Egy sikeres önfejű | Vincze János igazgató, rendező, Pécsi Harmadik Színház

Hárságyi Margit* |

Sikert sikerre halmoz Vincze János Jászai Mari-díjas rendező – a Pécsi Harmadik Színház alapító igazgatója –, aki nagy harcokkal érte el mindazt, ami híressé tette az idén harminc éves teátrumot. Az uránbányászok egykori művelődési házában szövetkeztek a Pécsi Nyitott Színpad tagjai és a Pécsi Nemzeti Színház újat akaró, kezdeményező művészei. Profizmus és alternativitás együtt kel itt életre, ezért a név: Harmadik.

Legutóbbi bemutatójuk Görgey Gábor abszurd játéka, a Komámasszony, hol a stukker?, ami, ahogy azt már megszokta közönség, „nagyot szól”.
Nem véletlenül ötlött fel bennem ez a darab pont most. Régen, 1966-ban írta Görgey, s a Rivalda című kötetben jelent meg 1967-ben. Már akkor olvastam, mint ahogy a teljes kelet- és nyugat-európai groteszket is. Dombóvári gimnazista koromban a könyvtárban töltöttem délutánjaimat, az akkori irodalmi folyóiratokba mélyedve.

Elraktároztam magamban az olvasottakat, így merültek fel később is a választásaim – emlékezik Vincze János a kezdetekre. – Az foglalkoztat, ami a jelenben aktuális. A hatalom ördögi körforgását észleljük, ami számomra rémséges, fenyegető és egyben cirkuszi is. Óriási vitám volt Görgeyvel, mert átalakítottam a drámát, számára fontos részeket vettem ki belőle. Nagyon nem realista módon, lecsupaszítva, csak a gondolati lényegre fókuszálva játsszuk. Keményen megérinti a nézőt, végig tudja, miről van szó. Cirkuszi zenével fejezzük be az előadást, mert forgunk körbe, és mindig ugyanoda jutunk vissza. Az abszurd színházhoz közelítettem, és magam is megdöbbentem, milyen izgalmas tud lenni mindez.

A rendező-igazgató Dombóváron született, irányító játékos volt fociban is, és korán kezdett verset mondani. Első teátrumi élményeit a rádióból merítette, mert akkoriban rendszeresen közvetítettek színházi előadásokat. A narrációt hallgatva már akkor elképzelte, hogyan nézhet ki egy színpad, s ott a díszletek. Közép-, majd főiskolásként is erős, meghatározó professzor-tanárokkal találkozott, akik szívesen látták maguk mellett az ambiciózus, ötletekkel teli fiatalembert. Előadások készültek művelődési házakban és iskolákban. Minden az irodalom, a színjáték felé terelte.
Kiváló ízléssel válogatott szerzők és műveik közül. A lista hosszú lenne, ezért a leggyakrabban játszott alko­tókról és a legemlékezetesebb előadásokról beszélgetünk csupán. A legkiválóbb hazai és külföldi szer­zők közül páran már hazajárnak, ősbemutatóikat bízzák a Harmadik Színházra, például Spiró György is.

