát is elemző, s a megnyíló képpel elégedettnek semmiképpen nem nevezhető pszichológust.

Marianne Szávai Viktória megformálásában szeszélyesebbnek bizonyult, mint emlékeztem, ám erősebbnek is. Kirohanásaiban inkább a düh, mint az elveszettség érzet dominált. Játszmájuk vége ismerős, mégis mindvégig lebegteti a reményt, hátha másképp alakulhat.

De nem. Az egymáshoz kötöttség, az elvágyódás, a megcsalások és lelkifurdalások hálójában vergődő, de a konvenciókhoz igazodni vágyó két ember sorsa nem szánni való. Nem kelt részvétet, de elutasítást sem. Bálint András rendezői koncepciójában, Szávai és Schneider játékában éppen az a rettentő, hogy majdhogynem szenvtelen és ismerős. Ez van. Minden olyan, mint máskor. Mindenhol, mással is olyan, mint máskor. A második házasság sem menekvés. Néha úgy tűnik, talán létezik valamiféle kötelék, vagy csak összekopottság a két szereplő között. Vagy csak együtt fogalmazzák teljessé a legjobb életben is érthető kilátástalanságot.

Ebben a rendezésben a két szereplő egyenrangúan felelős kapcsolatuk szétfoszlásáért. Egyik sem áldozat csupán. Látványosan gyengének csak a férfit látjuk, a libikóka mintha nem vonatkozna Marianne-ra, ő csak beszél arról, hogy mélyre jutott. Beszélgetéseik nem nélkülözik a szakmai rutint sem – a hivatalból figyelmes (válóperes) ügyvéd, és az emberi elmével, lélekkel foglalkozó, de leginkább magára figyelő pszichológus mondatai be-beszüremkednek fordulataikba.

Vadnak mutatott összecsapásuk amennyire váratlannak rendezett, annyira rövid – természetesen nem lehet naturális. Így is már előre jelzi Szávai néhány látható sérülése (a lábszárán lévő foltok, ragtapaszok), hogy fizikailag még hátra van a durvája. A verekedés elhitető, és a rendező mértéktartását dicséri, s inkább demonstrációja az egymást gyötrető szándéknak, mintsem vehemens egymásnak feszülés.

Ily módon nem teljesen jelenik meg Bergman eredeti szándéka, amit a bevezetőben megfogalmazott: „Kivetkőznek emberi mivoltukból, egy céljuk van, hogy testileg-lelkileg meggyötörjék a másikat.” Bálint András rendezése elegáns, hűvös – mégis illeszkedik az alapanyaghoz. Két ember megjárja előttünk kapcsolatuk poklát, és reménytelenül, kissé csodálkozva szemléli, mintegy kívülről, saját életét – ez jutott nekem?

Khell Zsolt Ikea-világot helyez a színpadra, minden dísz nélküli otthont; egy másik lámpával, végül a kandallóval jelezve a nyaralót, néhány elemmel az éttermet, irodát. A folyamatosan kiürülő családi létet húzza alá, hogy míg az elején Marianne és Johan párnák és plüssállatkák közé, meleg takaró alá kucorodva nézik a videófelvételt, a lakásban az utolsó jelenetekben már egyáltalán nincs semmi melegség, semmi lágy textília. Végül az elhagyott, és újra felkeresett nyaralóban már hiába ég a kandalló tüze. Hőseink a kabátjukat sem veszik le, fáznak, ülnek bár olyan szorosan egymás mellett, mint a játék során csak nagy ritkán. Italuk sincs a magukkal hozott poharas kávén kívül, noha a játék folyamán jellemzően sokszor nyúlnak a pohárhoz.

A jelmezek (Remete Kriszta munkája) épp csak érzékeltetik a jólétet, és sikerül – legalábbis az elején még némi derűt is a színpadra varázsolni Marianne színes gumicsizmájával, kabátjával. Beszédesnek is tarthatnám, hogy az első, reménybeli visszacsábítás vörösben, a konkrétan megvalósuló második már pasztellban történik, míg a végjáték ruhában is elszürkül, mint ősszel a pesti utca járókelői.

Az előadás építkezik a fényekkel (Baumgartner Sándor), különösen jól komponáltan a nyaralóbeli jelenetben; a tényekkel szembesülés álmatlansága, ugyanakkor az összezártság börtönrácsai is asszociálhatóak a zsalugáter-réseknek tűnő fénycsíkokban. A játék minden lecsupaszítás ellenére vállaltan színházias, nem csupán a színváltásokban, de a bejátszott és a játékot mintegy keretbe foglaló videófelvétellel, vagy a záró kép kihunyó kandallótüzével. Talán sok is ennyi jelzés.

A közönség nagy része hálásan reagált a humormorzsákra, de mindvégig érezni lehetett, a vég ismert előttük; a közönség soraiban (december 2-án) alig ültek fiatalok, meghatározóan sok volt az ismerős, kolléga, kritikus – a színpadi alakokhoz hasonlóképpen elvásott szívű közönség. S hiába várja Marianne mindig a nyarat – „egyik nyár, akár a másik…”

Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból | Radnóti Színház
Fordító: Osztovits Cecília

Rendező: Bálint András
Marianne: Szávai Viktória
Johan: Schneider Zoltán

A rendező munkatársa: Őri Rózsa
Dramaturg: Hárs Anna
Jelmez: Remete Krisztina
Díszlet: Khell Zsolt
Világítás: Baumgartner Sándor