Három a magyar igazság | Egyszer élünk, avagy… (színház)

Posted on 2012. február 20. hétfő Szerző:

0


(A cikk eredetileg 2011. június 15-én jelent meg az olvassbele.hu-n)

Írta: Jeges-Varga Ferenc

Egyszer élünk, avagy...  - színház»Aki meghal, az halott.«  Maradjon is az. Szórja az átkot a falusi színészcsoport hazatért János vitéze a felejteni akaró honfitársainak. A monda szerint ugyanis, aki háromszor kimondja ezt, az megöli a halottait. Huss! »Elfújja múltját a szél, és hét nemzedéken át nem marad semmi, csak a fekete magány.« Elvégre az emlékek ólomnehezékek az élet derékövén. A talpon maradáshoz mindent ki kell törölni az egyéni és a kollektív emlékezetből. Csak tiszta lappal kezdve lehet életben maradni. A szájra emelt mutatóujj azonban mindent elhallgattat. Emberek, sorsok, tragédiák tűnnek a semmibe. Lehet-e egyáltalán beszélni a jéggé fagyott bajtársról, a Gulag hétköznapjairól, a gázkamra magányáról, az itthon maradottak szürkeségéről?

A mesék persze olyat is elmondanak, amire nincsen szó. Amit el sem bírnánk képzelni. Ami látszólag csak üres fecsegés, színtiszta koholmány, fantazmagória. És amit képtelenek vagyunk megfogalmazni.

A falu színjátszói a háborúban megfásult tiszteletes irányításával és a szovjetek ellenőrzése mellett a János vitéz operett változatát készülnek előadni a helyi zsinagógában. Hol másutt? Hiszen nem maradt, aki használhatná az épületet. A táborokból egyetlen túlélő tért vissza, aki azóta sem képes megérteni, mi történt a családjával a távoli országban. Folytonosan csak valami kamrákat emleget. Szomorú dolog ez. Persze. De már mindenkinek a könyökén jön ki az egész história.

Iluska a legjobban a szeretéshez ért. Jut is neki Jancsi bőven, minden körülmények között. A férje odalett a Don mellett. Annak barátja pedig nem kukoricázik, a férj helyébe lép. Az elhunytnak hitt férj azonban mégis visszatér. Élve, világtalanul. Felejtsünk el gyorsan mindent, ajánlja fel az új Jancsi, a Bagó. Legyen minden ugyanúgy, ahogy régen volt. De tudjuk, hogy ez nem működhet egy csapásra.

Egyszer élünk, avagy...

László Zsolt, Stohl András, Kulka János

A lányra meg a többi fehérnépre azonban szívesen rátenné kezét a külhoni hatalom hátrahagyott különítménye. Ebből lesz ám bonyodalom! A csetepaté után rögtön jön az ítélet. Szedelőzködni és indulni. Vár a nagyvilág. Az Üveghegyen innen és a Bajkál-tavon túl is. A falusi színjátszók tehát nem önszántukból látnak világot. Kalandvágyuk kényszer hatása alatt születik meg.

E látszólag groteszk mese megtörtént eseményeken alapul. Az 1946-os lovasberényi esetet Mong Attila ásta elő a János vitéz a Gulagon című könyvében (2008). Utánajárt annak, hogy a helyi lakosság miként élte meg és dolgozta fel az eseményeket. A Mohácsi testvérek Petőfi művét és Mong által dokumentált eseményeket simították egymásra a Nemzeti Színházban Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe címmel bemutatott darabjukban.

Sztálin már hét éve halott, mikor a falusiakra felfigyel a láger szovjet parancsnoka. A Gulag ugyan nem a francia király udvara, azért szerencsés lehet a magyar vándor. Halálában is tovább éli mindennapjait. A Barguzinból származó tábornok örömmel konstatálja, hogy rabok és rabtartók között közös a nyelv, amelyet még Sanyi bácsi tanított meg nekik.

El kell játszani hát megint a János vitézt. A játszók azonban a daljátékot biflázták be, amelyet még a Kacsoh Pongrácz–Heltai Jenő–Bakonyi Károly hármas ültetett egy egész nemzet, azaz a nép fülébe. Hiába erőlködik a falusi brigád, a tábornok csak értetlenkedik. Sőt! Dühös és őrjöng. Hogyhogy nem a nagy költő ütemhangsúlyos-felező tizenketteses verziója szólal meg a társulat előadásában! Tetszik tudni ez az előadás a Petőfi műve alapján készült.

„Mi az, hogy alapján?” – horkan fel a tábornok. Nincs szükség feldolgozásra, újraértelmezésre, gondolatkísérletre. A „remény színháza” kell nekünk. Tiszta, közérthető, előre adagolt üzenetekre van szükség. Hogy egyszerre és közösen vigadjunk. Jókedvünkben bégessünk. Értékteremtés! Minek nekünk szabad asszociáció? „Ne basszunk már szekéren!”

Egyszer élünk, avagy... - színház

Ez a nép még arra sem érdemes, hogy halomra lőjék őket. Kár érte a puskapor. Így hát visszaszáműzetnek a Kárpát-medencébe. Gondolkodjanak csak ott. Elvégre van min. Hőseink a hosszúra nyúlt kiküldetés után végül hazaérnek a Tündér-Magyarországra. Ahol csendesen épül a gulyáskommunizmus. A mosolyba fagyott barakk épp a november hetedikei ünnepségre készülődik. A szocializmus vonata azonban elfelejt megállni.

