Világok, kultúrák és nemzedékek határán | Ruth Ozeki: Az idő partjain

Ambrus Kata |

A könyvet beharangozó bemutató beszélgetésbe könnyű volt belerázódni, még ha egy kicsit el is késtem. A kiadó munkatársain kívül jelen volt könyv fordítója, Dudik Annamária Éva, az irodalomtörténész, műfordító Vihar Judit (a Magyar–Japán Baráti Társaság elnöke) és Né­meth Szilvia, szociológus, oktatáskutató. Azért volt fontos mindannyiuk jelenléte, mert Ruth Ozeki köny­vének fiata­labbik főhőse egy Japánban túlságosan is elterjedt fajta erőszak áldozata, a szerző pedig két kultúra von­zásában egyszerre él. És skype-kapcsolattal ő is jelen lehetett könyve magyarországi bemutatóján.

Sok mindenről esett szó, a japán iskolarendszer és családi élet, a mindennapok furcsaságairól – párhuzamot keresve nemcsak a kerettörténetként megjelenő amerikai léttel, hanem kicsit a magyarországi viszonyokkal is. A megnyilvánulási forma ott más, sokkal sarkosabb. Kegyetlenebb. Külön szóval jelölik az idegent, akit a közösség akár halálra is képes kínozni. De vajon nem tévedünk-e akkor, ha kicsit büszkén azt hisszük, nálunk nincs iskolai kegyetlenkedés? Se végsőkig hajszolt dolgozó, se reménytelen munkanélküli, se kukán egymás mellett éldegélő, látszat-család? Tényleg annyira másképp gondolkodnak, másképp élnek a japánok, amerikaiak, magyarok? Vagy ez csak a felszín…

Ha van a történetben szamuráj, gésa (vagy legalábbis valami hasonló, mondjuk egy zen buddhista papnő), hajlamosak vagyunk máris túllihegni a dolgot: óh, japánok! Japán! Japán! Szerencsére az író is gondolhatott erre. Kerettörténete – az amerikai írónővel, tudóska férjével, a környezetében élő, egyszerű, visszafogott emberekkel – helyrebillenti az egyensúlyt.

De azért fura dolog ez a kerettörténet. Megállapítható: az írónő (egy kicsit) saját magát írta bele. És ezt a skype-on folytatott beszélgetés során – némileg kényszeredetten ugyan, de meg is erősíti. Vagy legalábbis udvariasan – nagyon japán módon – nem mond ellent, ha már a szájába adták a válaszokat, vagyis mégiscsak lehet benne valami! A való életben (virtuálisan) Ruth Ozeki tényleg japán is, amerikai is. Angolul beszélgetve mosolygós, visszafogott, udvarias. A nagyon-nagyon formális japán köszöntésen meghökken, de rezzenéstelenül tovább mosolyogva is lelkes amerikai, tiszta, egyszerű, kiegyensúlyozott.

• Olvass bele!

Ez megnyugtat. Mert a beharangozó beszélgetésben erőltetettnek tűnt, hogy Ozaki művét a női regény kategóriájába is megpróbálták beleszuszakolni – vagy csak úgy éreztem. Megfoghatatlan ellenérzésemet azonban gyorsan legyőzte a kíváncsiságom: már a metrón (6,5 perc múlva) kinyitottam a könyvet. Tapintása, illata rendben. De hova lett a jobb oldali margó? Óvatosan átfordítom, az utolsó oldalakra. De ott is olyan. Nem sikerült megfejteni.

Nekivágok Dudik Annamária Éva fordításának, de zavarnak gondosan lefordított japán szavai, fantasy-s lesz tőlük a szöveg. Zavarnak a le nem fordított japán szavak is. Olvasni szeretnék – hiszen vonz magához a történet –, nem lábjegyzeteket böngészni. (A lábjegyzetek gondosak, aprólékosak, Vihar Judit bőkezűen mérte őket. Talán túlságosan is: így inkább tudományos műbe való. Ott jó helyen van a speciális írásjegyeket is megmagyarázó szabatos leírás, de talán azért ez itt mégsem nyelvlecke.)

