Furor historicus | Drago Jančar: A névtelen fa

Írta: Radics Viktória

A megbolondulás hálás írói téma. Akárcsak a történelem. A megbolondulást tárggyá téve villoghat az írói elme és fölszabadulhatnak a fojtott érzelmek. A történelmet tárggyá téve ötöst kap az író, aki jobbítani szeretne, ha már nem is a világon, legalább a történelmi tudaton, ha már nem is annyira jobbítani, legalább kicsit helyrekalapálni azt. Az író manapság elég kishitű, demokratikus alapbeállítottságú, nem fog forradalomra buzdítani, viszont belátást és kritikai szemléletet szorgalmaz, általában és részletenként a historikus hamisításokra hívja föl a figyelmet.

Janez Lipnik, Drago Jančar regényének hőse csak holmi „aktakukac”, ahogy magáról mondja, egy kissé túlbuzgó, középkorú ljubljanai levéltáros, hivatásánál fogva a tények embere. Nem is nagyon neurotikus, konszolidált életet él, szexuális élete rendezett, érzelmi élete nyugis. Nős. A munkáját szereti. Lakása és kocsija van.

Hanem azért mégis… a szex… A férfiembert kicsit megmozgatja, ha váratlanul egy olyan történelmi dokumentum kerül elébe, mely arról szól, hogy valaki „végigkefélte a háborút”. Bár annak a bizonyos erotománnak az emlékirata, mely a levéltáros asztalára került, kevéssé izgatta Drago Jančart, aki nem mutat érdeklődést a meztelen nők fotói iránt (kettőt azért dokumentumként is a regénybe illeszt), miként az Ausztráliába emigrált volt szlovén katona erotikus emlékezései sem ragadják magukkal, inkább és sajnos csak mutatóba közöl belőlük néhány pofás részletet. Bizony, ennek a pornográfiára is fogékony, bővérű szlovén szoknyavadásznak a dokumentált története a regény legizgalmasabb része, levéltárosunk azonban itt porhintést követ el, és a „baszni a halál ellen” felettébb érdekes fenoménjéből csak egyetlen szentimentális mozzanatot ragad ki, ami majd kulcsul szolgál neki ahhoz, hogy megnyissa a történelem pincekapuját, a nyers és kifinomult erószt pedig mégiscsak inkább mellőzze.

Ahogy olvassuk a regényt, egyre szaporodnak a mindenféle katonák, és egyre lappadnak a szerelmi indulatok, végül pedig háborús fikció kerekedik a „virágok háborújából”, ahogy a kínaiak a szexet nevezik. Elhatalmasodik a nyugati, közelebbről a közép-kelet-európai politikus írói szemlélet, a történelempolitikai (emlékezetpolitikai) attitűd ott settenkedik a mű fenekén, a rossz hírű tendencia duzzadása pedig fokozatosan csökkenti, végül pedig elveszi az olvasás izgalmát.

A levéltáros sajnos nem a szerelembe és a féltékenységbe bolondul bele, hanem abba, hogy feltárul előtte Szlovénia történelme. A jó hírű író, Szlovénia legtöbbet fordított regényírója és esszéistája pedig sajnos nem a szoknyavadászatot élvezi, hanem a kínos történelemfeltárást. Fegyverropogás tölti be a szakadékot, melyben vér tocsog.

Drago Jančart kevéssé érdeklik a szexuális elfojtások, annál inkább a politikaiak, emlékezetpolitikaiak. 1948-ban született Mariborban. Az apját a Gestapo kínozta. Ő maga a szocialista Jugoszláviában nevelkedett, az akkoriban előírt történelemszemléletet sajátította el. Mint egy interjúban mondja: „Én nem tudtam. Sem a gyilkosságokról, sem a koncepciós perekről. Csodáltam a partizánokat… Még ha valaki később meg is mondta volna, hogy ez az egész szocialista mese bűntettekkel vette kezdetét, s hogy miközben én focimeccsekre jártam vagy a tengerre mentem, sokan börtönben ültek, nem hittem volna neki, mi több, talán azt gondoltam volna, hogy ez teljesen lényegtelen”. Ám 75-ben „ellenséges propaganda” miatt ugyanabba a maribori börtönbe kerül, ahol az apját kínozták a fasiszták, és felnyílik a szeme.

