Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány (részletek)

Nemzet és történelem

(…)Az előző fejezetben kiderült: a hun–szkíta–finn rokonság hosszú éveken át békében megfért egymással, a 19. század közepére viszont jórészt megszűnt ez a kegyelmi állapot. A türelmes időszak kialakulásában jelentős szerepe volt a reformkor liberális tudományfilozófiájának, megszűnéséért pedig egyrészt a szabadságharc leverése utáni elkeseredett bezárkózás, másrészt viszont a magyar nyelvészetben egyre inkább teret nyerő, a korábbinál jóval erőszakosabb tudománypolitika okolható. Igaz, az elutasításnak már volt mire építenie, hiszen a 18. században nem indult jól a „finnugor-elmélet” – az az ember érzése, hogy első erőteljesebb megjelenésekor szegény egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, és ez az átok később időről időre újult erővel hatott.

Sajnovics fölfedezése ugyanis éppen akkor kapott nagyobb figyelmet, amikor a magyar nemesség egy része legalábbis kezdett ráhangolódni arra, hogy polgárság hiányában maga kezdjen hozzá a modern nemzetté válás szellemi előzményeinek megteremtéséhez. Az a nemesség, amely történeti tudatának alapja több mint fél évezrede a hun–magyar rokonság, a keleti származás volt. A nemzetteremtés egyik legfontosabb eleme az anyanyelv kiterjesztése volt olyan nyelvhasználati tartományokra, amelyekben korábban a németet vagy a latint alkalmazták, II. József (1780–1790) németesítő törekvései pedig csak még inkább fölerősítették ezt a mozgalmat: a magyar nemesek, tudósok és lelkes dilettánsok teljes fegyverzetben újítottak nyelvet, írtak verset, tanulmányt, bármit, csak magyarul legyen. (…)

De hogy is van ezzel a sokat emlegetett törökpártisággal? Az ugor–török háborúként elhíresült – azt nem mondanám, hogy egészében, de részben tudományos – hadakozás a magyar nyelvtudomány történetének egyik legszélesebb körben ismeretes vitája, s minthogy iskolában is tanítják, többnyire meglehetősen leegyszerűsített sémákat ismerünk róla. Valami olyasmit, hogy Hunfalvy és Budenz, a finnugor nyelvrokonság apostolai a fölvilágosult tudományosságot képviselték a dilettáns Vámbéryval szemben, aki a magyarokat töröknek tartotta, pusztán azért, mert nem smakkolt neki a halzsíros atyafiság. A nagyközönség Vámbéryt támogatta, mert szintén nem viselte jól a halszagot, a tömegek szívesebben ücsörögtek továbbra is a nemzeti árnyalakokkal teli dohos hagyományban, s nem engedték beragyogni a szellem napvilágát az ország ablakán. Ez, legalábbis valami ilyesmi a mítosz.

Tapintatosan kimarad belőle, hogy Hunfalvy jó ideig a hun–szkíta rokonság lelkes híve volt, és 1856-ban még úgy vélte, az indoeurópai, a sémi és az altaji „nyelvfajokhoz” közel áll a dakota. Kimarad, hogy egyébként csöppet sem volt az az áldozat típus, hatalmas öntudattal rontott neki Czuczor és Fogarasi – valóban egészen más nyelvszemlélet alapján összeszerkesztett – nagyszótárának is. Nem nagyon szokás emlegetni, hogy nemcsak a Vámbéry oldalán hadba szálló publicisták nem fékezték tollukat, a „finnpártiak” vitastílusát sem igen tanítják konfliktuskezelő programokon. A „nem kell nekünk halzsíros atyafiság” szlogent valójában nem a finnugor rokonság elutasítói fogalmazták meg így, hanem a finnugristák jellemezték vele ellenfeleiket. Igaz, nem előzmény nélkül: szárított hal, halszag korábban is volt a gúnyiratokban, és Joseph Hager már 1793-ban azzal feddte meg a magyarokat, hogy csak a dicső ősöket keresik a hunokban, pedig lám, a németek sem tagadják meg germánságukat a „bálnazsírral és fókabőrrel kereskedő” izlandiak miatt. Vámbéry viszont végképp nem vádolható azzal, hogy csak az előkelő származás miatt föltételezett szoros török kapcsolatokat, hiszen maga írta, hogy némelyek „kicsinyes és gyerekes nemzeti hiúságból” becsülik többre az ázsiai rokonságot a finnugornál.

