Ha az indiánt utoléri a szerelem | Christopher Moore: Prérifarkas blues

Írta: Salamon Eszter

Samuel Hunter éli a sikeres biztosítási ügynökök életét a kaliforniai Santa Barbarában. És igyekszik megfeledkezni arról, hogy ő tulajdonképpen Samson Egyedül Vadászó, a varjú indiánok törzsének szülötte, akinek szellemvezetője – akár tetszik, akár nem – a Vén Prérifarkas, az indián legendák nagyhatalmú, ám kiszámíthatatlanul szeszélyes istensége. Ha pedig ehhez még a szerelem is beköszönt az életébe, biztosak lehetünk benne, hogy az élet nem csordogál tovább unalmasan. Főleg nem akkor, ha a történetet Christopher Moore írta.

A varjú indiánok meséiben szereplő Vén Prérifarkas felbukkanása mindig azonos a zűrrel, ha valakinek belép az életébe, az felér egy forgószéllel. Ha ezt a figurát Moore veszi kezelésbe, igazi tornádóra számíthatunk. Azt megszokhattuk már az amerikai szerzőtől, hogy nem tisztel – a szó legszorosabb értelmében – sem istent, sem embert. Magyarul már megjelent, ám a Prérifarkas bluesnál később íródott köteteiben kifigurázott vámpírokat, angyalokat, a halált, sőt még Jézust is (megjegyzem, a Biff evangéliumával már sokakat megfertőztem a környezetemben). Ha pedig kezelésbe vesz egy bajkeverő istenséget, abból bizony igencsak vad kalandok lesznek.

A történet kezdetén Sam Hunter látszólag tökéletesen sikeres ember. Harmincas évei közepén jár, egy nagyon elegáns lakóparkban él, Mercedese van. Sikeres biztosítási ügynök, szinte mindig tutira megy, ajánlatait el szokták fogadni az ügyfelek. Egyben résztulajdonosa is cégüknek. Látszólag tehát megvalósította az amerikai álmot. A semmiből indult és karriert csinált. Ám a siker csak látszólagos, mivel Sam Hunter, az a személy, akit ez a név takar csak egy üres bábu – gazdája akarata szerint, aki húsz éve tökéletes mimikrit magára öltve éli az életét, amihez kénytelen volt elfelejteni, hogy ki is ő valójában.

Igazi és választott valója között óriási a különbség. A fogyasztói társadalom isteneiben hívő Sam egészen másként él, mint korábban: „Visszatért a rend. Valaha úgy fogadott volna egy ilyen napot, hogy a felkelő napra néz, és megköszöni a Nagyszellemnek, hogy visszaállította a harmóniát a világában, ahogy arra Pokey tanította. Esőfelhőket keresett volna, érezte volna a napi szél ígéretét, a harmat és a zsálya illatát, fülelt volna a sas hangjára, ami a legjobb ómen, és ez alatt a rövid idő alatt megerősítette volna, hogy ő meg a világ egy szellem, ami egyensúlyban van.

Ezen a reggelen három órával lekéste a napkeltét. Úgy kezdte a napot, hogy lezuhanyozott, olyan samponnal mosott hajat, amelyet garantáltan nem fecskendeztek nyuszik szemébe, és aminek a bevételéből tíz százalék a bálnák megmentésére ment. Bepacsmagolta magát klorofluorkarbontól mentes borotválkozókrémmel, így mentve meg az ózonréteget. Gazdag tojást reggelizett, amit szexuálisan kielégült tyúkok tojtak, akiknek volt terük járkálni, miközben Brahmsot hallgattak, mellé pedig gyomirtómentes búzából készült muffint evett, hogy meggondolatlan fogyasztásától ne gyengüljön egy sastojás sem. A tojást trópusi olajoktól mentes margarinban sütötte, megóva ezzel az esőerdőket, majd tejet adott hozzá, amely újrahasznosítható dobozban jött egy kis családi farmról. Mire megitta a második csésze kávét, ami feltehetőleg segít egy Juan Valdez nevű szegény földműves gyerekei taníttatásában, Sam lényegében gratulálhatott magának, amiért egymaga megmentette a bolygót pusztán azzal, hogy felkelt reggel. Jócskán meglepődött volna, ha valaki elárulja neki, hogy két éve nem lépett aszfaltozatlan földre.”

