Tényleg semmiért? | Sok hűhó semmiért – Shakespeare Fesztivál, Gyula

Bedő J. István |

A londoni, újjáépített Globe Színház vezetése néhány éve úgy döntött, hogy nemcsak a szín­házi stílusban tér vissza Shakespeare korának gyakor­latához, hanem turnérendszerében is. Mini tár­sulatokat toboroz (juszt sem mondom, hogy kasztingol), melyek egy-egy darab elő­adásával bejárják Britanniát vagy akár egész Európát.

Júniusban a Margitszigeten a Hamletet volt szeren­csénk fogadni, a Gyulai Shakespeare-fesztiválra pedig a Sok hűhót játszó csapat jött el. Nem árt némi háttérinfó: a társulat: 8 színész (egyben zenészek is), 1 rendező, 3 technikai háttérember – és egy kisbusz, utánfutóval. Díszlet: 1 darab, kellékek: asztal, pad; jelmezek: jelzésszerűek.

És a színen csak színészek vannak, férfi avagy nő – egyre megy. Már a szénfekete (amúgy pakisztáni) dán királyfi sem okozhatott komoly meglepetést. Emitt az ősz, szakállas Robert Pickavance volt a szép Hero lány atyja, de ő az Ursula nevű, csupán dramaturgiailag fontos szolgálólány is… A többiek is 4-5 gúnyába bújtak – ezt az avítt szót nem véletlenül használom, mert az éjjeliőrök bájosan ostoba és rongyos csapatában is megjelent mindenki (az is, aki előbb herceg volt…)

A Hűhó kicsit az Othello párdarabja – mármint itt is az intrika, a »gonosz ármány« a történet második mozgatója. A herceg öccse, bizonyos Don Juan magának akarja megszerezni Herót, aki azonban Claudio udvarlását fogadja. Ezt a szerelmet intrikálja szét, szomorú tény, de eredményesen.

Az első mozgató azonban a hiszékenység. A nagyszájú, éles nyelvű Beatrice elhiszi, hogy az önhitt, faragatlan, fölényes agglegény katona, Benedetto mégiscsak őérte rajong. És vice versa: Benedetto beszopja, hogy Beatrice miatta nem eszik, nem alszik… A fülig szerelmes Claudio egyetlen (rágalmazó) szóra elhiszi, hogy Hero nem ártatlan szűzleány, hanem hajjaj! A herceg éjjeli gyertyafénynél lát valamit (ez a hamisított bizonyíték), és azonnal megbélyegzi a leányt, Leonato, a percekkel korábban még boldog atya a herceg első szavára elhiszi, hogy leánya, Hero becstelen céda. És mindez miért? Hamar kibukik – akár A hárpia megszelídítése történetéből is –, hogy a nőknek tilos kilépniük a társadalmi korlátok közül, és a szavuk szinte semmit sem ér egy férfiéval szemben.

A két felvonásosra húzott Hűhó kétségtelenül könnyen fogyasztható lett, igaz, számos jelenetét csak elmesélik. A kitűnő szövegű feliratozás (bár a képernyők elég rossz helyre kerültek) forrását nem tudtam meg pontosan, de játékossága alapján Nádasdy Ádám fordítása gyanítható mögötte. A szöveg szinte szikrázik, amikor a Beatrice riposztozik, nemkülönben amikor a tudálékos, viszont nagyon tökfej Lasponya beszél (és persze még az egyszerűbb szavakat sem használja jól) – mintha csak Zubolyt hallanánk a Szentivánéji álom mesterembereinek élén.

A rendező Max Webster nem csinált »csuda dolgokat«, egyszerűen hagyta a szöveget érvényesülni. Mégpedig úgy, hogy a vándortársulat minden tagja juthasson drámai és komikus megszólalási lehetőséghez.

Simon Bubb Benedettója harsány piperkőc és gáláns lovag (mikor mi kell), Beatrice (Emma Pallant) kifejezetten emancipált, szexepiles nőalak, akitől saját korában messze futnak el a férfiak – habár mai füllel hallgatva a szövegét, sokkal vonzóbb a tejbetök Herónál (Gemma Lawrence). Ő kellően egysíkú a szép szerelmes lány alakjában, akit a szerepe kárhoztat színtelenebb játékra. Az idős Leonato, aki minden rágalmat elsőként benyel (Robert Pickavance) – nyájasan udvarol (ti. mutatja tiszteletét) a hercegnek (Jim Kitson), viszont úgy omlik össze a jól szőtt rágalom nyilától, mint ahogy egy öreg tölgy kidől. [Ha, mondjuk, hinne a lányának vagy Beatricének, simán kiderülne az álnokság, na de akkor hol maradna a darab…]

Külön meg kell említeni néhány speciális szépségét az előadásnak. Legelőször is: mindenki valami fölséges – és mégis természetesnek ható – artikulációval adja a szerepét. [Ez a Globe sajátja: az utazó társulatok általában nem színházteremben jelennek meg, hanem kastélyokban, kúriákban meg efféle várudvarokon, vagyis a hangos és érthető beszéd – mikroport nélkül – szakmai minimum.] Aztán a jelenetek közti átkötő zenéket – Shakespeare korának szokása szerint – maguk a színészek játsszák. Itt és most harsonán, gitáron, harmonikán, lanton és – melodikán (fújva-billentyűs hangszer). Pozitív élmény, de azért megrázó.

Két, tulajdonképpen mellékes figura csuda emlékezetes: a sok szerepben felbukkanó, testes, fekete bőrű Joy Richardson, aki egyaránt jó szolgálólányként, méla balfácán őrként és megvesztegethető intrikusként, illetve Chris Starkie, aki egyrészt a főgenya szarkeverő Don Juan – mint tudjuk a kavarás után megszökik, de elkapják –, másrészt a már említett Lasponya, aki feltétlenül jegyzőkönyvbe vétetné, hogy ő szamár. Hálás egy szerep…

Ha utánagondolunk a címnek: a sok hűhó stimmel, de hogy semmiért? Itt végül is megrágalmaztak ártatlanul egy leányt, egymásba bolondítottak két fiatalt, akik igazából talán nem is akartak összeboronálódni, a herceg öccse intrikál, és egy kevésbé nyugalmas évszázadban az erényes leány atyja infarktus közeli állapotba kerül. About nothing?

Kegyes időjárást kaptunk erre az estére, az egész Dél-Alföldön zuhogott, Gyulán még egy hosszúlépésnyi sem esett aznap éjjel. Jó kis este volt.

Fotók: Kiss Zoltán (a Gyulai Várszínház szívességéből)

William Shakespeare: Sok hűhó semmiért
A Shakespeare’s Globe, London angol nyelvű előadása magyar felirattal
Rendező: Max Webster

Szereplők
Benedetto – Simon Bubb
Don Pedro – Jim Kitson
Hero/Corrado – Gemma Lawrence
Beatrice/Furkó – Emma Pallant
Claudio – Sam Phillips
Leonato/Ursula – Robert Pickavance
Margaret/Boracchio/Ferenc barát – Joy Richardson
Don Juan/Lasponya – Chris Starkie

Tervező: James Cotterill
Zene: John Barber