Boris Vian: Pusztuljon minden rusnyaság (részlet)

Posted on 2012. augusztus 23. csütörtök Szerző:


| XVI | Kutyaszorítóban

Amikor magamhoz térek – negyedórával később –, a díszlet (amit nem is volt időm bemutatni) egy és ugyanaz.

A földön egy szép indián szőnyeg, tele sötétvörös vérfoltokkal, mert egy kicsit mindnyájan, mindenütt vérzünk.

A bútorok intarziásak, valószínűleg mahagóniból készültek, de erre azért nem esküdnék meg. Furcsa, kicsi ablakokat látok, hatalmas függönyökkel. Valaki nekitámasztott a falnak, és összekötözött, mint egy sonkát. Épp hogy csak el tudom fordítani a fejemet, és minden tagom sajog. Gary ott ül mellettem. Nagyon fáradtnak tűnik, az orra egészen a mellére lóg. Szemben velünk e kedves kis csetepaté négy másik szereplője ápolgatja egymást bágyadt mozdulatokkal. Az egyiknek láthatóan teljesen elment az életkedve.

Ennek szorítottam meg a torkát. Ketten is pofozgatják, rázogatják a karját, de annyi erő sincs benne, mint egy kispárnában. A gyapjúöltönyös fickó sincs csúcsformában, a zsebkendő, amivel az arcát törölgeti, csurom vér, és akkor is lehet látni, hogy mennyi foga maradt, amikor becsukja a száját; vagyis inkább azt látni, hogy egy sem maradt neki. Ijesztően kidülledő szeme körül padlizsánlila monokli sötétlik, melyet helyenként élénkebb színek tarkítanak.

A két másik, a nagydarab, kék öltönyös állat, aki főként velem foglalkozott (ezt dobtam át a fejem felett), meg a fekete hajú köpcös, akinek olyan széles a válla, mint egy gótikus kandalló, aggodalmas képpel tapogatják magukat, nem törött-e el valamijük, és közben fájdalmasan nyögnek, ami nem kis örömmel tölt el. Elégedetten gondolok a teljesítményemre, a baj csak az, hogy én is úgy érzem magam, mintha átment volna rajtam egy kombájn. Gary láthatóan továbbra sem vesz tudomást a világról. Itt van még Cora Leatherford is, frissen, mint a bimbózó rózsa. Lovagló ülésben ül egy széken, mellette a kissé csodálkozó képet vágó Mary Jackson. Jól tudom, hogy a nők imádják, ha a férfiak verekszenek, még ha nem is őértük folyik a bunyó. Mary Jackson bepúderozza magát, mintha ő is verekedett volna.

– Látom, értik a módját, hogyan kell megköszönni egy vacsorameghívást – mondom.

– Miért? Maga talán udvariasabban bánik azokkal, akik beülnek a kocsijába? – vág vissza Cora habozás nélkül, és felkacag.

– Ha azt tette volna velem, amit én magával – felelem mélyen a szemébe nézve –, biztosan nem panaszkodnék.

– Csakhogy maga nem az esetem – mondja.

Gondolkodom, mivel sérthetném meg, mert a nevetése kezd az idegeimre menni.

– Tudom, ki a maga esete – mondom. – Ott fekszik egy tepsiben a hullaházban, a pofáján kék hullafoltok, és ugyanez a sors vár erre a négy rohadékra is.

Az állammal a négy nyomorék majom felé bökök, akik úgy ülnek ott, mint a szétkent gyurma, és annyira bágyadtak, hogy még a humoromat sem értékelik. Corának viszont láthatóan piszkálja a csőrét, amit a szeretőjéről mondtam, mert gyűlölettel néz rám.

– Wolf Petroszjan nem volt olyan balek, mint maga, Rock Bailey – mondja. – Őt aljasul megmérgezték. ő soha az életben nem sétált volna be az oroszlán torkába ilyen ostobán, mint maga.

– Ahhoz azért elég ostoba volt, hogy bevegye azt a kábítószert, és feldobja a talpát egy telefonfülkében – válaszolom.

– Apropó, telefonfülke – mondja. – Nem ártana, ha dalolna valamit arról a néhány fotóról. – dalolni? Magának? Ezeknek? (Rábökök a négy hólyagra.) Vagy valaki másnak?

