Mindenkinek van egy álma | Erik Orsenna: Irány India!

Írta: Bedő J. István

Legelőször ennek a különös regénynek a megszólalásáról muszáj beszélni. Bizonyára az eredeti mű nyelve sem lehetett akármilyen, de Szoboszlai Margit fordítása olyan varázsos világot teremt, midőn a 15-16. századról mesél, hogy egyszerre érezzük fél évezreddel ezelőttinek és modernnek, nem ódon és mégis átüt rajta, hogy mennyire távol van tőlünk az időben – ugyanakkor egy szikrányit sem kell küzdeni megértésével. Mintha egy Mátyás korabeli palástot nézegetnénk, fölfedezve apró részleteit.

Már maga a szöveg, a regény mesélőjének szövege sem mindennapi. Itt állunk a középkor végén, még senki nem tudja, hogy a mesélő életében lesz egy nap, egy év, amit a késő utódok az újkor kezdetének címkéznek. És ez a mesélő – most halálra készülő idős méltóság Hispaniola szigetén, ifjan pedig a kor két legizgalmasabb mestersége közül ez egyiket művelte: térképrajzoló volt. (Hogy eloszlassam a kétségeket, a másik: a nyomdászé.)

Gazdag, teljes és kalandokban bővelkedő ifjúságában Bartolomeo Colombo ügyes kezű, szépen író legényke volt, másfelől pedig Cristoforo öccse. Igen, ez az a Kristóf, aki genovai születésű, és hajós gyermeke lévén csak a tengeren érezte jól magát. Ő volt a 15. századi Kerouac, akinek a világot jelentő há-kettő-ó csak azért simogatott, hullámzott, háborgott, tombolt, hogy a hátán Kristóf eljusson mindenhova.

Voltaképpen Orsenna (a legalávalóbb módon: remek meséléssel) felkelti az olvasó vágyát, hogy maga is otthagyjon csapot-papot, csomagolja össze a legszükségesebbeket, és azonnal keressen magának egy hajót, ami messzire viszi. Mert ez a könyv a felkészülés könyve. Belemerülünk, de nem süllyedünk el, hanem együtt szerezzük meg a tudást, hogy (lélekben) az Ibér-félsziget nyugati partján a sziklákon megálljunk, órákra, napokra, de már egy majdani indulás előtt.

Ez a felkészülés a nagybetűs Vállalkozásra (ez is a könyv eredeti címe), ami maga az élet. Bartolomeo a mind pontosabb térképrészletek rajzolása közben a földabroszon utazik, Kristóf pedig szívében izzó vággyal és hideg fővel készül az útra. Orsenna a nem is túl vastag kötet megírásához hasonló utazást tett meg, könyvtárakban, szaktudósok szellemi műhelyeiben, így az általa elénk tárt információk hitelesek, nem képzelgéseken alapulnak.

Felbukkannak a világ korabeli descriptiói: a kódexek és korai nyomtatványok, melyek a világot latin nyelven mondják el az érdeklődőknek, és persze Marco Polo útleírása. Igaz, erről mostanában egyre komolyabban vélik, hogy a nagy utazó nem is jutott el Kínáig, hanem csak matróz- meg kereskedőtörténetek újramesélésével alapozta meg legendáját. Mindegy, Kristóf ismerte, forrásként használta a könyvet.

Ugyanakkor Orsenna beleszövi saját elképzelését például arról, hogyan működött egy korabeli ’özvegycsináló’ – aki persze nem férjgyilkos, csak a vissza nem tért tengerész asszonya számára (hamisan) tanúsítja a férj különös eltűnését afrikai partokon. Vagy hogy a fiatal férfiember hogyan lelheti a megismerés örömét a testi szerelemben. Vagy hogy a szárazföldön élő Bartolomeo imádott Lisszabonját is szigetekből álló világnak tekinti. Bizony, mert ott a különböző nyelvű, vallású, foglalkozású, zárt közösségek mind másféle arcát mutatják a településnek. Vagy hogy Kristóf hogyan választ magának feleséget – és az asszony tudja, hogy urának a legfontosabb a Vállalkozás (no, ez már modern gondolat); becsüli, szereti őt, és nem is ment volna hozzá feleségül, ha nincs egy nagyra törő álma, szinte rögeszméje: az út Indiába, elindulva Nyugat felé.

Bartolomeo hosszú, de végig érdekfeszítő tollbamondása, ha így nevezzük: hagyaték. Örökség, amit senki más nem láthatott így a maga teljességében. És önkritika, önvádoló visszatekintés arra, hogy Hispaniola (Hispañola) főparancsnokaként hagyta, sőt jóváhagyta az indiánok elleni egyre aljasabb támadásokat, a kegyetlenséget, a kegyetlenkedést, végül a népirtást.

A domonkos fráterek közül egy szót emel, éppen a keresztényi szeretet nevében a rabszolgasorba taszítás, a szörnyű gyilkosságok ellen, és ez az emberi hang, mely a kötet elején szólal meg, majd a kötet végén ismétlődik, immár Bartolomeo lelkiismerete hangjaként – ez a modern gondolat, és ez teszi nagyszerűvé Orsenna könyvét. Mert a főhős az elaljasulás kialakulását próbálja megfejteni.

Több momentum röpít és távolít el a könyv regényidejétől. Hiszen tudott dolog, hogy Kristóf azon a napon hajózott ki a kikötőből, amikor a zsidókat kiűzték a spanyol földről. Azokat, akik a kialakuló iparban, a kereskedelemben különlegesen fontos szerepet játszottak. Az új és kemény királyné meg a gyönge király közös döntése az azóta sokadszor megismétlődött jogfosztás, üldözés apróbb és nagyobb kegyetlen jeleneteit idézi elő – az olvasó pedig nem tud nem gondolni a közelebbi múltra.

Napjainkban számos regény, film, színmű keresi a választ, mi löki az öncélú kegyetlenség útjára a más körülmények között normálisan viselkedő embert. A választ Bartolomeo sem találja meg. Önmagában az arany, a gazdagság ígérete, a hatalom utáni vágy vagy éppen a beteljesült hatalomvágy – egyik sem elégséges ok.

Sokarcú ez a nagyszerű könyv. Középső, hosszú része a felkészülés optimizmusát adja, a Colombo fivérekkel együtt tágul a tudásunk, szinte magunk is boldogan készülünk az útra. És közben (visszaemlékezést olvasunk végül is) hajlamosak vagyunk elfeledkezni az indító első részről, amelyben a szerzetes még csak kérdő formában szembesíti a helyi nagypolitikát (ti. az alkirályt) a tömeggyilkosságok igazságtalanságával, igazolhatatlanságával. Bartolomeo záró elmélkedése keserű szájízt hagy maga után. És még csak a megkönnyebbülést sem hozza el, hiszen bár egy fél évezred múlt el, de mi, utódok már tudjuk, hogy azóta hányszor ismétlődött az oktalan vagy tudatos irtó hadjárat: zsidók, indiánok, cigányok, hutuk, tuszik, hugenották, protestánsok – ellenségképzésben igen szorgalmas a Homo Sapiens.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Erik Orsenna: Irány India!

Ab Ovo Kiadó, 2012