Az eltűnt valósidő nyomában… | K. T. Walker: Csodák kora

Posted on 2012. október 26. péntek Szerző:

0


Írta: virginiawoolf

Utálom a könyvkritikákat, ha még nem mondtam volna. Véletlenül sem a magam nevében hőzöngök, hanem Karen Thomson Walker fogadatlan prókátoraként emelem fel a szavam. Az amerikai írónő első regényét (Csodák kora) ugyanis a Guardian kritikusa finoman szólva sem magasztalta az egekig. Ettől pedig olyan érzésem támadt, mintha két (regény)valóság létezne: az egyikben mi, tudatlan olvasók rajongunk, a másikban pedig a brit Horger Antal úr (maga is íróember) furán-bután sóhajtozik. Így hát mérgemben írtam egy kéretlen védőbeszédet a Csodák kora mellett. Csak úgy. Pro bono – a közjóért.

Mélyen tisztelt bíróság! Tisztelt esküdt hölgyek és esküdt urak!

„A múlt hosszú, a jövő pedig rövid” – engedjék meg, hogy ebből az idézetből induljak ki, amikor védencem, Karen Thomson Walker, elsőkötetes New York-i lakos regényét, a Csodák kora címűt veszem górcső alá. Mondandóm végére minden bizonnyal érteni fogják, hogy miért ezt a sort emeltem ki a könyvből.

Be kell látnunk, hogy A két Lotti (mindmáig csodálnivaló mű!) több mint hatvan évvel ezelőtti megjelenése, illetve a bő évtizede leomlott ikertornyok (ma is dermesztő emlék) után, bármennyire is szeretnénk, már egy ifjúsági regény sem lehet olyan, mint régen.

Leszögezhetjük, hogy a „bezzeg a mi időnkben” mondat szavatossága végérvényesen lejárt, hiszen jó ideje már a nagymama is csak twitteren követi a játszótéren csúszdázó unokát. Itt és most a közösségi média huszonnégy és fél órás émelyítő szorításában szart se ér – ezer bocsánat!, Júlia kisasszony kérem, törölje a megjegyzést a jegyzőkönyvből. Természetesen azt akartam mondani, fabatkát sem ér – a jelen idejű, hús-vér történet. Amikor a vámpírbiznisz tőzsdeindexe az egekben, no meg, hogy is felejthetném el, virul a horror és tarol a thriller, akkor milyen tünékeny emberemlékezetről lehetne merengni? Ahogy hallom, a tizenévesek még éjjel is virtuális beszélőre mennek – hála neked, okostelefon-istenség –, s pontosan abban a percben lájkolják a szomszéd kertitörpéjének unott gépmosolyát, amikor a papa és a mama a világhálón ad-vesz, jobb híján információt.

– Értem, bíró úr, magam is hallottam, hogy jelzett a BlackBerry-je, ami értesüléseim szerint azt jelenti, hogy már csak 25 percem maradt, tehát lapozok kettőt, és máris rátérek a lényegre.

Karen Thomson Walker regénye – vagy ahogyan ő maga is nevezi, apokaliptikus meséje – az időről szól, helyesebben szólva, az eltűnt idő emlékéről. Ahhoz, hogy el tudják képzelni a regényvalóságot, arra kérem most önöket, hogy hívjanak elő az amerikai filmes emlékeikből egy csendes kaliforniai kisvárosi életképet, ahol jól megférnek egymás mellett a mormonok, Jehova tanúi, a zsidó közösség tagjai, továbbá a másként istenfélők és -tagadók. A narrátor-főhős jól szituált családja pedig, hogy a 11 éves Juliát idézzem: „valami unalmas lutheránus felekezethez tartozott, akik nem őriztek semmilyen titkokat, és semmit sem tudtak a világvégéről.”

Ebbe az álmos idillbe rondít bele egy nem várt, világméretű katasztrófa híre: lassulni kezd a Föld forgása. S hogy ez egészen pontosan mit is jelent? A nappalok és éjszakák megszokott rendje, időtartama felborul, ami az élővilág (lassú) pusztulásához vezet. Minderre nincs tudós magyarázat, csak emberi válaszok. Vannak, akik pillanatokon belül berendezkednek a világvégére – lásd a mormonokat –, mások pedig, a „valósidősök” kitartanak a megszokott életritmusnál. A többség azonban, így Julia családja is, alkalmazkodik az új időszámításhoz, ők az „óraidősök”.

K. T. Walker

Bármilyen meglepő tehát, ebben a történetben a globális válságot nem valamilyen régóta beharangozott természeti csapás okozza, mint az ózonlyuk vagy az olvadó jégsapkák, hanem az, hogy kisebb fordulatszámon forog a Föld. Vajon a közhelyesen rohanó idő túlpörgése az, ami lassulásra kényszerít?

Tisztelt hölgyek és urak, ugye önöknek is ismerős ez a kiindulópont? Természetesen nem a lehetséges tudományos magyarázatokra gondolok, ehhez nem értek, hanem a megváltozott/eltűnt/megélt idő képzetére. S ha már a Guardian szigorú kritikusának nem szúrta ki a szemét, megosztom önökkel, hogy a Csodák kora nekem Proust időtlen regényfolyamát juttatta eszembe. Noha nem vagyok járatos Karen Thomson Walker írói boszorkány­konyhájában, talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy számos pályatársához hasonlóan, őt sem hagyta érintetlenül Az eltűnt idő nyomában.

– Jegyzőkönyvön kívül mondom, hogy mindmáig senki nem tudja jobban Proustnál gyorsítani vagy lassítani a Föld forgását. Még akár Christopher Priest író-kritikus úr is tanulhatna tőle…

Tehát tisztelt hölgyeim és uraim, minden gondolkodó ember, s megítélésem szerint Karen Thomson Walker kétségtelenül ide sorolható, próbál magyarázatokat, kapaszkodókat keresni saját korának kérdéseire, beleértve önnön létezését is. Ez a kétségtelenül megrázó 21. századi utópia engem abban erősített meg, hogy megnyugtató lenne, ha visszatalálnánk egy egészségesen normális időritmusba, ahol egy nap nem 48 órából áll, és ahol egy 25 éves fiatalember még nem kiélt életguru. Arról nem is beszélve, hogy ne csak nosztalgikus vágyálomnak tűnjön az, hogy a közösségi élményeket a valós időben megélt örömbánatok adják.

– Igen, bíró úr, befejeztem. Azonban, ha megengedi, lenne még egy záró gondolatom, mert adós vagyok egy magyarázattal. A csodák korának ifjú narrátora – mindenkit megnyugtatok – túl- és megéli, nemcsak a kamaszkorát, de a katasztrófát is. Juliának talán azért sikerül, mivel – megint Proustot használva szellemi sorvezetőnek – az emlékek még az időt is le tudják győzni.

Tudják, „a múlt hosszú, a jövő pedig rövid”. Ettől pedig az embernek óhatatlanul sírhatnékja támad, de csak akkor, ha már ő is twitterező nagymama – mint mára a két Lotti.

Karen Thomson Walker: Csodák kora
Libri Kiadó, 2012

»Karen Thomson Walker: Csodák kora – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«