Átlépett határok gyűjteménye | Angela Vettese (szerk.): Legújabb kori művészet

Posted on 2012. július 10. kedd Szerző:

0


Írta: Hepper Richárd

„Ezzel most mit akart? Ez most művészet vagy sem? Ilyet én is tudnék festeni!” – gyakori megjegyzések vásznak, szobrok, általában művek előtt. Sokan csak sznobizmusnak tartják az emberek viselkedését, amint a két csíkkal megkent fekete lapon ámuldoznak, mások szerint ez Maga az Alkotás. A különböző véleményeket vallók egyetlen dologban azonban egyetértenek: a modern művészet másféle megközelítést igényel, mint ahogyan egy csendéletre, egy őszi parasztházra (előtérben jegenyefákkal) tekintünk, vagy éppen a nagyiék két ágyát összefogó Mária-képre.

A könyv kronologikus sorrendben próbál végigvezetni a 20. század második felének művészetén. A második világháború borzalmait megengedő valóság többé nem korlátozhatta az alkotást. Párizs az art informel irányzatával egyszerűen tagadta a formát. Egyesek jelekben, mások az anyagok újszerű használatában keresték útjukat. Gyermekek és őrültek rajzai, gipsz és faléc a vásznon, kőbe vésett lyukak, számtalan formája jelent meg az alkotásnak. New York válasza nem késett, megjelent az absztrakt expresszionizmus. Nem értjük Pollock csurgatott, karistolt festményeit? Számára az alkotás (a tevékenység) magasabb rendű volt, mint maga a mű, tehát csak csinálta. És Newman egyszínű lapja miért művészet? Nos, ő a tökéletes abszolútumot kereste…

Persze kultúrára ellenkultúra a válasz. Tinguely 1960-ban gépet készít, ami egy érme bedobása után art informel-szerű képeket fest. Az absztrakt még bírja, sőt fejlődik a maga útján. Vasarely neve, gondolom, mindenki számára ismerős. Az ő célja, hogy bizonytalanná tegye az észlelést, a néző vele együtt alkossa meg a képet. Calder hihetetlen egyensúlyozó szerkezetei a mai napig az egyik francia filmstúdió logójaként kísérnek minket. Megint mások a rombolásban keresték az alkotást, Yves Klein egyenesen tűzzel dolgozott.

Andy Warhol: Absolut vodka

A könyv végigvezet a ’60-as évek lázadásán, mikor a munka & család alapú társadalom felszínessé vált, kiürült, a cenzúra pedig nem tudta tovább visszatartani az individuum előretörését. R. Hamilton kollázsán a nő már nem a családi tűzhely őre, a férfi sportos, a lakás modern eszközökkel van tele. A pop-art lényege: a technikai virtuozitás fitogtatása helyett fogja magát, és újraértelmez. És már megint egy másik ellenkultúra: az európai újrealisták szobrai oly valósághűek, hogy a múzeumőröknek zárás után végig kell ellenőrizni a termeket, ugyanis egy mozdulatlan látogató nem rína ki a szobrok közül.

Máshol Klein felfedezi a kéket, de nagyon, Manzoni pedig tükröt tartva a világ elé, konzerválja saját ürülékét (Merda d’artista), és szó szerint aranyáron, garanciával értékesíti. Hogy a művészetet, vagy az aranyat értékeli ilyen magasra, az mai napig vita tárgya.

1962-ben a Fluxus csoport kinyilatkoztatja, hogy az alkotás folyamata magasabb rendű, mint a kész mű, tehát alapelvük, hogy minden alkotás könnyen megsemmisíthető legyen. Yoko Ono és Lennon a szeretet jegyében nyilvánosan teszik, amit tenni kell a kisbabáért, Ben Vautier pedig dobozba zárva a tengerbe hajítja isten eszméjét.

És végtelen szálra bomlik minden. Az angol pop-art nem véleményez, csak látleletet készít, az olasz egy polaroiddal rohangál a világban, mert a felgyorsult idő miatt minden mulandó. A képek kilépnek keretükből, majd a síkból, később pedig a valóságból. Nem vicc: a konceptuális művészetben a mű kigondolása fontosabb, mint maga a mű, művészeti folyóiratokban hatalmas viták folynak olyan művekről, amelyek nem is léteznek.

A szobrászat elhagyja a tehetséget, öt fagerenda közé vezeti a nézőt, gondoljon, amit akar, majd felfedezi a technikát, és máris száz fény villog a falon, hogyan kell élni és meghalni. A szobrász később már magát a kiállítás terét véli megreformálandó műnek, vagy éppen gondolatébresztőként becsomagolja a Reichstagot (Christo). Persze lehet a művész is műtárgy: Valie Export dobozba bújva mászkál az utcán, és megkéri a férfiakat, hogy a dobozba nyúlva tapogassák meg a mellét, hogy érzékeljék a különbséget a képzeletük és a valóság között.

