Az előhívott múlt | Markovics Ferenc: RögzítőShow

Írta: Gervai András

Egy élettörténet dirib-darabkáinak egy kupacba gereblyézése – így fogalmaz Markovics Ferenc a 75. születésnapjára megjelent gyönyörű kiállítású, fotókkal illusztrált albumáról szólva. Vagyis összegzés, számvetés. »Számot tarthat-e érdeklődésre egy fotográfus élete és munkássága?« – teszi fel a költői kérdést önironikus című Előszószában. A válaszunk egyértelmű igen.

Markovics Ferenc, a Mester végigkalauzol életén, pályáján, mesél sorsa nehéz, váratlan, meghatározó fordulatairól, beavat – talán máig fájó – titkaiba. Ha megismerjük azokat a társadalmi, politikai körülményeket, amelyek meghatározták indulását, csak még jobban becsüljük érte, hogy honnan hová jutott. Édesapja a Horthy-rendszerben doktorátussal rendelkező számvevőségi tanácsosként dolgozott. Ezért a népi demokrácia később nemcsak őt büntette, de az ifjabb Markovicsot is, akit– jeles érettségije és nyertes irodalmi pályázatai ellenére, »egyéb származásúként« nem vettek fel az egyetemre. Az édesapja mutatott neki először fényképezőgépet, aztán 17 éves korában vett is neki egyet. (A 20 négyzetméteren, több ezer könyv társaságában élő apa egyébként nem sokkal nyugdíjazása előtt öngyilkos lett. A tragédiát talán méltatlan emberi létfeltételei determinálták.)

Markovics az érettségi után két évig volt postatiszt – közben már lapokban jelentek meg a fotói –, aztán 1957-ben behívták katonának, s a kemény kiképzés után a Határőr című laphoz vezényelték, ahol végül egy évtizedre ott ragadt. Beletanult az újságírói, fotóriporteri munkába, s beutazhatta az országot, eljutott az átlagember részére megközelíthetetlen határövezetekbe is. A csehszlovákiai bevonulás harmadik napján távozni akart a lap kötelékéből, de csak fél év múlva engedték el.

1969-től 1986-ig teljesen más területen bontakoztathatta ki képességeit: a filmgyárban állófotós (standfotós) lett. Régen vágyott közegbe került, hiszen filmrendező (is) szeretett volna lenni, de 1957-ben operatőrnek jelentkezett, s el is jutott a harmadik fordulóig. A filmgyárban nagy egyéniségek – Bacsó Péter, Huszárik Zoltán, Jancsó Miklós, Makk Károly, Sára Sándor, Tóth János – mellett dolgozhatott, az éppen akkoriban felívelő magyar filmművészet sok jeles vagy meghatározó darabjának – például a Szerelmesfilm, a Szerelem, a Macskajáték, a Holnap lesz fácán – készülését fotózhatta végig. Tehetségének köszönhetően tagja lehetett jó néhány nálunk forgatott nemzetközi szuperprodukció stábjának is, s világsztárok játékát, gesztusait rögzíthette.

A standfotósnak egy mások által megírt, megtervezett képi világba kell belehelyezkedni, s kiragadni azokat a jellemző pillanatokat, amelyekben a legjobban összesűrűsödik egy-egy jelenet lényege. A művészi önállóságra tehát viszonylag kevés lehetőség jut. Markovics azonban a rendezői elvárások és a színészi érzékenység Szküllái és Karübdiszei között lavírozva is tudott öntörvényűt alkotni.

A filmgyári évek után a rendszerváltásig a Film Színház Muzsikánál, majd néhány évi szabadúszás után a Reformnál művészeti és képszerkesztő. 1996-ban ugyan nyugdíjba ment, de változatlanul aktív maradt. Sokat tett a szakmai közéletért: fotós és művészeti szervezetekben, kuratóriumokban töltött, tölt be fontos posztokat, tanít. Rengeteget dolgozik, keresi az újabb és újabb kihívásokat: nemcsak fotózik, de ír is (nem is akárhogyan), kiállít, könyvei jelennek meg.

