Írta: Abonyi Barbara
Rák. Már a kimondása is nem kevés drámát hordoz magában, hiszen korunk egyik leggyakoribb halálokáról beszélünk. Egy betegségről, ami olykor egészen váratlanul csap le, és tökéletesen kétesélyes a gyógyulás. Nincs biztos gyógymód, se menekvés. Ezért hát nagy tisztelettel nézünk föl mindazokra, akik nem nyugodnak bele a halál közeledtébe, hanem szembeszállnak vele és túlélik.
Hát ha még meg is írják! A betegségregény lassan külön műfaj, valahol félúton az önéletírás és az útikönyv közt. Miközben a betegségedről írsz, elkerülhetetlen, hogy te, a harcos megjelenj – tisztességes szorítóban is úgy szokás, hogy a feleket bemutatják az elején. A piros sarokban – a rák. A kék sarokban – Rados Virág. És persze ott van az út, a küzdelemé.
A szerző ezúttal ismét Péceli Rita maszkja mögött ír, ahogy előző könyvében, a Bipolárisban is tette. Ugyanakkor korábbi cikkekből, interjúkból összerakható, hogy a könyvben nagyjából változtatás nélkül meséli el a vele történteket – így akiben felmerül, hogy ismeri a szereplőket, az álnevek ellenére is beazonosíthat bárkit, aki meg nem ismeri őket, annak mindegy.
Jó kérdés persze, hogy a névváltás miféle változást hozott még a figurában – azaz a szerző el tudta-e távolítani magától a történetet annyira, hogy figurát kapjunk, ne pedig őt magát. Kérdés, hogy ez a karakter mennyire hasonlít saját magára. Egyáltalán, lehetséges akkora távolságot tartani, hogy írószemmel, kívülről nézhessük önmagunkat?
Erre a kérdésre talán csak a szerzőt ismerve tudnánk válaszolni, de a könyvből azért kitűnik, hogy nagyon őszinte. Kendőzetlenül ír arról, hogyan hatottak rá a történtek, hogyan viselkedett különféle helyzetekben. Nem szépít, nem maszatol, adott esetben azt is leírja, ha a betegségei miatti feszültség hatására egy hivatalban a földön fekve sír és kiabál. Akár azt is, ha adott esetben ő sem a legjobban dolgozta föl, hogy a környezete egész egyszerűen nem tudott mit kezdeni a bajával, és akaratlanul is bántották. Rita nem jobb ember másnál, és mindenképpen dicsérendő, hogy Rados Virág nem próbálja idealizálni könyvbeli önmagát.
Ami a stílust illeti, aki ismeri Rados korábbi írásait (például a Kiskegyedből), örömmel tapasztalhatja majd, hogy hozza a szokásos színvonalat. Úgy őszinte, hogy közben nem trágár vagy naturális. Időnként még érezzük, hogy költőiségre törekszik, hogy próbálja választékosan, olvasmányosan előadni azt, ami tulajdonképpen elég csupasz – a félelmet, a küzdeni akarást, a reményt, a szomorúságot és az örömöt. Néha nem is tudja kikerülni a hatásvadászat csapdáját – de ez sem nagy baj. A könyv célja, hogy érzelmeket váltson ki, és mindenkinek máshogy kell megérinteni azt az agyi központot, aminek révén ez elérhető. És ha akár csak egyvalakit megfog annyira, hogy szűrővizsgálatra menjen – már megérte.
Rados Virág (Fotó: Túri Gergely)
Azonban hiányoltam a könyvből a többi karaktert. Habár mélységében és magasságában megismerhetjük Ritát az előzmények olvasása nélkül is, a többiek kicsit kétdimenziósak maradnak, a háttérbe szorulnak. Nem derül ki például, hogy akik rosszat mondtak neki, azok vajon miért tehették. Érdekes módon egyébként a főhősnő kevésszer tett kísérletet arra, hogy próbálja megbeszélni a problémákat a többiekkel. (Ha nem kísérelte meg, az a furcsa, hogy miért nem, ha pedig igen, akkor érdekes, hogy arról miért nem ír.) Rengeteg érdekes mellékalak vonul föl, különösen amikor arról ír, kikkel találkozott a kezelés során. A betegtársak történeteit viszont sokszor csak egy-egy mondatban kapjuk meg. Engem azonban ezek jobban érdekeltek volna, mint egy félresiklott férfiügy a sok közül. A tényleges történésekhez ez csak lazán kapcsolódik, de oldalakat visz el rögtön az elején. Ez azért hiba, mert Rados saját bevallása szerint azért írt, hogy másoknak segíthessen. Ha viszont valaki a mellrákról akar beszélni, akkor érdekesebb lehetett volna több különböző, ide kapcsolódó életút (betegségút).
Kivéve persze, ha eleve nem is igazán a betegség a lényeg – sem itt, sem a Bipolárisban. Rados Virág megalkotta alteregóját, Péceli Ritát, hogy aztán rajta keresztül mesélhessen el dolgokat, amik vele történtek, vagy történhettek volna. Természetesen ez nem baj, és biztos sokan lesznek Rita-Virág kedvelői közül, akik akkor is szívesen olvasnak majd róla, ha már nem a betegségeiről ír, hanem csak önmagáról.