Ha egy darabot elolvasok, és az gyomorszájon üt, akkor tudom: meg kell csinálnom – meséli az első találkozásáról Spiróval. – Így voltam a Csirkefejjel is. Kötetben még nem jelent meg, a Színház folyóirat mellékletében olvastam, és döntöttem: bemutatom. Közben megtudtam, hogy a Katona József Színház már készül előadni. Mi akkor még átmeneti állapotban voltunk, játszottak itt hivatásos színészek és amatőrök is. A szerzői jogi dolgokkal sem sokat foglalkoztam. A neves dramaturggal, Radnóti Zsuzsával, Örkény feleségével jó kapcsolatban voltunk, mert akkor már az író több művét is bemutattuk. Ő kérdezte meg, beszéltem-e egyáltalán az íróval? Tanácsára fölhívtam Spirót, hogy egy hét múlva bemutató lesz Pécsett a Csirkefejből, ha akar, jöjjön, nézze meg. Azóta az író sokszor elmesélte, mennyire föl volt ezen háborodva. Mivel nem tudta, hogy a darabját próbálják Pécsett, engem meg nem is ismert. El is határozta, hogy megnézi magának, ki ez az ember.
A bemutató előtt pár órával jön velem szemben a lépcsőn. Tudtam, nem érek rá vele foglalkozni, mivel nincs nálunk háttérszemélyzet, mindent magunk csinálunk, nekem mindenütt ott kell lennem. Kérdeztem, szereti-e a kézilabdameccseket? Leültettem a tévé elé, és otthagytam. Előadás előtt megnézte, milyen játékteret, díszletet gondoltam. „Ez baromi jó!” – mondta. Majd ott tartottam szünetet fél óra múlva, ahol a Vénasszony eltemeti a macskát, s ezt követően jó másfél órát játszottunk egyben. Váratlanul ért, hogy tetszett ez a megoldás Spirónak, szerinte is ott volt szünet, de félt, hogy a többi színház nem meri ezt megtenni, ezért körülbelül a darab feléhez írt szünetet. Itt kezdődött a barátságunk.
Közben a budapesti Katona József Színházban Gobbi Hilda (a főszereplő) súlyosan megbetegedett, s minket hívtak, így mi sorozatban játszottuk. A közönség szerette a játékunkat, dobogtak, bravóztak az előadás után. Spiró írt egy ’56-os darabot, a Kvartettet. 1996-ban szólt, hogy érdekelne-e? Harmadára húztam meg, Spiró azt mondta: jó, beleegyezem, a Csirkefejhez is hozzányúltál a megkérdezésem nélkül. Zenei szerkezetűre rendeztem duettekkel, tercettekkel, kvartettekkel, szólókkal. Elsöprő siker volt, 254-szer ment. Öt darabját mutattuk be, kettőt kifejezetten nekünk írt.

A szerzők közül Örkénytől és Spirótól volt a legtöbb előadásuk, de Háy Jánostól is rendezett két darabot, A Herner Ferike faterja pécsi ősbemutatója jelentős esemény volt a szakmában, ugyanúgy, ahogy korábban Pilinszky János Gyerekek és katonák című darabjának ősbemutatója is országos hírnévre tett szert.
Soha nem érdekelt, ha előveszek egy darabot, hogy ki mit mond róla. Pilinszky Gyerekek és katonák-ja volt az első, amit le akartak tiltani. 1981-ben, amikor a lengyel helyzet idején keménykedések kezdődtek itthon is. A Pécsi Nemzeti Színházzal közös produkcióként kezdtük próbálni, a színházigazgató kért föl a rendezésre. Számomra úgy tűnt, életre kel a Spiró-regény, Az Ikszek. Ugyanis a színházigazgató följelentette önmagát Pilinszky miatt. Pilinszky örült a lehetőségnek, készült Pécsre jönni, még egy országos gyerekrajz-kiállítás is kapcsolódott volna a bemutatóhoz, amelynek megnyitását vállalta a költő. De jött az ítélet: ne tegye be a lábát Pécsre Pilinszky. Mondták, mégse mutassam be, behívtak az igazgatói irodába, az igazgatóval és a főrendezővel kellett beszélgetnem félhomályban, már szürkült. Azt mondtam, a színháztól függetlenül a Ságváriban megcsinálom. [Az uránvárosi művelődési ház akkori neve. – A szerk.] Hajnalban mondta be a rádió, hogy meghalt Pilinszky János. Behívtak a megyei pártbizottságba is akkor. Az ideológiai titkár így fordult hozzám: „Már az Örkény-darabot sem néztük jó szemmel. Te egy tehetséges ember vagy, miért csinálsz ilyeneket?” Majd a színház visszatáncolt, és úgy döntöttek, mégis legyen közös bemutató a Pilinszky-darabból. Ezelőtt rendeztem Örkény Pistijét, átütő siker volt a szakmában és a közönség körében is. Előttünk Budapesten a Vígszínház mutatta be a Pestiben, a Pisti a vérzivatarban akkor már tíz éve be volt tiltva. A Vígszínháznak engedélyezték, mi amatőrök voltunk, nekünk nem kellett engedélyt kérni.

