Szávai Géza: Székely Jeruzsálem (részlet)

Posted on 2012. június 15. péntek Szerző:

0


Történelmietlen sorok a lelkiismeretről

Én azért emlékszem ma is – örömmel? – gyerekkorom korai időszakára, mert az égvilágon semmitől nem féltem. Istentől sem, pedig állandóan a házának a közelében éltem. Nagyon öreg, ősz öregembernek képzeltem, akinek teste sincs; csak az a nagy, mindent betöltő ősz, öreg fej, amely mindig akkora, mint a mennyezet. Mivel a templom volt a legnagyobb helyiség, ahol egyáltalán a mennyezetre nézhettem, számomra az Isten a templomban volt igazán otthon. Ebben a küsmődi templomban mindig elbűvölt az akusztika. Felerősítette a hangot. Esténként gyakran imádkoztam; nagyszüleimnél lefekvés után, elalvás előtt mindig imádkoztunk. „Fogd össze a kezed, kicsi Géza”. Otthon nem kellett imádkozni. „Nem baj – mondta mindkét nagyanyám és dédnagyanyám –, ha otthon nem imádkozol, én minden este imádkozom érted”. Akkor már jól a fejembe vésték, hogy ha valahol elszólnám magamat, hogy imádkozni szoktam, abból apámnak baja lehetne.

Etédi dédnagyanyám (apám nagyanyja) gyakran vigyázott rám. Apám betegsége idején, vagy amikor szüleim elfoglaltabbak voltak, elhívták hozzánk dédnagymamámat. Azt hiszem, egész életemben legtöbbet vele társalogtam. Nagyon vallásos, református öregasszony volt, valamit még a vallásháborúk hangulatából is közvetített. Vejét, katolikus megyebíró nagyapámat nem szerette. Azt hiszem, ez volt ama kevés, negatívnak nevezhető érzés közül az egyik, amit életében megengedett magának. A legrosszabb, amit nekem nagyapámról mondott, ennyi volt: „az egy pápista”, és mindig rögtön hozzátette: „de neked szeretned kell, mert nagyapád”. Én szerettem is ezt az egy tömbből faragott, életvidám vén pápistát, aki nemcsak nagyapám, hanem barátom, cimborám volt, amíg csak élt, de el nem tudtam képzelni, miért pápista. Dédnagyanyám sokáig (évekig) magyarázgatta, amíg megértettem, amikor pedig megértettem, akkor meg azt nem értettem, miért baj az, ha valaki pápista. „Nem baj” – nyugtatgatott dédnagymama, aki azt hiszem, ezerszer megbánta, hogy rosszat akart mondani nekem nagyapámról.

Nagyon szerettem ezt a jóságos öregasszonyt, Kovács Eszter dédnagyanyámat. A nevét is. „Ha megnövök, lesz feleségem, születik kislányom is, és akkor azt majd Eszternek keresztelem” – ígértem, amikor valami nagyon szépet akartam mondani neki. Dédnagyanyám ilyenkor behunyta a szemét, mélyeket lélegzett, én pedig élénken figyeltem, hogy valóban könnyezik-e. Titkolni akarta ugyanis.

Huszonhat éves koromban egy erdélyi kisvárosban, egy szép augusztus végi napon a helyi néptanácson bejelentettem kislányom, Szávai Eszter születését. A hivatalnok hölgyek, akikkel gyakran találkoztam, s akiknek sosem mulasztottam el bizonygatni, hogy milyen gyönyörűek, és hogy óceánmély hódolattal viseltetem irántuk, nos a hölgyek megkérdezték: Géza drága, miért ad ilyen zsidó nevet a lányának? Mire én egy hatalmasat kacagtam, és lélekben az égre néztem: „Na, visszakaptad, kölcsönkenyér visszajár, lepápistáztad az öreget, most te is megkaptad!” Dédnagyanyám akkor már négy esztendeje halott volt. Mivel éppen vizsgaidőszakban hunyt el, szüleim csak a vizsgák után írták meg, hogy „eltemettük dédnagyanyádat”. Nem lepődtem meg, mert egyik vizsgám után, egy vendéglőben borozgatva, elmondtam akkori szívem akkori hölgyének, hogy érzésem szerint beteg és haldoklik dédnagyanyám, nagy beszélgető partnerem. Amit most csupán azért említek, hogy elmondhassam: talán a telepátián, parapszichológián nyugvó vallások valamelyikébe is jelentkezhetnék.

