Montserrat Bayà (szerk.): Mentafagylalt – 24 mai katalán elbeszélő (részlet)

Maria Mercè Roca: Mentafagylalt (A kötet címadó novellája)

 

 

Július van. A standot fehérre és rózsaszínűre festették – eper és tejszín –, a fagyiválasztékot meg az árakat pedig kézzel írták fel a táblára. Bentről, az enyhet adó hűtőknek támaszkodva, a forróság és az erős fény miatt félig csukott szemmel, homlokán mélységes mély ráncokkal a fagylaltárus nézi a vízpart neki jutó darabját, ahová egymás után érkeznek a fürdőzők. Érett nők, akik egyedül jönnek, a vállukon jókora táska, benne strandtörölköző, könyv, levélpapír. Lustán lépkednek a meleg homokon, míg meg nem találják a helyüket, ahol leheverednek és békésen szenderegnek, akár a gyíkok. Úgy tűnik, maguknak akarják az egész időt, az egész napfényt. Kisgyerekes családok szatyrokkal, vödrökkel, lapátokkal, búvárszemüvegekkel, úszógumikkal megpakolva. Lármásak, és képtelenek megegyezni, pontosan hol is telepedjenek le. Fiúk és lányok, akik csapatosan, viháncolva jönnek, és nagy zsivajjal mennek be a vízbe, felkorbácsolva a nyugodt tengert. A férfi csak néz, fekete szempilláin át látja a dolgokat és az embereket. Unottan felsóhajt. A déli órák a legmelegebbek, mintha még a hűtő fémje is felhevülne: már nem ajándékozza meg azzal a hűvös érzéssel a hasán. Megtörli a tarkóját egy gyűrött zsebkendővel; a pólóján kiütköznek a verejtékfoltok.

Délre benépesül a partszakasz, amelyet a sajátjának érez. Mindenki megjött: a tenger megtelik a szélben messzire sodródó gumimatracokkal, a parti sáv szülőkkel meg a legkisebbekkel, akiknek hideg a víz; a homok pedig a buzgón sütkérezőkkel.

Hét ágra süt a nap: a hangok, a leplezett simogatások, a táskarádiókból áradó zene, minden forró. A fagylaltárusnak úgy tűnik, nyomban meggyullad és porrá ég minden. A fagylaltozóhoz szállingózni kezdenek a vevők, többnyire gyerekek vagy szülők, akiket kihoz a sodrukból a csemetéjük, mert sokáig tart, amíg végre választ a tizenötféle fagyi közül. A fagylaltos lassan, fásult mozdulatokkal szolgál ki, lelkesedés nélkül nyitja-csukja a hűtőpultok tolótetőjét, szórakozottan turkál a zsebében, hogy visszaadjon, gépiesen mosolyog. A vevők egy-egy hulláma közötti holtidőt ma olvasással tölti ki: benyálazott mutatóujjával egy vaskos humorú viccújságot lapozgat.

A fagylaltos felnéz az újságból, és megakad a szeme a lányon, aki, hogy meztelen talpát ne égesse a forró homok, ugrándozva közeledik. Ahogy közelebb ér, a férfi rájön, hogy a lány ugyanaz, aki tegnap is itt járt, és akinek szerinte kislányos arca és gyönyörű, nagylány-teste van, ugyanaz, akiről képtelen volt levenni a szemét, míg bele nem olvadt a tömegbe. Akkor az volt az érzése – és egy jó ideig nem is tudott szabadulni a gondolattól –, hogy a lány bizonyos rokonszenvvel nézi.

Most megint itt van, szórakozottan olvassa a kínálatot. A férfira emeli olajzöld szemét, és mosolyogva mondja, akárcsak tegnap: két gombóc mentát kérek. Vajon tudja-e a kis-nagylány, nagy-kislány, hogy kívánatos, és hogy amikor a férfi ránéz, úgy érzi, a torkában dobog a szíve, a keze pedig sután megremeg, amikor átadja a fagyit, és az övéhez ér? A lány a visszajáró pénzre várva belenyal a fagylaltba, és minden érzékével a jobb kezében tartott zöld masszára összpontosít. Az első a látvány öröme: nézi a gombócokat; majd az íz élvezete: becsukja a szemét, a szájához emeli a fagyit, aztán végignyalja a szája szélét. Elégedetten mosolyog, kinyújtja a kezét, a fagylaltos a tenyerébe teszi az aprópénzt. A lány elindul visszafelé, a férfi pedig csak nézi, megfeledkezve a sorban állókról, tágra nyílt szemmel követi, őszintén csodálva a testét. Arra gondol, hogy még sosem látott ilyen finom, törékeny testű kamaszlányt. A nagylány-testű kislány kissé távolabbról hirtelen visszafordul, és a pillantásuk egy másodpercre találkozik. A lány rámosolyog, és a férfi elragadtatásában nem veszi észre, mennyi gúny, mennyi hamisság rejlik a mosolyban.

Ettől a pillanattól kezdve a férfi egyre a homokot bámulja munka közben, a lányt keresi, és várja, hogy visszajöjjön. Összerezzen, valahányszor egy arcban vagy egy testben felismerni véli.

Estefelé aztán megjelenik a lány, csupa napfény, nedves haja az arcára tapad, a szeme még világosabb. A férfi önfeledten nézi. És mielőtt a lány bármit is mondana, úgy megrakja a tölcsért, hogy a mentafagyi kicsordul. Amikor a lány napbarnított karjával érte nyúl, a férfi remegő hangon megszólal: „Ajándékba adom.” A kis-nagylányból kitör a nevetés. Fuldoklik, képtelen abbahagyni. Hátraveti a fejét, a melle és a nyaka is nevet, kineveti a férfit, aki most már elsötétült arccal nézi, csalódással és szégyennel a szemében. A lány lassan távolodik, a fagyit magasra tartja, mint valami égő fáklyát, és a nevetéstől csak úgy rázkódik a válla. A közelben megáll egy csapat lány mellett, akiknek hozzá hasonlóan nagylány-testük és kislányos arcuk van, és akik mind a fagylaltos felé fordulva nevetnek. Csivitelve dőlnek végig a strandtörölközőkön, szorosan egymás mellett. Akkor a lány, akinek a szeme akár a zöld olajbogyó, és a mosolya csupa gúny, diadalittasan a férfira néz, és ráérősen leveti a fürdőruhája felső részét.

(Hoffmann Rita fordítása)

A könyv fülszövege

Montserrat Bayà (szerk.): Mentafagylalt. 24 mai katalán elbeszélő

L’Harmattan Kiadó, 2011