Bob Dylannel a pokol előszobájában | Benedict Wells: Beck utolsó nyara

Posted on 2012. november 19. hétfő Szerző:

0


Írta: Czimmermann Mária

Robert Beck 37 éves, németet és zenét tanít Mün­chenben a Georg Büchner gimnáziumban. Az éle­tét, a munkáját unalmasnak és értelmetlennek érzi. Szeret­ne újra zenélni, mint fiatal korában, amikor az együttese egyszer még a New Order előzenekara is volt. De nincs semmihez ereje, még ahhoz sem, hogy kicsit lefogyjon.

Egyetlen barátja Charlie, az afronémet óriás, zenekarának egykori dobosa, aki követte őt, amikor kidobták a bandából.

Beck élete hirtelen megváltozik, amikor felfigyel különös tanít­ványára, a litván származású Rauli Kantasra. A fiú igazi csodagyerek, gitáros zseni. Együtt zenélnek. Beck dalokat ír a fiúnak és végül elindítja a világhír felé vezető úton. A srác folyton hazudik neki, és időnként szinte az őrületbe kergeti a tanárt, ám legalább kétszer meg is menti az életét.

Beckre a szerelem is rátalál, akarata ellenére, egy Lara nevű lány személyében, és nehéz döntés elé is állítja. Az imádott nő ugyanis ősztől Rómában folytatja tanulmányait, és nem akar távkapcsolatot, ezért szakítanak. Ráadásul a kábítószerfüggő Charlie megszökik a zárt osztályról, és Törökországba akar menni autóval. Beck és Rauli elkíséri az őrült drogfutárt. Útközben, Romániában Beck találkozik világcsavargó Bob Dylannel egy falusi kocsmában, ahová Beck valami új, nagyon ütős kábítószer hatása alatt betéved.

Kettejük hosszú párbeszéde, mely a főhős számára sorsdöntőnek bizonyul, a regény csúcspontja. Eddig arról szólt a történet, hogy milyen nehéz változtatni, dönteni. Innentől kezdve pedig arról, hogy milyen nehéz a kiválasztott úton megmaradni.

Senkinek nem egyszerű az élete, mert Benedict Wells figurái hús-vér-lélek teremtmények, nem papírmasé alakok. Hullámvölgyek és hullámhegyek, boldog és kétségbeejtő pillanatok váltakoznak az érdekes, fordulatos regényben. A szöveg stílusa gyakran ironikus, önironikus, nevetni is lehet rajta, annak ellenére, hogy sokszor véresen komoly dolgokról van szó.

Mivel a főszereplők zenélnek, a párbeszédekben gyakran emlegetik azokat a bandákat és azokat a dalokat, amiket szeretnek. Érdekes módon a régi nagy nevek, mint a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin fordulnak elő a leggyakrabban. A szöveg tele van a tömegkultúra egyéb területeiről is utalásokkal, popszemélyiségek, filmek, tévésorozatok segítségével idéz fel Wells Nick Hornbyhoz hasonlóan, egy olyan világot, amiben könnyű az olvasónak eligazodni, mert ismeri.

Benedict Wells

A történet szerint Wells egykori tanáráról írja a regényt, annak beszámolói alapján. Beck elolvassa a kéziratot, és vannak részletek, amik ellen tiltakozik. Nem tetszik neki, ahogyan egykori tanítványa ábrázolta. Meg is sértődik, és bizonyos dolgokat ettől kezdve nem is mesél el. Helyet kapnak a könyvben Beck saját szövegei is, idézetek az e-mailjeiből. Például, hogy az élet általában olyan, mint Danny DeVito és csak ritkán olyan, mint Meg Ryan.

Az író Beckkel szemben távolságtartó, és abban, ahogy ábrázolja, erősen érződik az az enyhe megvetés, ahogyan a fiatalok az idősebbek kompromisszumait és kudarcait szemlélik.

Különleges a könyv szerkezete. Az első jelenet 1999 kora őszén játszódik, így kezdettől tudjuk, hogy Beck Olaszországba fog költözni.

Ezután olvasható a tartalomjegyzék szerepét betöltő „Tracklist” (Dallista) ami a bakelitlemezek és audiokazetták feliratait idézi. A különálló első és az A és B oldal fejezetcímei és a Bonus Track (Ráadás dal) fejezet is, melynek alcíme: Not dark yet (Még nincs sötét) egytől egyig Bob Dylan számok címei.

Az utolsó három, kissé különálló fejezet közül az első, a No Direction Home (Nincs hazaútnak, vagy Otthontalannak fordítható) a Martin Scorsese által Bob Dylanről készült dokumentumfilm címe és egyben a Like a Rolling Stone (Mint egy vagabund [betű szerint gördülő kő]) című Dylan-szám refrénjének a részlete. Ebben a fejezetben kerül sor a Dylannal való találkozásra, itt jelenik meg személyesen a legenda, itt ér véget az utazás és a szereplők korábbi élete egészen lezárul.

Az utolsó These Little Doubts (Ezek a kis kétségek) az egyetlen fejezetcím, ami nem kapcsolható Bob Dylanhez. A történet lezárására tesz kísérletet, ám a regény úgy végződik, hogy akár folytatódhatna is egy következő kötetben.

A legendás énekes életműve mint valami kísértet van jelen a regényben. Beck apja imádta, Rauli eléggé kedveli a dalait, Beck viszont utálja őket, mert úgy érzi az apja minden szeretetét, amit neki és az anyjának kellett volna adnia, ezekre a zenékre pazarolta. Ironikus megoldás az írótól, hogy a tanár történetét, olyan fejezet címekbe zárja, amik a főhős utált gyerekkorát idézik, azt sugallva ezzel, hogy a múlttól nehéz szabadulni. Az apa fiú konfliktusok egyébként visszatérő vezérmotívumai a könyvnek.

A másik visszatérő téma a szerelem, ami a címlapon is helyet kap az „Ó, az örök elpusztíthatatlan szerelem!” sor formájában. És az író komolyan is gondolja ezt a patetikusan hangzó mondatot. A szerelem hajtóerejéhez semmi más nem fogható. Hatása alatt akár remekművet is lehet alkotni és már a szerelem lehetősége, vagy emléke is elég ahhoz, hogy az ember élni akarjon.

Benedict Wells regénye lebilincselően izgalmas és tanulságos olvasmány sikerről és siker­telenségről. Arról, hogy a dolgok folyton változnak és ugyanakkor állandóak is. Hogy minden emberben van egy olyan üresség, amit soha nem képes betölteni. Egyszerűen meg kell tanulni együtt élni vele. Meg arról, hogy csak az számít, amire az ember az életéből visszaemlékezhet. Beck minden hibájával együtt nagyon szerethető, az életben csetlő-botló alak, akinek történetében az olvasó a saját gondjaira és gyengeségeire ismerhet.

Benedict Wells: Beck utolsó nyara
Geopen Könyvkiadó, 2011

»Benedict Wells: Beck utolsó nyara – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«