Rosszkedvünk: Equus | Peter Shaffer a Thália Színházban

Írta: Bedő J. István

Amikor a Harry Potter-láz nyomán tódulni kezdtek a tinilányok, hogy az Equus főszerepében megnézzék Daniel Radcliffe fenekét, már a levegőben lógott, hogy nálunk is hamarosan újra felfedezik Peter Shaffer darabját. Nem is kellett csalódnunk. Az Equus mindig jól elővehető darab, mindig jutalomjáték a manipulátor pszichiáternek és mindig nagy feladat – vagy éppen kitörési, felfedeztetési lehetőség – az Alan Stranget alakító fiatal színésznek.

A Tháliában most Alföldi Róberté a megkeseredett lélekgyógyász, Dysart szerepe, és Szamosi Donáth (Alan) majdani lexikonoldalára kerülhet egy bejegyzés. Cinikusnak hat talán a fenti néhány sor, hiszen kevés mai néző vetheti össze Darvas Iván és Gálffi László 1980-as, Kapás Dezső rendezte párosát a mostani bemutatóval, még kevesebben látták Funtek Frigyes győri rendezését. Így tehát csak az 1973-ban született dráma mai színrevitele és fogadtatása lehet érdekes.

De vajon érdekes-e a darab. A hat lovat megvakító, megzavart lelkű fiú története a bírónőt és a pszichiátert érdekli, és ha jól teszik a dolgukat, a néző is egyre kíváncsibb, vajon mi az indítéka a szörnyű tettnek. Továbbá: vajon jut-e legalább egy kurta kis örökkévalóság a darabnak, mond-e valami újat csaknem negyven év után.

Nyomozás a történet, csak épp nem a hogyan a fontos, hanem a miért. Mi vezet idáig, részes-e a tragédiában (végül is: maradandó fogyatékosságot/halált okozó súlyos testi sértés) a múlt, a gyerekkor, a neveltetés. Mi a gyűlölet oka, hiszen aki vakít (és tudja, hogy a vak ló már nem élhet) annak valamiért gyűlölnie kellett az áldozatait.

Hát nem. Amint Martin Dysart kutakodni kezd, megismeri a mélyen vallásos tanítónő anyát, aki csak a legjobbat akarja, ezért főleg a szentírással és a történelem címkéivel tölti meg a gyerek fejét. Meg az állandóan feszült, szigorú munkásarisztokrata (nyomdász) apát, aki kemény és kőfejű, és ő is erkölcsi modellként áll a gyerek elé, míg le nem bukik a pornómozizással a fia előtt.

Mármost az a kérdés eltorzul-e ettől egy gyerek érzelmi világa annyira, hogy beleszeressen egy lóba. (Már megint az a fránya cinizmusom.) Talán igen. Mert a ló nem ad mást, csak gyöngéd testmeleg(ség)et, érintést, némi túlzással: sóhajt. A szeretet illúzióját. Csakhogy félreirányított érzelmei képtelenné teszik Alant másfajta emberhez, nőhöz, korabeli lányhoz fordulni, viszonyulni. És amikor Jill, a lány, aki egy könnyű ölelkezésre hívná, mert a szerethető, sérülékeny fiút látja benne – a lelkében uralkodó ló kudarcra kárhoztatja. Nemcsak azzal, hogy az istálló lágy ölén nem jön össze a szerelmeskedés, hanem amiért nem jön össze: Alan szégyenkezése miatt, hogy a lovak, és különösen Equus, a ló-isten látná, amint megcsalja egy kétlábúval.

Amíg minderre fény derül, a pszichiáter Martinnak is fel kell adnia kívülállását. Kénytelen a maga érzelmi életéről is elárulni részleteket, hogy Alan válaszoljon. Alan kiszedi belőle elszürkült életének, már nem működő házasságának egy-egy cserepét. És ez az ára annak, hogy Martin a szakmai győzelméről beismerje, valójában emberileg kudarc. Meg tudja gyógyítani a fiút, de ezen az áron elveszi tőle a szenvedély érzésének képességét.

