Vécsei Rita Andrea: Tacheles

Ezerkilencszázkilencben megnyílt
egy áruház. Selymek, tafoták,
keménykalap, csontnyelű esernyő.
Egy lány gyöngyös ridikült keres,
bézs legyen vagy fekete, izzad a kézfeje,
hátrasöpri a kontyából szabadult tincseket.

A graffitik előtt sokáig ácsorog,
teleobjektívvel is csinál néhány fotót.
A húgyszagot észre sem veszi.
Megkérdez egy-két squattert, hogy
nem zavarja-e, ha fényképezi. Zavarja.
A csavart korlát föntről egész jó lett.

Ahol a szép, barna hölgyre segítették
a teveszőr kabátot – a csincsillabunda nem
volt kedvére való – rozsdás vasló patája alatt
összegyűlt vízben cigarettacsikkek áznak, mint
csata után a pinceszintek. És mi volt a tachlit
a padlással: foglyok és zárt, ferde tetőablaksor.

Félház Jaipur és Patyomkin után, gallery
a hátsó udvaron, szórópisztoly-nyomok.
Kamionkanapén, vaslegyező lamelláknak
dőlve ülök, vázában művirág. A pasi rám nevet,
nézzek be hozzá, karja pont olyan színes,
mint nemezből gyúrt péniszszobrai.

 

 

_