Kisgyerekként nem féltem Istentől. Dédnagyanyám elmagyarázta, hogy a Jóistentől nem kell félni, csak a gonosz embereknek kell félniük, azokat megbünteti. Esténként, ha imádkoztunk, és magamra hagytak, a Jóisten ősz, öreg arcát néztem a mennyezeten, mert mindig akkora volt, mint a mennyezet. A legnagyobb a templomban. De bármilyen kis szobának a mennyezetén néztem is, a hatalmas templomi hangot hallottam. Soha semmit nem mondott, de hallottam: mint valami óriási búgócsiga hangját. Amikor dédnagyanyám megnyugtatott, hogy a Jóisten mindenhol jelen van, tehát mindig velünk van, akkor próbáltam kinn a szabadban is megnézni. Mert azt hittem, hogy ha kint megpillantanám, akkor nem egy szoba vagy a templom mennyezetét borítaná be az arca, hanem az egész égboltot – és így felnagyítva szerettem volna szembenézni vele. Gondolom, hogy emiatt a szembenézés igény miatt volt csupán arca, teste pedig nem.

Az elárasztott Bözödújfalu temploma

Anyámon észleltem először a félelmet. Apám súlyos betegen gyakran kórházba került, ilyenkor éjszakára anyám nővére vagy dédnagyanyám jött hozzánk aludni, hogy ne legyünk magunkra. Anyám esténként gondosan bezárt minden ajtót, ablakot, és a szoba ajtaja mellé állította a fejszét. A sötétségtől még ekkor sem féltem, úgy éreztem, dédnagyanyámnak igaza van, mindig és mindenhol velünk van, jelen van a Jóisten. Ezt a jelenlétet nappal eléggé nehéz volt elképzelnem, de este, éjszaka, a sötétben, valóban ott éreztem Őt fölöttünk. Róla csak dédnagyanyámmal beszélgettem. Dédnagyanyámnak mindent mondhattam, bármivel előállhattam. Ez a hihetetlenül puritán és prűd öregasszony csúnya szót is csak úgy mondott ki életében, hogy engem idézett. Néha családi körben elnézően mosolyogva emlékezett: „Hozta kicsi Géza a kicsi széket, elémbe ült, és azt mondta, nagymama, beszélgessünk! Miről beszélgessünk édes kicsi fiam? Sok kurva picsákról!” Ez utóbbi mondatot dédnagyanyám kisgyerekes hanghordozással adta elő (valahogy úgy, ahogy szájamból elhangozhatott), ezzel is kiemelve a csúnya szavak idézet-jellegét, bocsánatos bűnként tüntetve fel maga és hallgatósága előtt az idézés tényét. Egyáltalán: a tényt, hogy ilyen kérésekkel álltam elő. Bármivel eléje állhattam. Kisebb-nagyobb gyerekekkel csapatban kószálva a nemek közti viszony mibenlétének és következményeinek ügyében minden elképzelhető és el sem képzelhető felvilágosítást megkaptunk mi kisebbek a nagyobbaktól, de „tudásom” igazának vagy hamisságának visszajelzéséért a felnőtt világból leginkább dédnagyanyámhoz fordulhattam. (Szüleimnek is előálltam a témával, de ők a fejem fölött egymásra néztek, és ellenállhatatlanul kitört belőlük a kacagás. Hiába igyekezett apám rögtön legyűrni a nevetést, és homlokát ráncolva – a nagy sorskérdéseknek kijáró figyelmet mímelve – megpróbálta párbeszédképességét jelezni felém; no de, már nem álltam szóba vele: egy kisgyermeki férfiút nem lehet átverni!) Mikor apám kórházba került, és anyám is úgy kezdett rám nézni, mint egy félárvára, megint csak dédnagyanyámtól mertem megkérdezni: Nagymama, igaz, hogy meghal édesapám?

