Rosszkedvünk: Equus | Peter Shaffer a Thália Színházban

Posted on 2011. november 24. csütörtök Szerző:

2


Írta: Bedő J. István

Amikor a Harry Potter-láz nyomán tódulni kezdtek a tinilányok, hogy az Equus főszerepében megnézzék Daniel Radcliffe fenekét, már a levegőben lógott, hogy nálunk is hamarosan újra felfedezik Peter Shaffer darabját. Nem is kellett csalódnunk. Az Equus mindig jól elővehető darab, mindig jutalomjáték a manipulátor pszichiáternek és mindig nagy feladat – vagy éppen kitörési, felfedeztetési lehetőség – az Alan Stranget alakító fiatal színésznek.

Alföldi Róbert és Szamosi Donáth

Alföldi Róbert és Szamosi Donáth – Fotó: Kállai-Tóth Anett

A Tháliában most Alföldi Róberté a megkeseredett lélekgyógyász, Dysart szerepe, és Szamosi Donáth (Alan) majdani lexikonoldalára kerülhet egy bejegyzés. Cinikusnak hat talán a fenti néhány sor, hiszen kevés mai néző vetheti össze Darvas Iván és Gálffi László 1980-as, Kapás Dezső rendezte párosát a mostani bemutatóval, még kevesebben látták Funtek Frigyes győri rendezését. Így tehát csak az 1973-ban született dráma mai színrevitele és fogadtatása lehet érdekes.

De vajon érdekes-e a darab. A hat lovat megvakító, megzavart lelkű fiú története a bírónőt és a pszichiátert érdekli, és ha jól teszik a dolgukat, a néző is egyre kíváncsibb, vajon mi az indítéka a szörnyű tettnek. Továbbá: vajon jut-e legalább egy kurta kis örökkévalóság a darabnak, mond-e valami újat csaknem negyven év után.

Kútvölgyi Erzsébet és Kőszegi Ákos
Kútvölgyi Erzsébet és Kőszegi Ákos – Fotó: Kállai-Tóth Anett

Nyomozás a történet, csak épp nem a hogyan a fontos, hanem a miért. Mi vezet idáig, részes-e a tragédiában (végül is: maradandó fogyatékosságot/halált okozó súlyos testi sértés) a múlt, a gyerekkor, a neveltetés. Mi a gyűlölet oka, hiszen aki vakít (és tudja, hogy a vak ló már nem élhet) annak valamiért gyűlölnie kellett az áldozatait.

Hát nem. Amint Martin Dysart kutakodni kezd, megismeri a mélyen vallásos tanítónő anyát, aki csak a legjobbat akarja, ezért főleg a szentírással és a történelem címkéivel tölti meg a gyerek fejét. Meg az állandóan feszült, szigorú munkásarisztokrata (nyomdász) apát, aki kemény és kőfejű, és ő is erkölcsi modellként áll a gyerek elé, míg le nem bukik a pornómozizással a fia előtt.

Mármost az a kérdés eltorzul-e ettől egy gyerek érzelmi világa annyira, hogy beleszeressen egy lóba. (Már megint az a fránya cinizmusom.) Talán igen. Mert a ló nem ad mást, csak gyöngéd testmeleg(ség)et, érintést, némi túlzással: sóhajt. A szeretet illúzióját. Csakhogy félreirányított érzelmei képtelenné teszik Alant másfajta emberhez, nőhöz, korabeli lányhoz fordulni, viszonyulni. És amikor Jill, a lány, aki egy könnyű ölelkezésre hívná, mert a szerethető, sérülékeny fiút látja benne – a lelkében uralkodó ló kudarcra kárhoztatja. Nemcsak azzal, hogy az istálló lágy ölén nem jön össze a szerelmeskedés, hanem amiért nem jön össze: Alan szégyenkezése miatt, hogy a lovak, és különösen Equus, a ló-isten látná, amint megcsalja egy kétlábúval.

Amíg minderre fény derül, a pszichiáter Martinnak is fel kell adnia kívülállását. Kénytelen a maga érzelmi életéről is elárulni részleteket, hogy Alan válaszoljon. Alan kiszedi belőle elszürkült életének, már nem működő házasságának egy-egy cserepét. És ez az ára annak, hogy Martin a szakmai győzelméről beismerje, valójában emberileg kudarc. Meg tudja gyógyítani a fiút, de ezen az áron elveszi tőle a szenvedély érzésének képességét.

