Finy Petra: Madárasszony (részletek)

Posted on 2012. július 24. kedd Szerző:

0


Halálfejes szender

Ezt az emléket is szeretem. Ebben nincs fájdalom, veszekedés vagy halál. Vagy csak kevés. Mert egyébként anyám meg apám nagyon sokat marták, vájták egymást. Legalábbis a vége felé. Pontosabban apám kiabált, anyám meg egyre mélyebb szürke szemekkel nézett, hiába volt kék tekintetű nő. A bőre is mintha kifakult volna, a haja a fejére tapadt. Pedig göndör volt, és olyan kócos, mint az örvös galamb fészke.

Amikor apám majdnem kiszívta belőle az életet a szavaival, felállt a székről. Horgas lépésekkel elindult. Apám ekkor még jobban felemelte a hangját. Böbebú behúzódott a kamrájába, hogy ne hallja a szidalmakat. A háza egészen közel volt a miénkhez. A konyhaablakok egymásra néztek.

Apám már szinte rikácsolt, olyan fenyegetővé szűkült a hangja, és célirányossá, mint egy öregasszonynak, akit már csak ez tart életben, ez az ordibálás. És mintha a teste is kezdett volna összeesni. Mert nemcsak anyámból, hanem önmagából is kiszipkázta az erőt, és most már csak két kis testű öregember volt a szobában. És a démoni szavak csak egyre zsugorították őket. De anyám az utolsó erejével mégis mindig kiszakította magát a káromlások vonónyalábjából. Kitámolygott valahogy az ajtón, felszédült a biciklijére, és eltekert az egyik kedvenc erdőjébe.

Apám pedig bottal üthette ilyenkor a nyomát. Szó szerint. Mert ekkorra már bot is volt nála. A seprű nyele ott lógott apám kezében. És ha anyám egy perccel később tépi ki magát a katatónia fogságából, még neki is megy vele. Az én könyvelő apám. A nyugalom maga.

Én ilyenkor mindig átszaladtam Böbebúhoz, bebújtam a zsíros, lecsüngő mellei közé, és együtt reszkettünk a kamrában. Ő azért, nehogy meg találja ölni apámat. Én azért, mert nem tudtam, mitől rettegjek. Ettől még jobban féltem.

De ebben az emlékemben csak napsütés van. És még több vidámság. Itt anyám a legjobb formáját hozza. Igazi anya. Sőt. Micsoda születésnapot rittyentett. Mintha nem is lett volna depressziója, úgy viselkedett.

Lepkemániás vagyok. Ez amolyan őrület. Már egész kicsi koromban kijött. Anyám persze nem ijedt meg tőle úgy, mint a kiütéseimtől. Azoktól hét napig volt levert. De ennek örült. Együtt határoztuk a pillangókat. A lepke majdnem madár. Azok meg a kedvencei. Úgyhogy szinte anyja lánya. Azt szerette, ha valaki olyan, mint ő. Ami önző dolog, de ő az volt. A fekete hajammal és bokorszúró csontjaimmal hasonlítottam rá. Ezért szeretett. Ha épp volt kedve és ereje hozzá.

Négyéves vagyok ezen a születésnapomon. Előadja a teljes metamorfózist. Először a fejére húz egy szakadt focilabdát, és eljátssza, hogy ő egy pete. Ráhajtja a fejét egy útilapu levelére. Aztán belebújik egy krumpliszsákba, és hernyót utánoz. De még a salátákat is megzabálja a kertben. Tömi őket le a torkán. A garat belülről fojtogatja. A zöld levelek úgy dőlnek ki a száján, mint amikor egyszerre két mosásnyi ruhát pakol be a régi, elöltöltős mosógépbe. Apám meg közben azt harsogja:

– Te nem vagy észnél!

– Persze, hisz bolond vagyok! – vágja rá anyám. Ezt mindig vigyorogva ismételte. Szinte büszke is volt rá talán.

