Will Hubbell: Krétai tenger (részlet)

Posted on 2012. január 13. péntek Szerző:

0


Krétai tenger - címlap1.

Con kommunikációs egysége csöndesen vibrált. Lopva kivette a zsebéből, és a képernyőjére pillantott, mikor a matematikatanár hátat fordított neki. Az üzenet anyától rövid volt és kódolt: „Apád telefonált. Meglepetése van. Limóval vár iskola után.” Con kíváncsi volt, vajon mi lehet a meglepetés? Nem hitte, hogy anya tudja. Valószínűleg apja újabb különcködő gesztusairól van szó, mint például a ló, amit egy hónappal elfelejtett tizenhatodik születésnapja után kapott. A limó pedig egy olcsó ajánlat volt.
A limuzinok mindennaposak voltak Con iskolájában, tehát senki sem mutatott érdeklődést, mikor a nagy, hidrogén-elektromos Mercedesszel távozott. Egy irodaépületbe vitte, a város egyik divatos negyedébe. Amikor a sofőr kinyitotta az ajtót, apja kint várta. Con morgott egyet magában, amikor észrevette, hogy új menyasszonya is vele van. Felismerte a magazinokból. Élőben még inkább szembeötlő volt hangsúlyosan nőies alakja és formái. Intenzív zöld szemeivel és drámaian fekete hajával túl tökéletesnek tűnt, hogy valóságos legyen. Con gyanította is, hogy nem sok minden valódi rajta.
– Szia, apa – mondta.
– Szia, kicsim. Szeretnélek bemutatni Sarának.
– Szia – fordult a nő felé Con. – Láttalak a hírekben.
– Ne higgy el mindent, amit mondanak – nyújtotta felé a kezét mosolyogva Sara. – Már nagyon vártam, hogy megismerhesselek. John annyit mesélt rólad.
Con megrázta Sara kezét. – Ne higgy el mindent, amit apu mond rólam. Csak a legszebb dolgokat mondja.
– Pontosan úgy értem.
– Várnak ránk – terelgette türelmetlenül John Greighton lányát és menyasszonyát befele. A lift a felső emeletre vitte fel őket, egy gazdagon díszített irodába. Amint beléptek, a recepciós felállt, hogy üdvözölje őket.
– Greighton úr, üdvözöljük Montana szigetén. Smythe kisasszony már várja önöket.
Con figyelte, amint az imént említett Smythe kisasszony közele­dett feléjük. Elegánsan öltözött, mosolygós arca az éppen divatos szöges stílusban ki volt készítve. Con felismerte a tervezőt. A műtét majdnem biztosan teljesen megváltoztatta, de jól sikerült az átalakulás. Arca sehol sem tűnt túl természetellenesnek.
– Greighton úr, annyira örülök, hogy eljött. A nevem Ann Smythe. Kész vagyok megválaszolni kérdéseit egyedülálló ajánlatunkról.
John Greighton megrázta a nő felajánlott kezét. – Ő a menyasszonyom, Sara Boyton, és a lányom, Constance.
Con hangosan kijavította: – Connak hívnak.
– Elkíséri önt és Sarat Constance is, Greighton úr? – kérdezte Ann.
– Ha megyünk…, akkor igen. Nem volt túl világos a javaslata. Amit mondott, az izgalmasan hangzott, de nagyon ködös volt…, fene ködös…
– Titkolózunk – ismerte el Ann –, úgy gondolom, hamar meg fogja érteni, hogy miért. Ez egy különlegesség, és nem elérhető a közönséges hallgatóság számára. Az ügyfélkörünk nagyra értékeli a diszkréciót. – Ann, mint egy született üzletkötő, hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – Ha káprázatos termékbemutatót vár, ne féljen. Ez nem egyszerűen csak egy üdülő. Szavakkal nem is lehetne leírni Montana szigetét. Semmi sem hasonlítható hozzá, még távolról sem. Szerencsére meg tudjuk mutatni…