Szintén elmarad annak megemlítése, hogy Vámbéry turkológiai munkálkodását egyáltalán nem kisnemesi nemzetes nosztalgia motiválta, hanem a magyarság eredetének vizsgálata. Igazságtalan az is, hogy a 19. századi „török rokonság” elméletét a délibábosként számon tartott vélemények között szokás emlegetni, teljesen félrevezetve ezzel az olvasókat – hiszen Vámbéry nem volt dilettáns. Mások voltak a nézetei, mint Budenznek (legalábbis egy idő után), voltak téves etimológiái (voltak Hunfalvynak és Budenznek is, és Vámbérynak is voltak jók), de ettől még Vámbéry nem volt rosszabb tudós, mint Budenz vagy pláne Hunfalvy, csak mást ismert föl jobban: a nyelv társadalmi és történeti beágyazottságára például összemérhetetlenül érzékenyebb volt, mint a másik két kutató. Hunfalvy soha nem mondott le arról, hogy nép és nyelv eredete és története azonos. 1883-ban írta: „a nemzetek ethnikai eredetét az illető nyelv eredetével egynek kell tartani. Úgyde a nyelv támadására [kialakulására] egy helyet kell elfogadni, a hol idegen hatásoktól menten és csak rokon hatásoktól környezve, határozott, többé el nem mosódható jellemre fejlődhetett.” Vámbéry rég túllépett ezen a fenntarthatatlan nézeten, mert pontosan látta, hogy a nép kialakulása folyamat, és a nyelv folytonosságától függetlenül etnikai keveredéssel jár. Bírálta is ezért Hunfalvyt, joggal: mai tudásunk felől visszanézve ez a szűznemzéssel generált nyelvkeletkezés csacskább állítás, mint amiket Vámbéry megfogalmazott a török és a magyar szoros kapcsolatáról. (…)

[A] „turáni népek” koncepciója nagy utat járt be. Turáni nyelvekről már a Magyarvár kapcsán megismert Julius Klaproth, az orientalisztika egyik módszertani megújítója is beszélt 1802-ben, Rasmus Rask 1836-ban szintén használta, szintén nomád népek nyelvére vonatkoztatva; magyar forrásokban első ismert említése a politikus, muzeológus Pulszky Ferenctől való, 1839-ből. Az elnevezés maga a zoroasztriánusok szent könyvéből, az Avesztából ismeretes, a perzsa király Túr nevű, testvérgyilkos fiáról kapták nevüket azok a nomád népek, amelyek északról gonoszul zargatták a letelepedett árjákat. Az európai köztudatba Abul Gázi a törökök családfájáról szóló, 17. századi munkájának, a Sedzsere-i Türk-nek a megismerésekor került, és egyértelműen földrajzi területet jelölt, népekre csak később vonatkoztatták. Valódi nyelvészeti karrierjét 1847-ben kezdte ez a terminus, Max Müllernek köszönhetően. A szálak itt is Göttingenbe vezetnek: a turáni elnevezést Christian Bunsen (1770–1835), a kémikus Robert Bunsen apja, a göttingeni egyetem főkönyvtárosa, a modern nyelvek professzora használta azokra a nomád népekre és nyelvekre, amelyek sem az indoeurópai, sem a sémi csoportba nem tartoztak. Bunsen úgy vélte, a „turániság” valójában kaotikus társadalmi és nyelvi állapot, melyből a fejlettebb letelepedett állam, illetve rendezettebb nyelv kialakul. Ő a turáni mintapéldájaként a baszkot említette, Max Müller azonban már a magyart. Az orientalista Müller (1823–1900) Bunsen kérésére fogott hozzá a turáni nyelvek fogalmának kidolgozásához, és sok mindent meg is tartott Bunsen elképzeléseiből: továbbra is fejletlenebb nyelveknek tartotta a turáni nyelveket, közös sajátosságuknak pedig a toldalékolást és a hangrendi illeszkedést tekintette. Ezzel teljesen eltüntette a földrajzi értelmezésnek még a nyomait is, viszont szélesre tárta a kaput mindenféle nyelv turánivá tétele előtt: később nemcsak toldalékoló, hanem vegyes egzotikus nyelveket is soroltak ide, a finnugor, török, mongol, tunguz nyelvek mellett többek között a japánt, koreait, tamilt, maorit, tahitit, hottentottát, grönlandi eszkimót. Ennél aztán volt szűkebb, valóban nyelvészeti, és tágabb, lelkesültség táplálta értelmezése, mindenesetre elterjedt gyakorlat volt a nyelvek egy részét turáninak nevezni.