A szóban forgó négy hólyag láthatóan nem értékeli szellemességemet, sőt a kis köpcös elindul felém. Mielőtt bármit tehetnék, tiszta erőből orrba vág, amitől a fejem keményen nekicsapódik a falnak… Azon gondolkodom, vajon Cora hogyan magyarázza meg ezt az egészet Mary Jacksonnak. Bár úgy tűnik, hogy ezek a lányok, akiket begyűjt X úr kísérleteihez, egy cseppet sem ijedősek. És bizonyára erős hajlamuk van a disznólkodásra. Ez megmagyarázná, hogy Berenice Haven és Cynthia Spotlight (a két korábban eltűnt lány) szülei miért nem tettek feljelentést a rendőrségen, és miért nem fogja köröztetni Mary Jacksont sem a családja. Persze a szülők nem látták a fényképeket, és nyilván azt hiszik, hogy a lányuk egyszerűen csak elcsavargott.

Miközben ezen morfondírozom, Cora leszidja a kis köpcöst, aki morogva visszamegy a helyére. Aztán zajt hallok, és látom, hogy két férf lép be a helyiségbe. Ránk néznek, és vigyorogni kezdenek. Aztán ránéznek a másik négyre, és az ajkukra fagy a mosoly. Ebből rájövök, hogy ez a kettő erősítésként jött – sajnos az ellenfélnek. Cora felpattan. – Állítsátok fel ezt a két szerencsétlent – mutat Garyre és rám –, és vigyétek őket a megbeszélt helyre. Jöjjön, Mary! – teszi hozzá.

A két pasi elindul felénk. Egyikük középmagas, jól öltözött, ártatlan képe van. A másik… a másikra ráismerek. Ez az a dagadt ápoló, aki abban a különös, e kaland első napján elszenvedett kezelésben részesített (ami miatt azóta is bánom, hogy visszautasítottam Berenice Haven közeledését). A nagydarab barom elvágja a köteleket a lábamon.

– Felállni! – mondja. – Na, nézd csak, hiszen ez a mi régi haverunk! Na, mi van, hapsikám? Újra látni akart minket?

– Eltalálta – mondom neki. – Nosztalgiatúra első találkozásunk színhelyére.

Harsányan röhög, úgy, hogy mind a kétszáz kiló hája beléremeg. Már a múltkor megfigyeltem, hogy alapvetően nyájas természetű fickó.

– A nők továbbra sem érdeklik? – kérdezi. – Azért látták el így a baját, mert Corát is visszautasította? – gondoljon, amit akar! – mondom. – de ha csak egy negyedórával korábban jön, láthatta volna rajtam Corát lovagló ülésben. Végül is ez igaz, bár azt nem kötöm az orrára, hogy Cora a hátamon lovagolt, és érzelmeit egy bronz papírnehezékkel fejezte ki.

Ezalatt sikerült feltápászkodnom, de a lábam annyira elzsibbadt, hogy rá kell támaszkodnom erre a kövér disznóra, nehogy összeessek. A másik pasas éppen Garyt próbálja feltámogatni. Szegény barátom mozdulni sem tud. Láthatóan elment az életkedve. Hangosan felnyög, és összecsuklik, mint egy zsák. Mary Jackson érdeklődéssel figyeli, Cora is odalép hozzá. Még mielőtt észbe kapnék, felemeli a lábát, és a cipője sarkával sípcsonton rúgja Garyt. Barátom összerándul és felüvölt. Úgy tűnik, Mary Jacksont egyre jobban érdekli a jelenet, és látom, ahogy rózsaszín nyelvecskéjével megnyalja az ajkát. Ha jól sejtem, legszívesebben zsilettpengével szeletelné fel Gary ujjait. Gary némileg magához tér, és hörögve forog körbe, hogy elkerülje Cora rúgásait. Nekiszorul a falnak, karmait belevájja a vakolatba, és hatalmas erőfeszítéssel valahogy sikerül talpra állnia. Cora Leatherford remekül szórakozik, harsányan nevet, de ezt azonnal abbahagyja, amikor Gary öklével váratlanul mellbe vágja. Most ő kezd el hörögni és fájdalmasan toporogni, mindkét kezét a mellére szorítva. A két fickó kivonszol minket. Körülnézek a kaviccsal teleszórt udvaron. A nagy limuzin még mindig ott parkol, az én kocsim kinn áll a bejárat előtt, Cora Dodge-a mögött. Betuszkolnak minket a limuzinba. A két gorilla nyilván úgy döntött, hogy magára hagyja Corát, boldoguljon, ahogy tud, mert miután minket bepakoltak, a joviális képű pasas visszamegy a fogadóba, és kivezeti Mary Jacksont. Beljebb lököm Garyt, hogy helyet csináljak a lánynak. Mary Jackson beül mellém, és máris indulunk. Az alacsonyabb pasas vezet. A nagy kövér állat a visszapillantó tükörből szemmel tart bennünket.