A fogadóbizottság – élén a csupa mosoly KB titkárral – kénytelen köszönteni a falu elveszett bárányait. Némi üdvözlés és magyarázkodás ellenére az újralátás öröme elmarad. A lelkiismeret nem szólal meg többé. Csak béna motyogás hallatszik. Meg üres hogyvagyozás. Mert úgy sem lehet beszélni itt már semmiről. Pontosabban csak a semmiről lehet szólni. Közhelyekbe oltott mondanivalónkat meg akár el is hallgathatjuk. Végül elhalkul minden szó. Csak a zene képes megszólalni igaz módra.

Khell Zsolt távolba szűkülő díszletvilágot teremtett. A meglengetett magyar trikolor sziluettje alatt egymásba szorítja a zsinagóga, a kocsma és a deportáló teherautó képét. A tér a második felvonás lágervilágában valószerűtlen folyosójává üresedik – és vörös színben tobzódik. Végül visszatér a falu képe, újrarendezett komor és fojtogató szürkeségben. Remete Krisztina jelmezei felveszik a díszletvilág hangsúlyait. A népies ruhák, a katonai uniformisok, a hétköznapi öltözékek tovább erősítik a színpadkép eklektikáját.

Mohácsi János rendezésében megint sokszereplős csapatjátékot láthatunk, amilyet megtapasztalhattunk már Kaposvárott, és az elmúlt években Pécsett is. Míg azonban a pécsi társulatra ráfért Mohácsi összekovácsoló ereje, addig a Nemzeti csapata jól összeérett színházi közösség. A direktor munkamódszere csak tovább színesíti az erős művészi munkát.

A színészek szép számban fordulnak meg a színpadon. A teljesség igénye nélkül ki kell emelni néhányukat. Kulka János, három felvonásban alakítja pimasz eleganciával a nyájas kegyetlenség őstípusát. A pánsíppal sasszézva ítéletet hirdető és fülmetsző őrnagy, a kultúra kíméletlen kurátorának szerepében tetszelgő tábornok és a kicsinyességben magát magas pozícióba élősködő politikai káder szerepében viharos teljesítményt nyújt. Hátborzongatóan nyugtalanító a jelenléte.

Stohl András tiszteletese egykor még minden eszközzel a békét kereste. De a hatalom és a nép között félúton csak a senkiföldje található. A megbékélést és a megalkuvást a szeretet vagy a félelem jelenléte különbözteti meg egymástól. Rokonszenves figurája a harmadik felvonásra a konformizmus dicséretévé silányul. Másra már nincs ereje.

Makranczi Zalán megviselt, vak Jancsija esendő, szívszorító alakmás. Hevér Gábor ügyesen igyekvő nagyhangú Imrét alakít. Radnay Csilla parasztsorból káderfeleséggé és ünnepelt színésznővé avanzsált Iluskája az alkalmazkodóképesség díszpéldánya. László Zsolt a nemre, fajra, színre, hovatartozásra nem tekintő, minden rendszert kiszolgáló, rezzenéstelen csendőre maga az élő pálfordulás. És a többiek. Szarvas József kedélyes élőhalottja, Hollósi Frigyes zsörtölődő öregembere, Nagy Mari boszorkányos mostohaanyja, Mátyássy Bence elszürkülő csinovnyikja, Tompos Kátya, Bánfalvi Eszter, Szatory Dávid, Fehér Tibor mind nagyszerűek.

Egyszer élünk, avagy... -színház

Kovács Márton zenéje együtt él az előadással, egy szintre kerül a szöveggel. Kíséri a színpadon felhangzó énekszót, s folyamatos jelenlétével követi az eseményeket. Hol alig észrevehetően, hol pedig élesen kiemelve. Ilyenkor a szó helyébe lép. Elbeszéli az elmondhatatlant.

Mohácsiék szövege a népmesék rokokója, a költői nyelv dallamossága és a poénra hegyezett nyelvi elhibázások sűrű szőttese. Rendkívül sokrétegű színpadi mű, amelyet egyáltalán nem könnyű befogadni. Nagyszerűsége abban áll, hogy a népszerű zenés, táncos magyar mítoszt, operettet sikerül házasítania a rücskös történelmi valósággal. De azért ne feledjük: a múlt végképp eltörölve. A jelen nem érzékelhető. A jövő meg talán nem is létezik.

Az előadás – műfaji önmeghatározása ellenére – nem katonadolog, hanem kőkemény reality show. Mert arról szól, hogy még mindig nem merjük kibeszélni dolgainkat. Örök bizalmatlanságra kárhoztatjuk magunkat. Meghunyászkodva száműzzük az élet feltétlen örömét. Pedig élni csak-csak szeretünk. Szinte bármi áron. De olykor keserves árat fizetünk érte.

(Fotók: Nemzeti Színház / Gordon Eszter)

Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe | Nemzeti Színház, Budapest
Rendező: Mohácsi János

Posted in: NÉZŐ, Színház