A turániság gondolata persze gyorsan elérte a magyar közgondolkodást, már csak azért is, mert a hun rokonságot komolyan már senki nem képviselte, az azt helyettesítő törököt sem lehetett már olyan lelkesedéssel hirdetni, mint akár egy-két évtizeddel korábban, a turáni dobozába viszont lényegében mindent be lehetett tuszkolni a finnugor mellé, törököt, japánt, hunt és szkítát. (…)

A II. világháború után a „finnugrizmus-ellenesség” – szoros testvériségben a magyar-sumerológiával és mindenféle egyéb, alternatívként beállított nyelvrokonítási próbálkozással – az emigráció egy részének divatos magyarság-kifejezése lett. S mivel erőteljes kommunizmus-ellenességgel is párosult, a hóbortos magyarság-elméletek elutasítását könnyű volt a politikai helyzetre kenni. Egyébként is szép hosszú hagyománya volt már annak, hogy a magyar nyelv finnugor nyelvcsaládba sorolását magyarságellenes összeesküvésnek állították be. Hunfalvy maga írta meg 1883-ban, hogy 1856-ban egy akadémiai tag elmondása szerint egy másik akadémikus azt híresztelte, hogy Hunfalvyt az osztrák kormány vesztegette meg: rontsa le a nemzet hitelét a finnugor rokonsággal. Láttuk, már Kossuthnak is tulajdonítottak hasonlót, és azt is tudjuk, hogy a hun származás hangsúlyozása szintén sokáig a Habsburg-ellenesség kifejezése volt.

Az utóbbi évtizedekben aztán aprólékosan kidolgozták, mikor hogyan esküdtek össze a nagyhatalmak, hogy a finnugorság ármányával romba döntsék a magyar nemzetet. Az egészet a magyargyűlölő Schlözer ötlötte ki, aztán a Bach-korszakban német tudósok, Hunfalvy és Budenz erőltették a finnugor tanokat, Reguly is csak azért utazhatott két évvel a bukott szabadságharc után kormányútlevéllel Oroszországba, mert ügynök volt. Széles körben terjed egy idézet, amelyet Trefort Ágostontól származtatnak, s amely szerint ő maga jelentette volna ki, hogy a magyar államérdeket kell néznie, ezért aztán csak a finnugor rokonság képviselőit fogja támogatni, mert az európai rokonság jobbat tesz megítélésünknek, mint az ázsiai. Egy szerző szerint 1884 és 1916 között pedig óriási pénzekért dolgozták ki jó néhány finnugor nyelv grammatikáját, szótárát, gyártottak hamis néprajzi leírásokat. Általánosan hangoztatott vélemény, hogy a kommunista időkben a Szovjetunió népeivel kellett kimutatni a rokonságot, a közelmúltban pedig hiába voltak olyanok, akik fölismerték az igaz utat, egzisztenciális okokból nem merték közzétenni valódi nézeteiket. (…)