Ezután jön a bábállapot. Itt egy hordót fog maga köré, felszalad a padlásra, összepókhálózza dongatestét. És röhög. Anyám soha nem nevetett. Hanem hörögve röhögött. Amikor ledobja a bábruhát, a markomba csúsztat valamit. Egy bábot. Mindjárt elájulok. Ott pöndörödik a tenyeremben egy hatalmas halálfejes szender bábja.

A szender egy lepke. De mindenki azt hiszi, hogy kolibri. Főleg a kacsafarkúról gondolják, amikor virágport csapolni megy a muskátlikra. És egy helyben rotál. A halálfejes szender az egyik legnagyobb a szenderműfajban. És az a koponya a nyakán olyan, mint egy több száz éves gobelin.

Állok a kezemben ezzel a csodával. És a nagyja még hátra van. Jön a lepkefázis. Anyám felmászik a diófára, leold egy kötelet a törzséről, és belepattan egy hintába. Egy olyan hintába, amire színes pillangószárnyak vannak szerelve. A falu összes színes maradékanyagát összekönyörögte érte, mesélte aztán. Pedig utált bájcsevegni. Kedveskedni. „És a fia mióta…” „Az eső meg… ” „A szomszéd is…” „Most mondja!” Megküzdött a kedvemért ezekkel az értelmetlen mondatokkal.

Az a hinta olyan gyönyörű volt, hogy arra nincs kifejezés. Amit depressziósan nem is tudom, hogyan bírt kitalálni. A születésnapi meglepetés alapján úgy tűnt, mintha teljesen egészséges anyám lenne. Aki nem hektikusan szeret, akkor, amikor eszébe jut. Hanem mindig. És mindig ilyen intenzitással.

Mondjuk az ajándék szenderemen akkora halálfej volt, amikor kibújt a bábból, hogy. Egyik határozókönyvben sincs ilyen hatalmas. Az egész teste egy nagy koponya volt. Nem is nagyon tudott repülni, igaz. Túl sok volt ez a halálból az élethez.

* * *

Kajszibarack

Amikor megkérem nagyapát, csak hümmög. Sem ereje, sem kedve nincs mesélni nekem. Markolássza a zsíros botját, és úgy simogatja a bütyköt a végén, mintha anyám apró gyerekfeje lenne.

Nagyon szerette, ezt tudom. Ezért nem akar róla beszélni. Ezért nem akar rá emlékezni. Márpedig nekem emlékekre van szükségem. Anyám ezt csinálja. Anyám azt csinálja. Mindegy, hogy mit. Csak anyám csinálja.

Nagyapám értetlenül néz rám.

– Mit akarsz? Ne bolygass már engem, meg a múltat se.

– Akkor beszélj a születéséről! – kérlelem. – Az biztosan szép emléked vele kapcsolatban.

– Persze, az, de mégsem… A nagyanyád miatt. Azért elmondom, várj türelemmel. Törjél addig a diót. Úgyis olyan akadozva tudok csak beszélni, emlékezni. Hátha unni fogod – motyogja. – Én legalábbis sokszor unom magam.

Ropog a friss héj, olyan zsenge, hogy egy mozdulattal miszlikbe zúzok egyet. Utána fogaim közé illesztem a még nedves, rugalmas dióhúst. Rágózom vele.

– A dióról jut eszembe – kezdi nagyapám. – Abban az évben két hordót is meg kellett mentenem a penésztől, vízbe áztatott diófalevéllel. Csak kevés híja volt, hogy tönkre nem mentek. Márpedig ez két tízhektós hordó volt. Ilyenekkel az ember már nem szívesen viccel. Meg féltem is, hogy hogy leszünk majd. A pénzzel, a világgal, ha jön a kicsi. Spórolni kellett, no. Nagyanyád már eléggé rosszul viselte magát. Meleg nyár volt, augusztus eleje.

Böbebú mindenféle vajákos szerekkel kenegette a lábát meg a kezét, mert akkorára püffedtek a sok víztől. Pedig véznácska volt, de hát a szövetek. Feszítették szét a testét. Néha mintha apadt volna egy kicsit, de végeredményben mindig úgy nézett ki, mint az a kötözöttsonka-baba. A külföldi autósatlaszokon, az a fehér, tudod.

