»Ma már csak igazi győztesek és szánalmas lúzerek vannak« | Krzysztof Varga: Függetlenség sugárút

Posted on 2012. szeptember 6. csütörtök Szerző:

0


Írta: Pálfalvi Lajos

A szerző az agyonmitizált – majd a nemrég zárult hatalmas végkiárusításon többek között csegevarás (!) bögrék formájában tárgyiasított – 1968-as évben született. Mintha már ez is arra a sorsra szánta volna, hogy egyszer majd elkészíti annak a nemzedéknek a számvetését, amely e regény szerint oly sok mindenben különbözik a korábbi és a későbbi generációktól is. Az előbbiektől mindenekelőtt abban, hogy – mint megtapasztalhatták – a történelem nem ismételte magát a végtelenségig, így 1989-ben nem újabb elveszett nemzedék kezdte a pályáját. A regény két főszereplője nem Jaruzelski hadseregében szocializálódott, hanem a júniusi választásokon lépte át a korszakhatárt, egyszerre vált szabaddá és nagykorúvá. Az újabb nemzedékektől egyrészt az különbözteti meg őket, hogy nekik még volt történelmi sorsfordulónak nevezhető élményük, másrészt pedig az, hogy ők indultak a legjobb helyzetből az új rendszerben, ők szerezték meg a legjobb pozíciókat.

Krzysztof Varga nemzedéki önarckép helyett kettős portrét fest, megsokszorozva ezzel a történet jelentéseit. Mint a Tequila című, korábbi kisregényében, itt is a győztes és a vesztes, két, kezdetben ellentétes karakter lép színre, aztán mire végigjárják a rettenetesen kiábrándító önismerethez vezető utat, már nem látjuk azt a hatalmas különbséget, már nem vesztesként és győztesként állítjuk szembe őket, hanem… Mintha a kudarcokból szerzett keserű élettapasztalatok nagyobb rálátást kínálnának a világra, mint az egónak állandó megerősítést adó illuzórikus sikerek. Mintha a varsói Szent Ágoston Gimnázium két egykori tanulója nem felelne meg azoknak az olvasói elvárásoknak, amelyeket a nevük kelt bennünk. A művészként is kudarcot valló Apostata, aki még a saját kamaszkori énjével vívott szópárbajban is alulmarad, végül is nem tagadja meg ifjúkori eszményeit, miközben Fidelis, a lengyelek kedvenc táncosa úgy tagadja meg a hitet, hogy a csoportos identitást erősítő mitológiai elemeket is a gátlástalan önérvényesítés szolgálatába állítja. A Che Guevarából kiábránduló celeb a varsói felkelést is a saját tévéshowját népszerűsítő díszletként használja (a barikádon járja a „felkelőset”), és a katyńi tömeggyilkosságot felidéző cirkuszi látványosságból is csak azért marad ki, mert nem éri be statisztaszereppel.

A szerző meg sem próbálja azonos távolságtartással kezelni a két főszereplőt, Apostatát belülről, Fidelist kívülről ábrázolja. Apostata történetét áthatja a Varga más regényeire is jellemző nemes, sztoikus melankólia, ennek a hangnemnek pedig csak akkor van létjogosultsága, amikor valódi értékek pusztulásáról, valódi szépség eltűnéséről van szó. Fidelis története viszont igen hálás anyag a társadalmi szatíra formájában megfogalmazott kultúrakritikához, mert az utóbbi a mai lengyel nyelvben warszawkának nevezett újgazdag elit képviselője, a lengyel kapitalizmus tömegigényeihez évtizedeken át kiválóan alkalmazkodó médiasztár.

Fidelis mindig a legimpozánsabbnak vélt, készen kapott társadalmi szerepeket választja: a nyolcvanas évek közepén a belvárosi tüntetéseken, kabátján pápai jelvénnyel virító exhibicionista álellenzéki, aztán a nyolcvanas évek végén írt egyetlen versében brutálisan leszámol a lengyel nemzeti mitológiával a diadalmas önmegvalósítás nevében, majd teljes személyiségét az önimádó társadalom vágyképeit bemutató médiajelenséggé alakítja. Apostata története a modernista művészregények távoli rokona. Pályakezdő varsói képzőművészként egy darabig még azzal áltatja magát, hogy lehetnek esélyei, és egész életében kísérti a diadalmas visszatérés gondolata, de mikor bemutatja a Varsói szerelem című kollázsát Krakkóban, A vidék művészete (!) című kiállításon, az újbalos esztéták nem bocsátják be a kritikai művészet szentélyébe, ahol alighanem olyan törvények uralkodnak, mint Fidelis környezetében. Egy száz évvel ezelőtti művészregényben talán olvashattunk volna néhány biztató mondatot az erkölcsi győzelemről, az igazi érdemeket jutalmazó, hálás és jó ízlésű utókorról, de az ilyen illúzióktól épp Apostata kamaszkori énje fosztja meg az olvasót, mondván, hogy „ma már nincsenek erkölcsi győztesek, csak igazi győztesek és szánalmas lúzerek vannak”.

Krzysztof Varga

A modern lengyel regény a 19. század utolsó évtizedeiben született, amikor Varsó nagyvárossá vált. A bábu olyan kapitalista társadalomban játszódik, ahol tovább élnek a romantika eszményei és a feudális-arisztokratikus viselkedési sztereotípiák. Azóta is kísérti a lengyel írókat a varsói nagyregény ideája. Krzysztof Varga még nem célozta ezt meg, de nagyon sok mindent megtudhatunk tőle arról, hogy miképpen bomlott fel az 1990 előtti mitikus törzsi egység, az a differenciálatlan társadalom, ahol mindenki ugyanazokhoz a könyvekhez és filmekhez jutott hozzá, így nem alakultak ki különböző kulturális kódok, és hogyan vált meghatározóvá a privát egoizmusok konkurenciaharca.

Krzysztof Varga: Függetlenség sugárút
Európa Könyvkiadó, 2012

Az írás az Alexandra Könyvjelző 2012/4. számá­ban megjelent cikk szerkesztett változata