Nem mondott sem igent, sem nemet, még csak szomorúságot sem láttam rajta, csupán azt, hogy nagyon szeret engem ez az öregasszony: „Édes kicsi Gézám, imádkozzunk, hogy ne haljon meg édesapád!”

Akkoriban minden este imádkoztam.

Játék közben, egyik kislány a Jóistent így emlegette: Jóistenkém! Elöntött a féltékenység és az irigység, hogy neki személyesebb, külön kapcsolata van Istennel. És kicsit szégyenkezve, de este már én is így imádkoztam: „Én édes Jóistenkém, add, hogy ne haljon meg édesapám!” Szégyenkezésem olyan fokú volt, hogy a jóistenkémezésről dédnagyanyámmal sem mertem beszélni, előtte sem ejtettem ki: Jóistenkém, csak este, amikor egyedül voltam a mennyezet alatt; megesett, hogy „kérelmezés” közben sírtam, az ősz öreg arc pedig hullámzott, hol távolodott, hol közeledett a mennyezeten. Szédültem.

Félni kezdtem, de nem Istentől.

Megfélemlítésem, inkább: félelmem látványos, megalázó megmutatkozása nyilvánosan történt.

Apám (két kórházi beutalás között) hozott nekem egy biciklit. Kétkerekűt, láncosat, a felnőttekének piciny mását; nem holmi óvodásoknak való háromkerekű járgány volt, hanem egyensúlyozva kellett hajtani, amit nagy tudománynak vélt a gyerektársadalom.

Küsmőd főterén, az iskola előtti placcon feszítettem. Egy-két barátom kérte, nem adtam oda. A nagyobb, rámenősebb fiúknak sem, akik általában nem kérni szoktak, hanem egyszerűen elvenni. De a tüneményes kerékpár, amelyhez még csak hasonló sem akadt a faluban, nos, ez meghaladta azt az értéket, amit erőszakkal el lehet venni. Ehhez nem volt bátorságuk. Egyiküknek, egy nagyobb gyereknek azonban zseniálisan célravezető ötlete támadt. Odalépett hozzám, közel hajolt, hogy ne kelljen túl hangosan beszélnie, mert kétségei voltak, hogy amit mondani akart, az egyáltalán mondható-e. És azt mondta:

– Ha nem adod ide a biciklit, akkor imádkozok, hogy apád haljon meg a kórházban.

Egyszerűen sóbálvánnyá váltam, se szólni, se mozdulni nem tudtam. Tehát a bicikliről se szálltam le, ültem rajta moccanatlan, és szorítottam a kormányt. A gyerek már látta rajtam, hogy győzött. A győztesek fölényes elszántságával a kultúrház sarkához lépett, egy kőre térdelt, imára kulcsolta a kezét, és mielőtt az égre nézett volna, rám pillantott.

A puskagolyó gyorsaságával vittem oda a biciklit; amikor felegyenesedett, csak akkor tértem magamhoz, és kezdtem zokogni. A gyerek alig próbált nyeregbe ülni, és egyensúlyozni, amikor a történtekre ráeszméltek a többiek. Annak rendje és módja szerint lerohantak engem is, a biciklin ülő gyereket is, a sarokkövön már hárman tolongtak, hogy letérdepelhessenek. Mindannyian rögtön imádkozni akartak, hogy haljon meg apám a kórházban – vagy azonnal nekik (nekem, nekem, nekem!) adjam oda a biciklit.

Ahogyan akkor viselkedtem, amit akkor műveltem – mintha nem is én lettem volna. Artikulálatlanul sikoltozni, sikongani kezdtem, és rohangáltam a bicikli és a gyerekek között: egyszerre lehetetlen volt mindegyiküknek odaadni. Pedig már mindegyikük imádkozott. A teljesen állati visításra felfigyeltek a tér másik felén, a bolt előtt kártyázó felnőttek, nem értették mi történt, csak azt látták, hogy a gyerekek bizonyára bántottak engem. Valaki csak annyit kiáltott oda nekik:

– Vigyázzatok, ne bántsátok a kis Gézát, mert jön Török Samu, s kiguvaszt a bőrötökből.