A finnugor-alapú hazaárulózás a konzervatív beállítottságú finnugrista nyelvészeket hozza a legkényelmetlenebb helyzetbe: természetesen nem tagadhatják meg hivatásukat, és becsületükre legyen mondva, nemhogy nem tesznek ilyesmit, de kifejezetten harcosan szállnak szembe a dilettantizmussal. Így azonban maguk is kénytelenek megtapasztalni, milyen az, ha legtisztább hittel vallott meggyőződésük miatt mások kétségbe vonják nemzeti elkötelezettségüket. Ez azért különösen pikáns, mert nemegyszer éppen a hazaárulózós nyelvészkedők ellenében írott cikkeiben ők maguk is megkérdőjelezik a baloldali és liberális „kozmopoliták” magyarságának minőségét. Mindannyian pontosan tudják, hogy ami ellen harcolnak, az jobbról jön – mégis elsősorban a liberalizmust kárhoztatják a fennálló állapotokért, lényegében ugyanazt a retorikát alkalmazva, amelyet egyébként a finnugrászozó szélsőjobb is követ. Honti László azzal magyarázza, hogy a média kíváncsibb a blődségekre, mint a tudományra, hogy „a szellemi gagyizók a tudományok iránti érdeklődést is a legromlottabb liberális eszmerendszert propagáló, de immáron szerencsére kifulladt ’Való Világ’ alpári ízlésvilága felé terelgetik” Rédei Károly azt fejtegette 1998-ban, hogy „elgondolkodhatunk azon, hogy a legkülönbözőbb, és egymásnak nemegyszer homlokegyenest ellentmondó nyelveredeztetési és őstörténeti agyszülemények – noha bizonyos ellenzéki körök támogatását élvezik – voltaképpen a sok vonatkozásban nemzetellenes liberalizmus malmára hajtják a vizet. Az etruszkokkal, szkítákkal (szittyákkal), hunokkal, törökökkel, sumerokkal való rokonítás – hogy csupán a legdivatosabbakat említsem … olyan tömény esztelenség, ami csak zűrzavart kelthet a tájékozatlan vagy kevésbé tájékozott fejekben. Ez a káosz viszont gyökértelenségérzést, identitásvesztést, nemzetietlenné válást idézhet elő.” (…)

Mítoszteremtés és túlzások a finnugor rokonság kutatása közben is születtek. Arról esett már szó, hogy Sajnovicstól, Gyarmathitól vagy Hunfalvytól csakis azokat a kijelentéseket szokás idézni, amelyekkel a finnugor rokonságot támasztották alá, nyoma sincs se kínainak, se napkeleti nyelveknek, se szkítának meg hunnak, se téves szóegyeztetéseknek, pedig műveikben ezek is szerepeltek. Beszéltünk az ugor–török „háborúról” is, amit már eleve így nevezni sem szerencsés, fekete-fehérre egyszerűsíteni pedig a valóság súlyos eltorzítása.

A kommunista évtizedekben nemcsak a turanista harsogás emléke miatt jártak rossz idők a hunokra: Sztálin egyik beszédében a németeket éppúgy a hunokhoz hasonlította, mint a franciák tették II. Vilmos emlékezetes „buzdító” beszédétől kezdve. Akkor már nem volt senki, aki komolyan vetette volna föl a magyar–hun rokonságot, de sokan a közgondolkodásban a hunt bizonyos értelemben helyettesítő török kapcsolatokra is gyanakvással néztek. Ez a jelenség ma sem ismeretlen, érintettük ezt is a kötet elején, vannak (többségükben nem uralista, hanem magyar nyelvtörténész, régész, történész kutatók), akik az dogmatizmusig viszik az uráli nyelvrokonság elméletét, és tagadják minden más jelentős nyelvi hatás lehetőségét, még akkor is, ha a kulturális hatásokat jól ismerik. A magyar tudományos élet néhány fölkent szereplője, egyfajta visszacsapásként, „nem szereti”, hogy a magyar nyelvben „túl sok” török eredetű kölcsönszót mutatnak ki turkológus kollégái. Más egy nagyvonalú „én nem hiszem, hogy így volt” mondattal vonja kétségbe, hogy a magyarságnak legalábbis egy része kétnyelvű volt a honfoglalás előtt, a szimpla tény, hogy kiterjedt kétnyelvűség nélkül nem lehetséges olyan mérvű hatás, amilyet a török gyakorolt a magyarra, nem mindenkit térít el „hitétől”. Végképp nem nevezhető tudományos hozzáállásnak, ha a magyar szavak eredetének meghatározásában az az alapelv érvényesül, hogy ha egy szónak többféle, egyaránt lehetséges származtatása van, akkor a finnugor etimológia „elsőbbséget élvez”. (…)