Kamaradráma az Equus, a párbajozók mellett a többiek csak előre gördítgetik magát a párbajt. A hatalmas tér hátterében áll az istálló kissé kimódolt, detektívtükrös ajtókkal, melyek olykor konkrét – vagy lelki – labirintust mutatnak. Óriási homokozó a lófuttató, a tengerpart, nagyon jól használható semleges tér, és jól dobog rajta a ló-isten patája. Az éppen színen nem lévő személyek a megnyitott zenekari árokba süllyednek forgó székeikre. Onnan jönnek fel párbeszédre vagy kihallgatásra Dysart doktor íróasztalához, vagy a másik szélen terpeszkedő fotelbe. Technikailag és színváltozásokat tekintve kiválóan működik – bár kissé túl tágas – Cziegler Balázs díszlete. De igazából háttérbe vonul.

Alföldi Róbert hagyja, hogy a dráma szövege (Göncz Árpádé a fordítás!) vigye őt előre. Valódi csatát vív Alennel, de mindig felül marad, hiszen bármikor abbahagyhatja a kezelést. Éppen csak egy keveset visszakozik, amikor Alan az ő életében turkál, de – és itt már nem a színész, hanem a darab a vétkes – igazából nem érdekel, milyen az ő házassága, mennyire szereti vagy unja a feleségét.

Szamosi Donáth Alanje dacos (magát autisztikusnak álcázó) kamasz, aki elbújni igyekszik az egész világ elől, hogy ne kelljen bevallania: senki emberfiát sem tud szeretni. Nem engedi közel magához az egyetlen önjelölt esélyest, Jillt sem. Lassan enged föl, és nem is törik meg, csak a végső pillanatokban. A lányt alakító Holecskó Orsolya kevés lehetőséget kap szövegben is, érzelemben is (legalábbis itt), nemigen használhat eszközöket, hogy elvarázsolja Alant, meztelensége szinte testetlen.

Dora Strang, Alan anyja szerepében Kútvölgyi Erzsébetet láttam (a másik előadásba Egri Márta ugrott be). Nagyon érdekes volt, minden mozdulatával, mondatával, hangsúlyával azon igyekezett, hogy a legtöbb szeretetet nyújtsa Alennek, és sikerült elérnie, hogy egyáltalán ne legyen szerethető. Épp attól, hogy szemellenzősen óvja a fiút mindentől, amit egy kamasznak csak személyesen szabad, lehet, kell megtapasztalni. Kőszegi Ákos állandóan feszült, ideges Frank Strangja legalább tiszta képlet, egy félművelt, porosz nevelésben hívő, ezt gyakorló – és végtelenül boldogtalan fickó, akinek már elvennie sem kellett volna Dorát.

A bírónőnek Béres Ilona kölcsönzi hangját – sajnos a kevés párbeszédben csak ez a gordonka-orgánum okoz örömet. Béres alázattal szekundál Alföldinek, és valahol elsikkad, hogy régi barátságuk egy szerelem emléke vagy mi a csuda lehetett.

Bognár Hajnalka feltűnést kerülő jelmezekbe csomagolja a figurákat; kivétel a bírónő, aki valami mindentől elütő ruhát kap, melyen, mintha különös Danaét látnánk, fénylő gombok ömlenek végig, és hatalmas piros kabát borítja – nem fejtettem meg, miért. A lovak jelmeze rendkívül egyszerű, a sörényt, lófarkot és zablát imitáló maszk nehezen kerülheti el az összevetést a szexuális szerepjátékok latexcuccaival – talán szándékos az idézet.

Annak ellenére, hogy Dicső Dániel rendezése zajos siker – mert hagyja érvényesülni a szöveget, hadd fogja meg a nézőt –, mégis elég rövid idő alatt elmúlik a hatása. Talán azért is, mert kicsit távol vagyunk már 1973-tól is, meg 1980-tól is. Mások az ismereteink, mások a gondjaink – noha bizonyára ugyanúgy vannak bigott anyák és betonfejű apák –, más a környezet, amelyben Shaffer drámáját ugyanolyan kívülállóként tudjuk nézni, mint Martin Dysart, rosszkedvű pszichiáter a páciensét.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Peter Shaffer: Equus – Thália Színház, 2011

Fordította: Göncz Árpád

Rendezte: Dicső Dániel