A kagyló mélyén azért még ott van valódi személye, Samson Egyedül Vadászó, a varjú indián, aki egy montanai rezervátumban született és élt egészen tizenöt éves koráig, amikor egy rosszindulatú, félvér zsarut lelökött egy hídról, majd menekülni kényszerült. Ekkor változtatott nevet, és vágta el magát kevés rokonától.

A fiú egyébként is árván nőtt fel, szülei korán meghaltak, így nagymamája és félbolond, alkoholista nagybácsija, a folyton melléfogó, ám az indián hagyományokat a végsőkig tisztelő, önmagát törzsi varázslónak gondoló Pokey Orvosságos Szárny nevelték fel. A külső és belső kép között Pokey esetében sokkal kisebb az ellentmondás, mint azt elsőre gondolnánk. Elég csak annyit mondani, hogy felnőtté válási ceremóniáján Pokey-nak is Prérifarkas jelent meg szellemvezetőként.

A végzet természetesen Samet sem kerüli el, és múltja, no meg persze Vén Prérifarkas visszatér, amikor eléri őt a szerelem egy furcsa lány, Calliope Kincaid személyében. „Egy rémisztő, fekete szó bukkant fel elméjében, ami passzolt az érzéshez. Visszahőkölt tőle, de az újra és újra eltalálta, akár egy dühös vipera. Szerelem: az irónia beteg viccei közül a legbetegebb. A hely, ahová a logika és a rend meghalni megy.”

A lányért fel kell áldoznia az álcát, amely mögött az elmúlt években élte az életét. Prérifarkas, aki tulajdonképpen elindítója is az eseményeknek, mert a lánnyal való megismerkedéshez „szükséges” durrdefektet is ő okozta, aktívan tesz is azért, hogy széttördelje az álarcot, saját kezűleg rombol le mindent, rúgatja ki Samet az állásából, a lakásából.

A lány sem egyszerű figura, persze: Moore szereplői sosem mindennapiak. Gyereke van, akivel együtt egy kisebb kommunában él, ám a gyermek apja nélkül. Sam az első ember az életében az apa után, aki ezt igencsak rosszul viseli, és motoros narkónepper bandájával elrabolja a gyereket. Az üldözés Las Vegasba vezeti őket, ahol további fura madarak is csatlakoznak a csapathoz, majd az út végén a varjú indiánok rezervátumában kötnek ki, ahol szép lassan minden megoldódik. Így Samson Egyedül Vadászó visszajut oda, ahol még valódi önmaga volt, és nem az a csillogó váz, amelyben húsz éven keresztül bujkált.

A történet szerkezete így követi a hagyományos Prérifarkas mesék vonalát. A farkát üldözve forgószelet – és bonyodalmakat – kavaró figura a varjú indiánok legendái szerint azért teremtette az embert, hogy legyenek, akik történeteket mesélnek róla, ezzel teszik őt örök életűvé. Christopher Moore e regény megírásával éppen ezt tette: történetet mesélt a Vén Prérifarkasról. Bizonyára sok olyan olvasó is a kezébe veszi, aki nem hallott még erről az indián istenről. Így Moore hozzásegíti a virtuális életben maradáshoz.

Pék Zoltán szereti és érti ezt a fajta humort, így fordítása révén a magyar olvasó is bensőséges viszonyba kerülhet az indián istenek és az őshonos amerikaiak világával.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Christopher Moore: Prérifarkas blues

Agave Kiadó, 2011

Az írás a Szerep.hu portálon megjelent cikk szerkesztett változata.