Finy Petra

Féltem, hogy baj lesz a szülés körül, olyan vézna asszony volt. A nagyanyád, és az egész családja, a Hermann-vér már csak ilyen, gyenge és erőtlen. De az eszük friss volt, vágott, mint a hajnali szél szüret idején. Így maradhattak egyáltalán életben. Annyi generáción keresztül.

Féltem, hogy baj lesz, és meg is lett.

Anyád élete csak egy sóhajtáson múlott. Úgy magára tekerte a köldökzsinórt, mintha magát verte volna láncra. Valami nagy vétségért. Talán előre tudta, hogy az anyja halálát fogja okozni.

Én bent topogtam az ágy mellett, de annyira kiabáltam, hogy Böbebú kiküldött. Nagyanyádnak így is volt elég baja. Csak akkor rohantam volna nagyanyádhoz, amikor rengő tagokkal kihozta anyádat illatos ruhába öltöztetve. De akkor Böbebú suttogva odaszólt hozzám.

„Hogy ez a különleges lény megszülethessen, egy másik különleges lény életét kérték a szellemek. Nem tudtam megmenteni”, sírta hozzá.

Én üvöltöttem.

„Miért nem a falu orvosához vittem a feleségem? Miért bíztam meg ebben a boszorkányban? Aki mindenkinek csak a vesztét okozza?” Nem hallgattam Böbebúra sem, aki szipogva sustorgott: „Olyan előrehaladott állapotban volt már a szülés, hogy a lányodat is elveszítetted volna, mire odaértek.”

Zokogtam, mint akinek hét rétegnyi bőrét egyesével fejtik le a hátáról.

Jézus Krisztus állítólag vért verítékezett a kereszten. Hát nekem a könnyeim voltak vérből. A nagy, erőlködő fájdalomban. A sírás azonban nem tartott sokáig. Azonnal elöntött a düh, és felforrósított. Lángokat láttam.

Nem vagyok egy erős ember. Az agyvérzésem után meg pláne nem. Tudod, lebénultam a jobb oldalamra. Ezért sántikálva indultam el Böbebú felé. Rekedten rászóltam: „Tedd a gyereket a bölcsőbe!”, majd felemeltem felé a botomat. – Nagyapám itt szünetet tart, és sóhajt. Egyet. Kettőt. És egy harmadik gyorsat.

– Neki akartam menni, de annyira, annyira, hogy vége legyen. Szerencsére Böbebú elinalt, mint a kincsként őrzött óbor a szétrohadt hordó dongái közül.

Később tudtam meg, hogy ha akkor megorrol rám, még anyád is meghalt volna.

Utána ugyanis napokig tartott a depresszió, amibe estem. A nagyanyád testét még bevitettem egy ismerős gazdával a halottas házba. De aztán már csak ültem. Csak bámultam magam elé a verandán. Nem ettem, nem ittam. Nem éltem. És azt sem hallottam meg, amikor anyád enni kért. Ha Böbebú akkor nem küldi ide a házunkhoz azt a hollót, anyád biztosan éhen pusztul.

Addig a pár napig ugyanis ez a madár etette. Micsoda hülyeség. Kajszibarackkal. Valahogy a szájába csöpögtette. Tudom is én. Magam sem hiszem az egészet. De egyszer csak azt vettem észre, amikor már kicsit magamhoz tértem, és beszaladtam anyád bölcsőjéhez, hogy a nagy fekete madár kirepül az ablakon, anyád pedig jóízűen cuppogtat a szájával, mint aki igazi lakomán van túl.

Onnantól kezdve aztán végre úgy viselkedtem, mint egy apa. És nem mint egy kábán gyászoló férj. Anyádnak egyébként a kajszi maradt egész életében a kedvenc gyümölcse.

– A holló pedig a legjobb barátja – teszem hozzá én, irigyen. – Egy holló – fújom ki a szót magamból. – A legjobb barátja – toppantok keserűen.

– Nem a barátja – túr egy csíkot nagyapám a porba botjával, és ő is fél attól, amit mondani fog. – Nem a barátja, a másik fele volt. Anyád két testben élt.