– Hova visznek? – kérdezem.

– Hiszen már kitalálta, hapsikám! – mondja. – Egy aranyos bácsihoz megyünk, aki szobákat ad ki fiúknak és lányoknak, felszerelve mindenféle szükséges holmival.

Miközben ezt mondja, elfordít egy gombot a műszerfalon, s a mutatót beállítja egy URH-sávra. Ezek szerint adó-vevő készüléket szereltek be a kocsikba, valami olyasmit, mint a hadseregben használt walkie-talkie-k. Most már értem, hogyan várhatott bennünket az a négy fickó a fogadóban. Cora egyszerűen bekapcsolta az adó-vevőt, és a cimborái minden szavunkat hallották attól a pillanattól kezdve, hogy beszálltam a lány kocsijába.

Mary Jackson eközben egyre jobban hozzám simul. Mivel a kezemet megkötözték, mozdulni sem tudok. Tehetetlenül figyelem, ahogy az ujjaival matatni kezd a combom körül. Nem tetszik a dolog. Furcsamód minden szexuális vágy kihunyt bennem azóta, hogy Cora súlyos műtárgyakat vagdosott a fejemhez. – Maga elég jó kiállású pasas – mondja Mary Jackson. – És ha rendbe jön az arca, még az sem kizárt, hogy jóképűnek fogom találni. Miért hagyták, hogy ez a négy vadállat így kikészítse magukat?

Boris Vian

– Ha a maga kedves Cora barátnője nem támad hátba azzal a vázával, más eredménnyel zárult volna a bunyó.

Mary Jackson halkan felnevet. Szép szőke haja van, és könnyű parfümjének illata andalító.

– Nem értem, mi történik itt – mondja. – Cora megígérte, hogy elvisz egyik barátjának a házába, és eltöltünk ott egy kellemes hétvégét.

– És ki ez a barát? – kérdezem.

– Markus Schutz… doktor Markus Schutz. Úgy tűnik, sok vendég jár hozzá. Így hát elindultunk, aztán találkoztunk magukkal, magával és a barátjával. Hogy is hívják a barátját?

Megkísérlek nyugodtan válaszolni, bár Mary ujjai továbbra is ott matatnak a combom tájékán.

– Kilian – mondom. – Gary Kilian.

Nincs értelme, hogy hazudjak neki. Ez a Mary Jackson minden kétséget kizáróan nimfomániás. Egy idő után szerencsére abbahagyja a matatást, hátradől az ülésen, de most meg átöleli a nyakamat. A bánatba! Úgy tűnik, a nők mindig olyankor szállnak rám, amikor képtelen vagyok védekezni! A fejem rémesen lüktet, tele vagyok kék foltokkal, borzasztóan nézhetek ki, a kezem összekötözve – és ez a rámenős némber erotikus mozdulatokkal a fülcimpámat és a pofacsontomat simogatja, miközben egy fekete limuzinban ahhoz a doktor Schutzhoz visznek, akinek az a szórakozása, hogy elrabolja és összefekteti a férfiakat és a nőket. Nem is beszélve a műtőiről, ahol aztán feldarabolja őket, ahogy azt a fotókon láttuk, azokon a fotókon, amelyek visszaszerzése érdekében már féltucatnyi gorillát küldött a nyakamra. Mary felém fordul, magához húz – ez borzasztó fájdalmat okoz –, és megcsókol. Az ajka üde és friss, és láthatóan jó tanárai voltak. Egészen elkábulok, és szeretném, ha ez a csók sokáig tartana. Ami azt illeti, sokáig is tart. Behunyom a szemem, és hagyom érvényesülni Maryt. A nő mint olyan, mégiscsak remek találmány…