Béres Ilona és Alföldi Róbert
Béres Ilona és Alföldi Róbert – Fotó: Kállai-Tóth Anett

Kamaradráma az Equus, a párbajozók mellett a többiek csak előre gördítgetik magát a párbajt. A hatalmas tér hátterében áll az istálló kissé kimódolt, detektívtükrös ajtókkal, melyek olykor konkrét – vagy lelki – labirintust mutatnak. Óriási homokozó a lófuttató, a tengerpart, nagyon jól használható semleges tér, és jól dobog rajta a ló-isten patája. Az éppen színen nem lévő személyek a megnyitott zenekari árokba süllyednek forgó székeikre. Onnan jönnek fel párbeszédre vagy kihallgatásra Dysart doktor íróasztalához, vagy a másik szélen terpeszkedő fotelbe. Technikailag és színváltozásokat tekintve kiválóan működik – bár kissé túl tágas – Cziegler Balázs díszlete. De igazából háttérbe vonul.

Alföldi Róbert hagyja, hogy a dráma szövege (Göncz Árpádé a fordítás!) vigye őt előre. Valódi csatát vív Alennel, de mindig felül marad, hiszen bármikor abbahagyhatja a kezelést. Éppen csak egy keveset visszakozik, amikor Alan az ő életében turkál, de – és itt már nem a színész, hanem a darab a vétkes – igazából nem érdekel, milyen az ő házassága, mennyire szereti vagy unja a feleségét.

Szamosi Donáth Alanje dacos (magát autisztikusnak álcázó) kamasz, aki elbújni igyekszik az egész világ elől, hogy ne kelljen bevallania: senki emberfiát sem tud szeretni. Nem engedi közel magához az egyetlen önjelölt esélyest, Jillt sem. Lassan enged föl, és nem is törik meg, csak a végső pillanatokban. A lányt alakító Holecskó Orsolya kevés lehetőséget kap szövegben is, érzelemben is (legalábbis itt), nemigen használhat eszközöket, hogy elvarázsolja Alant, meztelensége szinte testetlen.

Kútvölgyi Erzsébet
Kútvölgyi Erzsébet – Fotó: Kállai-Tóth Anett

Dora Strang, Alan anyja szerepében Kútvölgyi Erzsébetet láttam (a másik előadásba Egri Márta ugrott be). Nagyon érdekes volt, minden mozdulatával, mondatával, hangsúlyával azon igyekezett, hogy a legtöbb szeretetet nyújtsa Alennek, és sikerült elérnie, hogy egyáltalán ne legyen szerethető. Épp attól, hogy szemellenzősen óvja a fiút mindentől, amit egy kamasznak csak személyesen szabad, lehet, kell megtapasztalni. Kőszegi Ákos állandóan feszült, ideges Frank Strangja legalább tiszta képlet, egy félművelt, porosz nevelésben hívő, ezt gyakorló – és végtelenül boldogtalan fickó, akinek már elvennie sem kellett volna Dorát.

A bírónőnek Béres Ilona kölcsönzi hangját – sajnos a kevés párbeszédben csak ez a gordonka-orgánum okoz örömet. Béres alázattal szekundál Alföldinek, és valahol elsikkad, hogy régi barátságuk egy szerelem emléke vagy mi a csuda lehetett.

Bognár Hajnalka feltűnést kerülő jelmezekbe csomagolja a figurákat; kivétel a bírónő, aki valami mindentől elütő ruhát kap, melyen, mintha különös Danaét látnánk, fénylő gombok ömlenek végig, és hatalmas piros kabát borítja – nem fejtettem meg, miért. A lovak jelmeze rendkívül egyszerű, a sörényt, lófarkot és zablát imitáló maszk nehezen kerülheti el az összevetést a szexuális szerepjátékok latexcuccaival – talán szándékos az idézet.

Annak ellenére, hogy Dicső Dániel rendezése zajos siker – mert hagyja érvényesülni a szöveget, hadd fogja meg a nézőt –, mégis elég rövid idő alatt elmúlik a hatása. Talán azért is, mert kicsit távol vagyunk már 1973-tól is, meg 1980-tól is. Mások az ismereteink, mások a gondjaink – noha bizonyára ugyanúgy vannak bigott anyák és betonfejű apák –, más a környezet, amelyben Shaffer drámáját ugyanolyan kívülállóként tudjuk nézni, mint Martin Dysart, rosszkedvű pszichiáter a páciensét.

Fotók: Kállai-Tóth Anett

Peter Shaffer: Equus – Thália Színház, 2011

Fordította: Göncz Árpád

Rendezte: Dicső Dániel

Posted in: NÉZŐ, Színház