Joseph Beuys ajándékba kapja a cári korona mását, beolvasztja, eladja a drágakövekkel együtt, a pénzből pedig 7000 tölgyet ültet, 7000 sztélével, hogy a cári erőszakból élet és szépség fakadjon.

Keith Haring: Házfal (előtérben a művész)

A könyv a pénz művészetre gyakorolt hatásával is foglalkozik. Akik megélhetésre (is) vágytak, érthetőbb műveket alkottak a vásárlók kedvéért, mások eldugott hegyek között magát a földet alakították át hatalmas műalkotássá: »Na, ezt vigye haza, aki tudja«. Minden és mindenki tollvégre kerül: kurátorok, gyűjtők, múzeumok, a kilencvenes évek előtt és után. Kísérletek, hogy a harmadik világbéli művészetet a nyugatival azonos szinten kezeljék, környezetvédelmi alkotások (virágporos-gyantás-tejlerakódásból készített téglatest), és a tény, hogy a művészet a mindennapjaink részévé lett: iparcikkeken, autódekorációként, épületeken, jövőbeli városok tervein, és természetesen az interneten keresztül.

Hogy miért soroltam ennyi mindent, sűrűn ömlesztve? Mert szemlélteti a könyv szerkezetét. A kötet ugyanis magával ragad, érdeklődést ébreszt és szemléletet ad. Megmutatja, hogy ez a fajta művészet reakció. Reakció társadalomra, a világra, egy másik művészeti ágra. Az univerzumnak címzett kritika. Bölcsen kihagyja a tényleg csak értők/sznobok (nem kívánt törlendő) által értelmezhető, műveket, de amit megmutat – legyen az tetszetős vagy ellenszenves –, érthetővé válik.

Viszont kétségtelen, hogy az olasz szerzők közös munkája helyenként elég rendszertelen. Sűrűn követik egymást a nevek, az alkotások, értelmezések, szinte felsorolásszerűen. Ám az egyik kép az éppen olvasott lapon, a másik kettővel előbb, a harmadik kettővel odébb van. Nem kis torna olvasni. Nem beszélve, hogy több felmagasztalt mű egyszerűen nincs is benne. A témák, az művészek hol itt, hol ott bukkannak fel, vissza-visszatérnek a korszakok, a magyarázatok is, egyfajta irodalmi déjà vu-érzést adva. A filmművészet, tévéművészet bemutatása ráadásul gyengécske. Egyetlen kép nem adhatja vissza azt, hogy a film mitől jó, ha ismered, tudod, ha nem láttad, nem is fogod megtudni.

Richard Hamilton: Mitől olyan mások és vonzóak a mai lakások

Nem könnyű olvasmány, de feltétlenül megéri. Látjuk, érezzük az embereket, akik más nézőpontból látják a világot, a mi világunkat. Egy Warhol, egy Calder, egy Vasarely eddig is tetszett, ösztönösen éreztem a mondanivalóját. Newman Ábrahámja előtt eddig sem álltam volna meg, de most legalább tudom, hogy aki ott áll, az abszolútumot keresi (vagy merevgörcsöt kapott…). Saint-Phalle-t most fedeztem fel magamnak, nagyon tetszik, akárcsak Keith Haring színes alakokkal telerajzolt házfala. És Pollock…, na vele jártam úgy, hogy oké, értem – már amennyire –, de nem tetszik. Ám ahogy lapozgatok, időnként elém kerül, kicsit megnézem, és kezd átszivárogni a hangulata. Ahogy múlnak a napok/lapok, valahogy egyre jobban tetszik…

A könyv, ahogy a címében ígéri, bemutatja a legújabb kori művészetet. Ez a Művészet viszont megmutat minket, más szemszögből. Egyetértünk, tiltakozunk, gondolkodunk, érvelünk, többek leszünk. És ez az egésznek a lényege.

[Utóirat: Ha pedig újabb értelmezést találnánk, akkor tollat, ecsetet (kalapácsot, spaklit, buldózert, tegnapelőtti kelkáposzta-főzeléket vasreszelékkel) a kézbe, és mutassuk meg a világnak!]

Szerzők: Marcella Anglani, Maria Vittoria Martini, Eliana Princi, Angela Vettese
Fordító: Balázs István

Angela Vettese (szerk.): Legújabb kori művészet.
A művészet története sorozat 15. kötete
Corvina Kiadó, 2009

»Angela Vettese (szerk.): Legújabb kori művészet – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«