Egyik legkülönlegesebb – humanista alapállását, művészi bátorságát, nem mindennapi empátiáját bizonyító – kötete A Baba utcai ház, amelyben a speciális otthonban gondozott, légzéskárosult fiatalok életét, mindennapi küzdelmét kísérte végig a hetvenes évek végétől két és fél évtizeden keresztül. Markovics szándékának megfelelően nem sajnálatot, viszolygást, hanem tiszteletet érzünk a gyermekbénulás áldozatai iránt, mert saját kezükbe véve sorsuk irányítását teljes életet igyekeznek élni.

A 3,5 kilós Fények és tények című lexikont, a magyar fotóművészek Ki kicsodáját is nyugodtan sorolhatjuk Markovics saját könyvei közé. Nem jött volna létre szerkesztői, szervezői, nyomozói, újságírói, s nem utolsósorban mecénási szerepvállalása és megszállottsága nélkül.

A RögzítőShowban (a cím a fotók előhívásánál használatos fixírsóra utal) nyomon kísérhetjük azt is, hogyan csiszolódtak ki Markovics fotóművészetről, a fotográfus szerepéről és lehetőségeiről alkotott nézetei, s ízelítőt kaphatunk képalkotói művészetéből, a természet- és jazzfotóktól az életképeken át a formai kísérletekig és játékokig ívelő, sokszínű tematikai érdeklődéséből.

Az 1959-ben – 23 éves korában – készített Az utolsó vacsorában hihetetlen érzékkel és tehetséggel képes egyetlen pillanatba egy teljes emberi sorsot összesűríteni, észrevenni és képpé komponálni a hétköznapi élethelyzet mélyén megbúvó drámát és poézist. Ifjúkori opusz a Felhők és vonat is, amely szinte esszenciája Markovics művészetének: egyszerűség, szépség, harmónia, eredeti kompozíció, a fények és árnyak drámai aránya, funkciója. Ez a kép egyébként – nem véletlenül – nagy karriert futott be: 44 külföldi tárlaton szerepelt, sok lapban közölték, többször is díjazták, s két költőt is megihletett.

Markovics egyik, ha nem legigazibb terepe az emberi arc. Olvas az arcokból, tekintetekből, szemekből. Nála minden gesztus, mozdulat, fintor, a kéz és fejtartás is hangsúlyossá, fontossá válik. Portréi a lélek belső tájképei. Gépével végigpásztázza, végigszántja az arcot, szinte redői mögé hatol, s felvillant, megmutat valamit a személyiség lényegéből, a belül zajló drámából, érzelmi folyamatokból, s hősei sorsáról közvetít szavakban nehezen megfogalmazható tudást.

A Darvas Liliről, a világhírű magyar származású színésznőről készített kép (is) önálló életre kel: rajta nem is annyira a Szerelem főszerepét játszó idős színésznőt látjuk, hanem egy ráncok barázdálta öregasszonyt, szomorú és súlyos titkok tudóját, aki maga elé réved, de mégis valahova nagyon távolra, talán a Léthé folyón túlra tekint. Oscar Peterson portréjában az alkotás, teremtés ihletett, küzdelmes, extatikus pillanatát, állapotát, zene és lélek egymásra találását sikerül megragadnia, a személyiség szinte megnyílik, kitárul előttünk.

Markovics 19 évesen a fotózás titkairól, a mesterség fogásairól érdeklődött hosszú levelében a Brazíliában élő Aszmann Ferenctől, aki már akkor megérezte, hogy a fiatalemberben nem mindennapi tehetség mocorog: »Nagyon kevés Markovics Ferenc szaladgál ezen a sártekén« – írta neki. Markovics művészetének tisztelői – s az őt közelről ismerő szerencsések – csak megerősíthetik a több mint félszáz évvel ezelőtti állítás igazságát.

Markovics Ferenc: RögzítőShow, szerzői kiadás, Budapest, 2011.

A könyv a Mai Manó Ház könyvesboltjában kapható.