Ám mindez egyre inkább mellékessé válik, amikor a zenre annyira nem jellemző, de jól működő mágia kezdi kirajzolni a helyszíneket, az embereket. Amikor a főszereplő lány, Nao naplójában tizenhat évesen, sokszor felnőttekre jellemző bonyolultsággal, sokszor kisgyerekekre – és a zenre jellemző – egyszerű kegyetlenséggel írja le azt, ami fáj. A dédmamája nagyon földhözragadtnak tűnő és ettől hihetetlenül erős megfigyelései, kijelentései, tanácsai szinte orrba vágnak. Meghökkentenek, mert nekünk is szólnak. (Közbevetés: Ugye a zenről a legtöbben azt gondolják, hogy valami nagyon-nagyon bonyolult, szertartásos, hajlongós, főképp meditálós, igazi vallásos vallás? Néha az is. A lényege más: egy bonyolult elképzelés hétköznapi emberek számára kézzelfogható, érezhető, vallható praktikuma.)

A kerettörténet szereplői, Ruth és Oliver egyszerű és bonyolult mindennapjai nagyon mások. Másképpen csendesek, másképpen mozgalmasak. Sokáig azt hittem, hogy a regény elé erőltetett bevezető csak arra kell, hogy elindulhasson a valódi történet. Nagyon sokáig, szinte az utolsó pillanatokig zavart, fölöslegesnek, oda nem tartozónak tűnt. De ez a látszat-fölösleg egyszer csak átváltozott valami mássá. Mágiává, ami összeköti az óceán két partját, az egymástól évekre, évtizedekre lévő eseményeket. Ez a mágia fedi föl az igazi történetet, az addig eltitkolt, hátborzongató igazságokat. Ez változtatja meg gyökeresen az emberek sorsát, ez köti össze igazán és véglegesen a történet japáni és amerikai szereplőit.

A könyvbemutatón a résztvevők beszélgetése egy darabig egzotikumvadászatnak tűnt, aprólékos szövegelemzésének. Pedig tényleg rengeteg, kevesek által ismert információ van a könyvben. Régi és frissen megfogalmazott bölcsességek a Zen buddhizmusról, adalékok a történelem számunkra majdnem teljesen sötét foltjairól, a japán városi lét furcsa szegmenseiről. Benne van az iskolai kegyetlenség, olyan részletességgel, amit már nem is szeretnénk tudni. De ez ne tévesszen meg senkit, nem ez a lényeg – de nem árulom el mi. Mindenesetre a könyv sokkal mélyebb, izgalmasabb, mint ami a fülszövegből sejthető lenne.

Dudik Annamária Éva fordítása jól követi a különböző mesélők személyiségét – bár ebben senki sem lehet száz százalékig biztos, hacsak nincs otthon éppen egy tizenhat éves lánygyerek. Lehet japán is.

Ja igen, és a macska életben marad.

Ruth Ozeki: Az idő partjain
Tea Kiadó, Budapest, 2014
Fordította: Dudik Annamária Éva
424 oldal, teljes bolti ár 3690 Ft
ISBN 978 963 899 1744

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nao, a japán tinédzserlány, az öngyilkosság gon­do­la­tát fontolgatva akarja papírra vetni dédnagyanyja, egy száznégy éves buddhista apáca történetét. Napló­jára Ruth, a japán származású írónő bukkan rá az óceán túlsó partján, a cunami után. E három figye­lemre méltó nő párhuzamos története innentől kezdve összekapcsolódik, s ahogy egymás életén tűnődnek, a saját sorsuk is megváltozik: a jelenidőben feloldódik a múlt és új értelmet nyer. Az idő partjain egyszerre bölcs tépelődés és sodró lendületű próza a természeti katasztrófák és a válság nyomán felkavarodott világunkról.

Vajon hogyan fér meg egymás mellett a testi és lelki terrort átélő japán iskoláslány, az írói válsággal küzdő Ruth, a buddhista apáca és a mosómedve-támadást túlélő macska története? Hogyan változtatja meg a szereplők életét mindaz, ami a múlt ködéből felbukkan? Mit tehet gyötrődő rokonai lelkéért halála előtt a vén Dzsiko? Vajon mit jelent az időben létezés és hogyan segíthet a buddhizmus vagy a modern fizika, esetleg egy kamaszlány kegyetlen naplója ennek megértésében?

A 2013-ban Booker-díjra jelölt regényében Ruth Ozeki ezekre a kérdésekre keresi a választ. Ő maga amerikai apa és japán anya gyermekeként született. 2010 óta zen buddhista pap. Ha mindezek után az olvasó azt gondolja, hogy a névazonosság nem véletlen, akkor egy időre érdemes a könyv visszatérő motívumát felidézni: a kettő nem ugyanaz, de nem is más.