Rados Virág: A visszakapott élet
Jaffa Kiadó, 2012
»Rados Virág: A visszakapott élet – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«
Olvass bele 
Rados Virág
2012. július 6. péntek
Kedves Barbara és Olvass Bele,
találtam egy érdekes eszmefuttatást a hazai könyvkritika állapotáról és felelősségéről. Számomra, mint olyan újságíró számára, aki szintén ír könyvekről, elgondolkodtató és megszívlelendő. Talán nektek is érdekes lehet. Üdv! Rados Virág
Íme, a szöveg: “Nehéz kritizálni a szőnyeget, ha nem tudjuk, hogyan szövik és nem is szeretjük. Általában a magyar kritikának van egy erős identitászavara. Van az irodalomkritika, ami a szakmának szól. Az olvasónak azonban nem erre van szüksége, hanem segítségre: hívószavakra és kulcsszavakra ahhoz, hogy egy könyv megvásárlásakor tudjunk dönteni. Ha beajánlanak nekem egy nagyon sikeresnek beharangozott könyvet, megnézem, az angol és amerikai kollégák közül ki írt róla jót. Ez a fajta asszociációs játék nagyon hiányzik a magyar olvasókból, mert ennek nálunk nincs hagyománya, nem teremtette meg az a réteg, akinek a feladata lett volna: az értelmes, olvasott újságírók. A New York Times, a Guardian, a Washington Post könyves rovatában például ajánlanak, és ha nem jó egy könyv, akkor nem ajánlják. Azért megírni egy recenziót, ajánlót, hogy a könyvet lehúzzuk három bekezdésben, nem egészen tisztességes.” (Varga Bálint, az Agave Könyvkiadó ügyvezető igazgatója a Kötve-Fűzve interjújában.).
KedvelésKedvelés
Rados Virág
2012. július 3. kedd
Kedves Barbara,
köszi a jó cikket. Elfogadom, hogy úgy látod a könyvet, ahogy, hiszen minden kritika szubjektív. Néhány megjegyzést azonban hozzá kell fűzzek, akkor is, ha ez nem valami elegáns a szerző részéről. De kivételesen vállalom ennek ódiumát, hiszen a szó szoros értelmében életbe vágó témáról van szó.
Vissza kell utasítsam, hogy a többi szereplő “nem látszik”. Amennyire egy énregényben kell, annyira látszanak (ezt irodalomtanárként mondom) – gondolj például a férfi főhősre, Andrásra. Másfelől az énregény egyik sajátossága, de nemcsak azé, hogy kétdimenziósak a figurái. Még nagyon nagy íróknál is így van ez, például Mikszáthnál. Olvasd akár a Jó palócokat – a főhős plasztikus, a többiek a stáb, amely neki asszisztál. És ez így van rendjén. Képzelj el egy olyan regényt, ahol minden karakter egyformán ki volna dolgozva. Elveszne a sok bába között a gyerek.
A rák okozta problémák megbeszélése kapcsán pedig éppen arról IS szól a könyv, hogy a főszereplő szenved a megbeszélhetetlenségtől. Mert a magyar társadalomban nincsenek meg erre a kommunikációs stratégiák. Sem a betegekben, sem a környezetükben. Ha még figyelmesebben olvasod el a könyvet, ez feketén-fehéren kiderül belőle. A főhős tehát nem beszélhet a bajról, mert az tabu. Ez a nagy probléma itt, nálunk, ezért írtam meg a könyvet.
Önmagamról pedig többet egyelőre nem írok, sem betegségről. Ez úgynevezett saját élményű próza, ahol a probléma egy sajátos válságként áll a középpontban (tehát nem a központi karakter az igazi központ), ami akár egy betegség is lehet, de más is.
Úgyhogy nem kizárólag rólam szól a regény, hiszen az általam átéltek tipikus történetet teremtenek, ezért is tudnak sokan azonosulni a főszereplővel. Van olvasóm, aki azt írta nekem: számára ez a könyv nem a betegségről, hanem az emberi kapcsolatokról szól. Neki tehát átment, hogy ki van dolgozva ez a szál is, és hogy miért. Pontosan azért, mert a válság és az emberi kapcsolatok összefüggenek. Nem egy erdőben vagyunk betegek, hanem a társadalomban, az emberi közösségben.
Ajánlom figyelmedbe a Facebookon a Rados Virág szerzői oldalát, azon belül is a jegyzetek között az Olvasói vélemények sorozat darabjait. Nagyon érdekesek.
Még egyszer köszönöm a recenziót, Nem magyarázkodás végett fűztem hozzá mindezeket, hiszen egy könyvnek kell önmagáért beszélnie. Hanem, hogy teljes legyen a kép azok számára, akik még nem olvasták A visszakapott életet.
Üdvözlettel: Rados Virág
KedvelésKedvelés