Mennyire becsüli meg ezt a színházi teljesítményt a saját városa, ahol él?
Szakmai berkekben jegyzett vagyok. A közönség, amely nem nagy számú, de állandó, szereti az előadásainkat. Ha kimozdulunk, mindig nagy a siker, tíznél több alkalommal vettünk részt országos színházi fesztiválon, talán még Ascher Tamásnak volt ennyi előadása ott. Jelentős díjakat is kaptunk ezeken, voltam én a legjobb rendező, legjobb dramaturg is. Még a Jászai-díj is kicsúszott, de mindig úgy éreztem, hogy a tiltás és tűrés határán voltunk a rendszerváltozásig. Sajnos utána sem javult a helyzet. Addig ideológiailag nem tartoztam a kedvencek közé, habár az utolsó években sokan „összekacsintottak”. Az volt a legjobb korszak, nem éreztem, hogy veszélyben van, amit csinálni akarok. A váltás után pénzügyi, gazdasági szorításban vagyunk, ez is egy tűréshatáron lebegtet bennünket. A Pécsi Nemzeti Színházba ritkán tettem be a lábamat, csak időnként egy-egy rendezésre. A saját városomban külön színházat csinálok, de nagy labdába soha nem engedtek belerúgni, ahol biztonságosabb lenne a pénzügyi háttér. Végigkíséri az életemet a „szegény színház”, talán a gyerekkorom tér vissza – mosolyog –, mert akkor nagyon szegények voltunk.

Egész életében azzal foglalkozott, amit szeret, és amit nagyon akart. Rengeteg harcába került a színház fenntartása. Ilyen alkat vagy belekergették a küzdelmekbe?
Élethelyzetek jöttek, melyekbe nem lehetett belenyugodni. A művelődési házakból selejtgyár lett, megszűntek. Itt volt ez az épület, a Ságvári, ahol nagy nehezen kialakítottam színjátszásra alkalmas tereket, és egyszerűen el akarták vinni. Valaki tanácsolta akkor a közgyűlésből, hogy szerezzek aláírásokat. Itt Uránvárosban tízezernél is több aláírást gyűjtöttünk – akkoriban pár száz aláírással már képviselőket is választottak. Mikes Éva alpolgármester felülvizsgáltatta a döntést. Így maradt meg az épület. Aki itt lakik, aláírta, mert bár nem ezt a fajta Örkény–Spiró–Mrożek színházat szeretik, más korszak emberei voltak, de úgy gondolták, ez értéket képviselt akkor, a saját múltjuk miatt álltak mellénk. Itt találkozott a két értékszemlélet. Később is sok fenyegetés ért. 2011-ben az igazgatói pályázatot úgy hirdették meg, hogy az pályázzon, aki a Zsolnay-negyedbe akarja átrakni ezt a színházat. Én specialistával (a Színháztechnikai Fórum vezetőjével) megnézettem, miért alkalmatlan az E78 [rendezvényterem] a rendszeres színházi működésre: alátámasztottam az általa készített színházi-szcenikai tanulmánnyal. Akkor úgy nyertem meg a pályázatot, hogy pont az ellenkezőjét írtam meg annak, ami a kiírás feltételeiben szerepelt. A szakmának köszönhettem, hogy nyertem, a pályázatomat elbíráló bizottságban a 2 helyi ember először ellenem szavazott, a szakma és a minisztérium emberei mellettem. A második szavazáson már egyetértés lett, mellettem: 7:0-ra nyertem.

A szakma elismerését tükrözte a tavalyi POSZT előtt kialakult helyzetben a két színházi társaság döntése. Külön-külön mindkét társaság úgy szavazott, hogy Vincze János vegyen részt a szakmai zsűriben. Ezt a rendező fontosnak tartotta, mivel pécsiként szerette volna saját városát képviselni a testületben – bár nem tudja, a város mennyire tekinti őt sajátjának…

Névjegy

Vincze János 1973-ban a Pécsi Tanárképző Főiskolán, 1977-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát. 1973 és 1979 között tanár; 1979-től 1984-ig a pécsi Ságvári Endre Művelődési Ház művészeti vezetője, 1985-től 1995-ig igazgatója. Vezette Pécsett a Tanárképző Stúdiószínpadát, az Egyetemi Színpadot, az Ötszázas Színpadot, a Nyitott Színpadot. 1986-ban létrehozta a Pécsi Harmadik Színházat, amely kezdetben alternatív, 1995-től hivatásos színházként működött, 2015 óta kiemelt minősítésű. 2008 és 2010 között részt vett a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa program Művészeti Tanácsának munkájában. Rendezői, színházvezetői tevékenységét Jászai-díjjal, illetve Baranya megye Prima-díjával és Pécs város Művészeti díjával ismerték el.

Fotók: Tóth László (TL)

*Az interjú eredetileg a PécsiÚjság.hu számára készült. Eredeti változata elolvasható a pecsiujsag.hu oldalon