Sokatmondóan néztek a felnőttek Alszeg felé, mintha valóban közeledett volna onnan nagyapám. Cselük bevált; természetesen híre-hamva sem volt Török Samunak (pedig én azt hittem, hogy sikongásom olyan hangos, az egész falu, nagyapám is hallja!), de neve puszta említése varázserővel hatott. Olyan ember volt, aki a vejét is meg akarta verni, amiért az felpofozta az unokatestvéremet (anyám nővérének a fiát). A gyerekek szétrebbentek, a bicikli a földön hevert, én pedig képtelen voltam leállni. Sikoltoztam, rohangáltam, kapkodtam iszonyú félelmemben – hogy szállnak az imádságok a mennybe.

Néhány felnőtt otthagyta fél percre a kártyapartit, körülnéztek, látták, hogy a gyerekbanda szétszaladt. Én ugyan ott állok és sikoltozok – eléggé gusztustalanul –, de egy fiúgyermeket nem szabad vigasztalni. T. Mihály bácsi felemelte a biciklit a porból. Nem nyújtotta felém, hanem két kerekére állította, és vigyorogva figyelt engem. Én őt. Ez a vigyorgó vénember, az épület takarásában, ahol a többi felnőtt nem láthatta, ráült a biciklire, miközben élénken figyelte, hogyan fogok viselkedni. Teljes testsúlyával nem nehezedett rá az ülésre, hiszen a gyerekkerékpár egyszerűen szétment volna alatta. Inkább mímelte, hogy ráül, ezért le kellett guggolnia, szinte térdepelt. Lábai között a bicikli. Attól féltem, imádkozni kezd. Rosszul számított, mert e furcsa, békaállás-szerű guggolásban megtartani se tudta magát, felemelkedni is képtelen volt anélkül, hogy fenekével rá nem támaszkodjék a kerékpár ülésére. A mozdulattól a hátsó kerék annyira elhajlott, hogy amikor az idősödő, de még nem öreg férfi fölemelte és megpróbálta kézzel visszahajlítani, a kerék nem fordult. Ekkor a kerékpárt a térdére fektette, próbálta az abroncsot, a küllőket kiegyenesíteni, miközben fennhangon szitkozódott: „A fene egye meg ezeket a kamaszokat, ráültek és elhajlott alattuk.” Ekkor már nem sikongtam, csak embermód sírtam.

A történtekről senkivel nem beszéltem, anyám szinte megvert, hogy a többi tróger kölyökkel tönkretettük a csodálatos biciklit. (Ha nem lettem volna éppen félárvára menendő, bizonyára jól ellazsnakol.)

Szávai Géza

Nagyon féltem: nem Istentől, hanem attól, hogy apám meghal. Leginkább attól, hogy nem tudjuk eltemetni. A családban a felnőttek erről suttogtak. A család attól félt, nehogy a tanügy apámnak „hivatalos, pap nélküli, kommunista temetést szervezzen”. Bár a katolikus pap már el sem temette volna a hajdani kántortanítót, akinek minden kapcsolata megszűnt egyházával. Egy unitárius vagy református pap került volna a rokonságból vagy a baráti körből, aki eltemeti apámat. De óriási volt a tanácstalanság: ha ujjat húzunk a rendszerrel, „vallásilag tüntetünk”, akkor anyám és én kapunk-e valami özvegyi és árvajárandóságot apám után?

És akkor apai nagyapám azt mondta: „Annyi biztos, hogy nem fogják a gyermekemet pogányként elkaparni. Ha nincs más megoldás, akkor én mondom fölötte a textust.”

Azt hiszem, az ilyen nagyapám szerű fickók szoktak vallásokat alapítani. A világ kiszámíthatatlan kavargásában: az új vallást saját lelkiismeretükre alapozva.

Szávai Géza: Székely Jeruzsálem. Esszéregény az identitásról.

Pont Kiadó, Budapest, 2011. (4., bővített kiadás)