Biztos vagyok benne, hogy a kövér disznó figyel bennünket a visszapillantóból, de tehet egy szívességet. Mary Jackson elhúzódik tőlem, és sokatmondóan felsóhajt. – Szeretnék átülni kettejük közé – mondja. – Nagyon kényelmetlen itt a sarokban.
– Ahogy kedve tartja – válaszolom. Közben arra gondolok, milyen kár, hogy meg van kötözve a kezem, mert most nagyon pontos elképzeléseim vannak arról, hogy hova is kellene tennem őket. Mary fölemelkedik, és átcsúszik rajtam, miközben én jobbra húzódom. Könnyű kis ruhát visel, és érzem, ahogy a teste az enyémhez simul… Szeretném elmélyíteni friss kapcsolatunkat, de ez az átkozott kis szajha most Gary felé fordul, kezébe veszi az én szegény barátom fejét, és ugyanazt műveli vele, mint énvelem. Végül is köpök rá, hiszen Gary a legjobb barátom, de meg kell jegyeznem, hogy ettől Mary vonzereje sokat csökken a szememben, és ez a változás a nadrágomon is megmutatkozik. Mindegy, akkor most egy kicsit nézem a tájat.

Az első ülésen a kövér állat igen jól szórakozik: félig hátrafordulva kukkol. Gúnyosan rám kacsint, majd visszafordul, csavargatni kezdi a rádió gombját, és halk cseverészésbe kezd láthatatlan beszélgetőtársával. A hely, ahová megyünk, valószínűleg nincs már túlságosan messze, hiszen ennek a kis vacak adó-vevőnek nem lehet túl nagy a hatósugara. Továbbra is egy kopár pusztaságban autózunk, amit az éppen lenyugvó nap szinte teljesen kiégetett; satnya növények, itt-ott néhány virág. Időnként feltűnik egy tevecsontváz, valamelyik karaván felejthette itt.

Mary Jackson elengedi Garyt, és visszafordul hozzám.

– Mi van? – dörmögöm. – Magának ebből sosem elég?

– Szeretnék megfontoltan választani – mondja minden zavar nélkül. – Mindent összevetve, azt hiszem, inkább magát választom.

Micsoda cafka! De nagyon érti a dolgát. Tudom jól, hogy ez a legközönségesebb hízelgés… de meg kell hagyni, nagyon hatásos. Merthogy Mary most még nagyobb szenvedéllyel veti rám magát. És szenvedély aztán van benne – de még mennyi!

– Ha elvágná a köteleimet – suttogom neki –, akkor legalább valami hasznomat is vehetné.

– Szívesen elvágnám – mondja –, de nincs mivel. Ne vesztegessük az időt, bízza csak rám a dolgot.

Gary, aki közben egy pillanatra magához tért, most újra teljes öntudatlanságba merül. Azt hiszem, Mary Jackson csókja megadta neki a kegyelemdöfést. Az arcomat elborítja az illatos és fénylő hajzuhatag. Egy pillanatra megcsodálom Mary szép ívű fülét, de aztán figyelmemet kecses, vékony nyaka vonja magára. Valami finom, ismeretlen illat kábít el, és már egyáltalán nem haragszom a két gorillára, akik éppen doktor Markus Schutzhoz visznek. Vajon most végre megtudom, ki az ördög ez a doktor Schutz? De ez csak egy pillanatra villan át az agyamon, mert nem vagyok olyan állapotban, hogy rendőrségi problémákkal foglalkozzam. A kocsi lassít, befordul jobbra egy ösvényen, majd újra nekilódul. A lendülettől összetapadunk Maryvel. Halvány lelkiismeret-furdalásom van, ha Sunday Love-ra gondolok, már csak azért is, mert Mary kemény melle erősen nekem feszül, és érzem, hogy a lány egyre szaporábban lélegzik.

A kocsi rázkódik a hepehupás úton. Újra lassít, másodszor is befordulunk, ám ezúttal balra. Megyünk még vagy kétszáz métert, és hirtelen lefékezünk. Mary szőke hajfonatain keresztül látom, hogy egy magas téglafal előtt állunk. A két melák kiszáll. Aztán káromkodást hallok, egy másik autó fékcsikorgását, majd elzúg mellettem valami vöröses barna tömeg, és a dagadt pasas térdre rogy, mintha meteorit sújtotta volna fejbe, miközben egy kemény ütéstől kiterül a társa is… Fejemben összeáll a kép: mindez nyilván Mike Bokanskinak és hatalmas kutyájának, Noonoo-nak a műve… Aztán a kocsi ablakában megpillantom Andy Sigman vigyorgó arcát.