De nagy paraszt vagyok! | Oravecz Imre: Ondrok gödre

Írta: Novics János

Tavaly Egerben kirándultam és hazafelé tartva elsuhantam egy Szajla nevű település mellett. Azonnal átrohant az agyamon, hogy meg kellene állni, hiszen valamirevaló irodalomkedvelő e tábla láttán pontosan tudja, hogy irodalmi vonatkozású faluval van dolga, de siettem, és már nem szántam időt a megtekintésére.

Most érkezett el a pillanat, hogy bánjam mulasztásomat. Mert ami mondjuk Grass írásaiban Danzig vagy Hrabalnál Prága, az Oravecz Imre esetében egy kis mátrai falucska, Szajla. Nem mitizált földrajzi hely, hanem nagyon is valóságos terep, a szövegiség mellett szülőfalu és lakóhely egyben. Neve, múltja és jelene tulajdonképpen az író egész életművét áthatja, s bár időközben óhatatlanul átlényegült fikciós településsé, a mítoszteremtő stilizáció és a valóság szinte szétválaszthatatlan benne.

Oravecz Imre Héj című reduktív nyelvű kötetével vívott ki a hetvenes évek derekán masszív helyet a kánonban, majd az 1972. szeptember érzékeny hangú, plasztikus prózaverseivel az egyik legszínvonalasabb lírikusi teljesítményt nyújtotta. Később Amerikában tartózkodott, s amikor visszatért, minden mondata egyetlen középpont felé gravitált, ezt az origót úgy nevezik: Szajla. Egy riportban nyilatkozta, hogy igazából az amerikai indiánok, közelebbről a hopi nép kultúrája indította arra, hogy a saját gyökereihez forduljon. A kis falu egyszerre jelenti számára létezésének eredetét és a múló időt, illetve egy olyan értékrend és világforma eltűnését, amelynek újrateremtésével közel két évtizede intenzíven foglalkozik. Ennek a kísérletnek tekintélyes összegzése a Halászóember című verskötet, amely Szajla lakosainak, a költő rokonainak, a táj és a térség mikrovilágának megformázása, vagy inkább sajátos magánmitológiája. Alcíme: Töredékek egy faluregényhez. Keletkezése és megjelenése idején ez csupán egy irodalmias toldalék is lehetett volna, ma már tudjuk, hogy egy nagyregény rejlett az anyagban. Idén pedig végre megjelent az Ondrok gödre, amely szerintem az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja.

A magyar parasztregény, mint műfaj, a kilencvenes években is foglalkoztatta regényíróinkat, mégis csak ritkán sikerült feltámasztani hamvaiból. Az anekdota újrafelfedezése virágzik, de világteremtő történettel vagy az archaikus nyelvi elemek mai beszédmódba integrálásával csak kevesek kísérleteznek hatékonyan. Az Ondrok gödre szerencsésen túllép minden korábbi hagyományon, hagyományromboláson, s egészében rekonstruál egy irodalmi beszédmódot. Teszi mindezt úgy, hogy az Esterházy által nevezett „urbánus paraszt” nézőpontja mindvégig uralkodó marad. A szerző megtisztította szövegét Móricz és Illyés stílusától, s különös nyelvet teremtett regényéhez, amely egyszerre alkalmazza az oraveczi szenvtelenség minden jellegzetes tónusát, ugyanakkor a falu- és családregények cselekményelemeit is magába fogadja. Hangvétele talán valamelyest Németh László Iszony-nyelvével mutat rokonságot. Oravecz ugyanis nem a nép hangja, hanem merőben intellektuális városi lény, aki visszanyúl őseihez és egy életformához, miközben sikeresen keveri a század- és ezredfordulós nyelvi regisztereket, gondolkodást. Az egyik pillanatban a néprajz precíz tudósa, a következőben rezignált filozófus, néha izgalmas történetmesélő vagy a történelmi realizmus professzora, máskor meg a lélektani regény mestere.

Az 1870-es években induló történet az Árvai-família, azaz Árvai-had életével és küzdelmeivel foglalkozik. Három generációt ölel fel, miközben bepillanthatunk a tizenkilencedik századi paraszti sors világába és valódi hősök, kidolgozott karakterek konfliktusaival ismerkedhetünk meg. A cselekményt drámai csomópontok, szociografikus hitelességű leírások tagolják. Ellentétben jó néhány korabeli parasztregény zökkenős, néhol unalmassá omló stílusával, Oravecz műve mindvégig fogva tartja az olvasó figyelmét. Noha könnyedén rendelkezik a különféle regénytípusok számos attribútumával, inkább általános érvényű, egzisztencialista próza. Bár a szereplők egy behatárolható tér hús-vér alakjai, egészében véve mégis az idő és történelem kerekei alatt őrlődő emberi lét, a születés és halál, azaz a természeti lény fájdalmas életkalandja a regény fő témája. A bravúr éppen az, hogy mindemellett egy letűnt magyar társadalmi osztály és kor autentikus, pontos bemutatását is nyújtja. Az már csak ráadás, hogy a gyökerei, származása iránt érdeklődést mutató olvasó ezekben a figurákban akár saját legendás őseit, felmenőit, a maga forrásvidékét is felismerheti. Sok egyéb értéken kívül ezért is jelentett hatalmas élményt számomra Oravecz Imre regénye.

Hogy az Ondrok gödre a cselekmény és a nyelv szintjén ennyire kiérlelt munka, az bizonyára az előtanulmányoknak is köszönhető. Számos helyen visszaköszönnek azok a nevek, történések, emlékképek, amelyek korábban a verskötetekben vagy kisprózákban felbukkantak. Önéletrajzi elemekkel tűzdelt történet tehát, de gondos fikcióvá formálva. Aki az elmúlt évtizedekben lelkesen követte a szerző pályájának alakulását, most döbbenten tapasztalhatja a végeredményt: egy remekmű létrejöttét. A történet azonban, amint az a régebbi szövegekből is megjósolható, nem érhet véget az utolsó oldalon. A kötet alcíme is ezt erősíti: Első könyv, az álom anyaga. Oravecz fikciós őseinek sorsa a tengerentúlra való amerikai utazásnál megszakad, s csak remélhetjük, hogy az író hamarosan a második résszel folytatja.

A könyv fülszövege

Oravecz Imre: Ondrok gödre

Jelenkor Kiadó, 2007.