Igaza van Vásáry Istvánnak abban, hogy „egy újfajta nemzeti identitást kell megtalálni, mely túllép végre a kuruc-labanc, finnugor–sumér stb. hamis beidegződéseken”. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy választanunk kell nyelvünk eredete és kultúránk között, hiszen abban is igaza van, hogy „az elmúlt száz év alatt sokszor elfelejtették, hogy az őstörténet nem azonos a nyelvtörténettel, másrészt hogy egy nép történeti tudata meghatározó fontosságú történeti tényező, függetlenül attól, hogy az tudományosan igaznak bizonyul-e vagy sem. Ilyen módon gyakran megfeledkeztek arról, hogy a huntudat eszmetörténetileg sokkal fontosabb kérdés, mint a finnugor nyelvrokonság kérdése, mivel az előbbi évszázadokig fontos tudatformáló tényező volt, az utóbbi pedig megmarad szaktudományos kérdésnek.” Szűcs Jenő hasonlóképpen fogalmazott: az „eredetmondák és genealógiai mesék egy nép politikai tudata számára sokkal többet jelenthetnek, mint az elfeledett vagy félreértett valóságos eredet.”

Van más oka is, hogy a hun hagyomány legyőzhetetlen, erről a hunok régészeti örökségét földolgozó kutatások nagymestere, Bóna István mondta: „Mítoszteremtő, csodálatos történeteikkel megküzdeni hálátlan, szinte reménytelen feladat. Az olvasók, ha választás elé állítják őket, szívesebben fogadják el a rejtelmesen-sejtelmesen szép meséket, mint a régészek, történészek által tálalt száraz, szürke, kiábrándító adathalmaznak ítélt, valós ismeretanyagot.” Azaz: a hun hagyomány mesélhető – erről ebben a kötetben is sokat beszéltünk. Elemeit a magyar és az európai folklór teremtette, éppen ezért motívumai könnyen önálló életre kelnek, Petőfi is így kapott a népi hagyománytól hármaskoporsós, vizes temetést. Több részben is foglalkoztunk vele: a hun mondakör egyszerre köt kelethez és nyugathoz, vigasztal a bús időkben, állítható példaként és elrettentésként, fordulatos – márpedig az ember történet iránti igénye leküzdhetetlen.

De nem is kell legyőznünk, nem is szabad kidobnunk a hun mondakört: a motívumegyüttes mint kulturális hagyomány elutasítása ugyanolyan szűk látókörű és ostoba dolog, mint ha valaki a mondákat, legendákat, meséket, a szépirodalmat történelemként kezeli. Baj akkor van, ha nem tudunk különbséget tenni tudomány és vajákosság, szemfényvesztés és igazolt tények között, vagy akkor, amikor egy nép kultúráját és etnikai tudatát érzéketlen racionalitással akarjuk „megtisztítani” mindentől, ami nem igazolható tudományosan.

[A részletekből kivettük az eredetiben megtalálható jegyzeti hivatkozásokat. – A szerk.]

Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány
Typotex Kiadó, 2011

• Recenziónk: Miről mesél anyanyelvünk története?
• Fülszöveg