Az ajtó szélesre tárult, és két ülőhelyet fedett fel egy rövid előszobában lebegve, amely egy nagy, üres szobába vezetett. A távoli terem kör alakú volt, és az előszoba nyílást alkotott félmagasságban a falában. A szoba halvány, ezüstösen fénylő falai elárulták, hogy ez holoszínház. Több mint tíz méter átmérőjével a legnagyobb volt, amit Con valaha látott. Ann elégedettnek tűnt a hatással, amelyet egy ilyen költséges vállalkozás kiváltott lehetséges ügyfeleiből. Úgy tűnt, nagy hatással van John Greightonra is.
– Csak a holovízió tudja megfelelően közvetíteni az ajánlatunkat. Önök lesznek az első emberek a szervezetünkön kívül, akik ezt láthatják. – Ann a két várakozó ülés felé intett. – Greighton úr, helyezzék kényelembe magukat Saraval, amíg hozok még egy ülést a lányának.
Con figyelte Ann és a recepciós küzdelmét, amint átcibáltak egy nehéz ülést az előszobába egy közeli raktárhelyiségből. Amint a helyén volt, Ann egy konzolhoz lépett az előszobán kívül, és működésbe hozott néhány kapcsolót. Az ülőhely felemelkedett a magasba. Con odasétált a lebegő üléshez, és leült. Ann, amint meggyőződött róla, hogy mindenki be van csatolva, visszatért a konzolhoz, megnyomott egy gombot, és a holoszínház külső ajtaja bezárult.
Con ülése rugózott egy kicsit, ahogy a holoszínház középpontjába lebegett. Mikor végső pozícióba került, a terem ezüst falai elsötétültek. Alig látta apját és annak menyasszonyát a közelben lebegni. A holovízió alig észrevehetően beindult. A fejük fölötti sötétséget csillagok fénye törte meg. A víz lágy hangja kivehetővé vált. Con lenézett, és látta a csillagfényt visszatükröződni a tenger lágy hullámain. Egy rövid időre csak a vizet és az éjszakai égboltot látta.
A hullámok folytatták természetes mozgásukat, de az égbolt – a drámai hatás kedvéért – gyorsított ütemben változott. Kivilágosodott, és hamarosan a hajnal egyre vakmerőbb színekkel festette meg a mennyboltot, a hullámok visszatükrözték mindezt. A látóhatáron a hófedte hegycsúcsok narancs- és rózsaszínben tündököltek, amint a reggel első fényei rájuk vetültek. A nap magasabbra emelkedett, sugarai megérintették a tengert, látszólag meggyújtva. Amint még magasabbra szökött, a víz, mely pár pillanattal ezelőtt még rózsás arany színben égett, kitisztult. Con a víz kristályos mélységébe tekintett. Egy halraj úszott el alatta, a napfelkelte színei csillantak meg ezüst pikkelyeiken.
Egy óriási, sötétzöld lény úszott közéjük, csapkodva mellső uszonyait, mintha szárnyak volnának. Az állat hosszú, kígyószerű nyaka sebesen az elhaladó halak közé vetette a fejét, és egyet megragadott. Ekkor a lény felfelé úszott, míg feje és nyaka át nem törte a hullámokat. Annyira közelinek tűnt, hogy Con mélyen belenézhetett arany szemeibe. Keresztben, az állkapcsai közt, egy nagy hal vergődött. Miközben Con meglepődve figyelte a plezioszauruszt, Sara nyávogására lett figyelmes – mintha egy vidámparkban volna. A lény, mivel nem volt valódi, nem vett tudomást egyikőjükről sem. Felcsapta a halat a levegőbe, és lenyelte, amint az fejjel lefele a szájába zuhant. Majd lefele görbítve nyakát alámerült, leúszott a mélybe.