Később kutatásokat is végez, akárcsak a levéltáros hőse, és rájön, hogy történelemhamisítás áldozata, miként az egész szlovén nemzet. Rájön, hogy totalitárius államban él, és hogy a szlovén történelem egészen másként fest, mint ahogy azt a kommunisták tálalták, akik elhazudták a partizánok „bosszú és megtorlás” gyakorlatát. A hadifoglyok és a civilek rettenetes mészárlását és a „proletárdiktatúra” örve alatt elkövetett népgyötrést. A második világháború is egészen másként festett Szlovéniában, mint ahogy azt az emberek szájába rágták a szocializmusban. Hogy hogyan is volt, azt igyekszik a regény szemléletesen – olykor túlhabzó retorikai hévvel – föltárni. Nagy volt a cécó a kis országban: domobránok, vagyis fehérek, partizánok, vagyis vörösök, csetnikek, jugoszláv katonák, nácik estek egymásnak…

A kiindulópont a jelen, mégpedig a múlt nélküli, dizájnos, dermedt világ. 2000 júniusa, Ljubljana: a „globalizált” bevásárlóközpont közege kitűnően szemlélteti azt az idő-élményt, amit Jančar „a történelem végének” nevez, s amelyet a történelem feledése jellemez. Éppen itt bolondul meg a levéltáros, itt zuhan alá elméje a nemzeti történelem pokoli szakadékába. Jančar a megbolondulás folyamatát erőteljesen, a fokozatosságra építve, szenvedélyesen és ugyanakkor intellektuális veretességgel ábrázolja. Egy ponton azonban nem tud tovább menni, és azt a fázist, amikor a megbolonduló fejében teljesen elhatalmasodik a fikció, és ő maga is annak szereplőjévé válik, már meggyőzőerő nélkül szemlélteti. Ugyanis háborús filmet forgat a fej, aminek már nincs lélektani hitele és szövegizgalma sem. A megzakkanás bemutatása addig jó, amíg a valóság és a képzeletbeli világ közt interferencia van, amíg a képzelet bezúg és söpör, de még megvannak a valóság kulisszái és a hétköznapi problémák. A regény utolsó ötven oldala azonban már nélkülözi ezt, a túlírt víziók totálissá, érdektelenné, mesterkéltté válnak.

A megbolondulás három hetes folyamata a bevásárlóközpont művi világában tetőződik, Janez Lipnik továbbra is ott ücsörög, ostromlott várral a fejében. A regény rondó-szerkezetű, oda kerülünk vissza, ahonnan elindultunk. A „névtelen fa” népmesei motívuma, az égig érő fáé a történelmi gomolygásban füstoszloppá változott át, és menny helyett a háborús pokolba vezetett, ahol mindig ugyanaz történt. Csak közben a huszadik századi szlovén történelemmel lettünk gazdagabbak, messzire eltávolodva attól a szoft-pornótól, amivel az író eleinte kecsegtetett bennünket.

A megzavarodó férfi elméjében kikristályosodó pontos részletek és az észvesztés szenvedélyes árama ellentmondásban állnak egymással. A tudományos, racionális távolságtartás az utolsó szálig odavész, ehelyett a téboly, azaz a művészi vízió kétséges megismerő ereje lép színre és színesíti a stílust. A „levéltári moly” csatatéren érzi és tudja magát, ám „a női szívek és nemi szervek hatalmas történelmét” mégis elblicceli. Alapdokumentuma, a „Nagy Szerető” memoárja hadszíntérré változik át, annak szerzője Ausztráliába röppen, ahol tovább folytatja tevékenységét, szlovén hősünk pedig eléggé lekornyad az anyaföldön. Kár, hogy azt a bizonyos féltékenységi szálat ejtette az író.

„Amikor a vízhez ért, a horizont lelapult, érthetetlen módon nyitva volt hátul és elöl, a szeme sarkában úgy érezte, talán egy hatalmas állat szeme néz rá, amely nem tud az időről, érzi viszont a tájat, egy szamár duzzadt szeme, annak erős szemgolyója.” Ez a legkedvesebb mondatom a könyvből, Gállos Orsolya gördülékeny fordításában. A szamár „erős” szemgolyója.

A Literán megjelent cikk szerkesztett, rövidített változata.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Drago Jančar: A névtelen fa

L’Harmattan Kiadó, 2011