A táj megint változott. Con úgy érezte, hogy sebesen repül a vízfelszín felett. Egyedül az arcába csapó szél hiánya tette az illúziót tökéletlenné. A mozgás érzése zene-, majd szöveges kíséretet kapott: Jöjjön a földtörténet tavaszába…, egy olyan időbe, amikor a Föld még fiatal volt…, érintetlen…, és csodákkal teli. Egy félelmetes tudományos áttörés lehetővé teszi az Időbeli Utazó számára, hogy a legmagasabb szintű utazási élményt élvezhesse.
A zene egyre erősödött, amint a sziget – a kora reggeli napfényben tündöklő sziklás oldalaival – láthatóvá vált a távolban. – … Montana szigete, Amerika ősi Montana-tengerében fekvő, érintetlen csoda. A legkülönlegesebb úticél a történelemben… Élvezze a tökéletes zavartalanságot, amelyet áthat a természet eme érintetlen pompája. – Con ülése úgy tűnt, mintha átrepülne a sziget felett, majd visszakanyarodott. A sziget kicsi volt és többnyire sziklás. A középpontjában egy lapos tetejű domb emelkedett ki egy facsoportból. Egy pillantásra Con úgy látta, mintha valamiféle épületek csoportosulnának a domb lábánál, de a kép váltott, mielőtt megbizonyosodhatott volna róla. Ülése a homokos partszakaszok fölé magasodó sziklás hegyormok felé süllyedt. A szelíden csapkodó hullámok méterekre voltak alatta. Ösztönösen felhúzta lábait. A reggeli fény által aranyszínűre festett halvány gőzpára álomszerűvé varázsolta a látványt. – Montana szigete… karnyújtásnyira öntől, és mégis évmilliókra mindentől. – A zene felerősödött, és Con úgy érezte, mintha széke egyre magasabbra törne a sziget fölé, míg abból egy pirinyó arany darab lett a zafírkék tengerben. Most a növényekkel borított, a közeli hegyekben eredő folyókkal szabdalt szárazföld is látható lett. A kristálytiszta levegő annyira átlátszó volt, hogy kilométerekre el lehetett látni. A látvány lélegzetelállítóan csodálatos volt.
Ezután a látomás elhomályosult, és a holoszínház ezüst falai újra feltűntek. Con apja úgy vigyorgott, mint egy gyerek, aki egy különleges, új játékot fedezett fel. Sara rápillantott, majd egy hasonló kifejezést erőltetett az arcára. Con reakciója ennél összetettebb volt. El volt bájolva, sőt, kápráztatva, bár gyanakodott a holovízió valódiságát illetően. Valahol belül mégis remélte, hogy az, de nyugtalanította a csalás lehetősége.

Will Hubbell

Will Hubbell

Amint az ülések visszaúsztak eredeti kiindulópontjukba, az ajtók kitárultak, és ott állt a rájuk váró Ann Smythe. Mellette egy kis asztalon jégbe hűtött pezsgő, az ezüst pezsgőtartó edényben pedig négy pohár. – Önök az elsők, akik láthatták ajánlatunkat – mondta, miközben lepattintotta a dugót az üvegről. – Gondoltam megünnepeljük egy 2047-es eredeti Dom Perignonnal.
Mire kiszálltak székeikből, Ann már kitöltött három poharat. Habozott, és John Greightonra nézett, mielőtt a negyediket is kitöltötte volna. – Tudom, hogy a lánya még nem egészen 18, de talán megen…
– Nem iszom – vágta rá Con, mielőtt apja válaszolhatott volna. Ann odaadta Johnnak és Sarának a poharakat. Kézi metszésű kristálypoharak voltak. – Pohárköszöntőt! – harsogta. – A legeslegjobb utazási élményre…, az időutazásra!

Bővebben a könyvről: A dinó nem látja az embert

Adatok: A könyv fülszövege

Will Hubbell: Krétai tenger

Voyage Publishing, 2011