Mózes Endre egy alapvető pedagógiai axióma jegyében nyúl a kényes téma, a magyar-zsidó együttélés darázsfészkéhez – nevezetesen hogy a leghatásosabb nevelő eszköz a jó példa. És irodalmunk gyöngyszemei között, történelmünk fényes és borús pillanataiban bizony hemzseg a sok jó példa. Ezeket szerkeszti össze szebbik arcunk bizonyságául. Íme, Káin leszármazottaiként is ragaszkodunk lelkünk mélyén az ábeli emberséghez. És ez a lényeg. Gondolom, bátor tett ez a részéről, mert a galamb-szép gondolatokra, ötletekre minden oldalról héják leselkednek. Most is, mint mindig.
Ugyan már, filoszemitizmus! – vélték a téma mögött meglapuló ravasz zsidó propagandát azok, akik ezt vélni szeretik. Már jó előre viccelődtek, hogy majd egy bizonyosan vékony füzetke jelenik meg nagy csinnadrattával. Hát nem. Neves kortárs szerzők, klasszikus, nagy íróink műveiből találunk szemelvényeket a 370 oldalas kötetben. Pedig a szemelvények korántsem törekednek teljességre, inkább illusztrációként gazdagítják a lényeget, vagyis Mózes Endre rövid és szerény gondolatait az előszavakban a fejezetek előtt. Lélekben az átlagos olvasó is szaporítani tudja olvasmányemlékeiből a jó példákat.
Ó, a dölyfös előítéletek: az örök nem-tudás sötét pajzsai. Hány irodalmi mércével mérhető szerzőt lehetne össze gyuszmákolni egy antiszemita antológiába? Az lehetne igazán a vékony füzetke – juthatna eszünkbe a kicsinyes összehasonlítás, még ha most gondolni sem szeretnénk erre.
A magyar–zsidó együttélés a homályos régmúltba nyúlik vissza, kitapinthatóan el egészen a kazár birodalomig. Írásos nyomai már tetten érhetőek Szent István, IV. Béla, Mátyás király törvényeiben. Nincs új a nap alatt. Hol szebb, hol tragikus közös napokat élt meg ez a – nem is mindig határozottan elkülöníthető – két identitás a történelmünkben. A történelem mindennapjaiban, és mindenütt, ahol egyáltalán megkülönböztethető két csoport – szegény és gazdag, kuruc és labanc, alvég és felvég –, ott tragikus, gyilkos eseményeket teremthetnek a társadalmi együttélés hisztérikus pillanatai. Bűnöket. Az importált nemzeti szocialista ideológiával pedig rettenetes a történelmi bűnözést: a holokausztot. A minapi szoborállítások tükrében érdemes újra elolvasni a tanulmányát Bibó Istvánnak, akit, úgy tűnik, igyekeznek megint elfelejteni.
Skizofrénia? Az. Jó példa a saját előítéletek és a valóság ütközésére Széchenyi Béla – Széchenyi István fia, koronaőr, magyar utazó gondolkodásmódja –: „Ami saját nézeteimet illeti, úgy én a zsidókat általjában nem szeretem, sőt bizonyos utálattal tekintek rájuk”, de közben közeli jó barátja az egyik Rothschildnak. Széchenyi Béla nem egyedülálló jelenség. Az ember gondolkodása és a társadalmi előítéletek ütközése olykor abszurd kimondott, vagy leírt megfogalmazásokat produkálhat mindkét oldalon. Hiszen nincs sem kis, sem nagy társadalmi csoport, amely ne fogalmazná meg felesleges tévedéseit a másikkal szemben. „Móricz… keményen kritikus is lehet a zsidók felé – igaz filoszemitának ezt is szabad.” (Mózes Endre) Egyáltalán érdemes végiggondolni Vekerdy Tamás (szerinte is csak részleges) felsorolását lehetséges őseinkről az utóbbi ezer évünkkel kapcsolatban, hogy hány fajta náció vérvonala keveredett a magyarságba. Képzeletünkben sorba állítva egyenes ágú őseinket, bizony elcsodálkozhatnánk. Kiderülne valamennyien zsidók (is!) vagyunk. Az együttélés hosszú gyakorlatára jó példa a hintó bakján, az őszi esőben elégedetlenkedő parádés kocsis morfondírozása: „Az apám is gróf, a fiam is gróf, csak én vagyok kocsis!”
„A magyar filoszemitizmus minden tragédia ellenére emberibb volt, a zsidók több befogadást éreztek, mint tőlünk nyugatra, ennek volt az oka, hogy a 18. századtól 1900-ig folyamatos volt a bevándorlás Magyarországra”
„Egy kiegyensúlyozottabb kollektív emlékezet jobb tanácsadó lehetne a néha viharos jelenben egy szebb jövő felé. Ha továbbra sem szólunk a magyar filoszemitizmus, az együttélés, együttműködés és barátságok történetéről, annak az lehet a torz következménye, hogy csak a gonoszságnak marad majd emléke.”
De ez a válogatás nem tréfa, hanem szép, okos és fontos tett. Ideje volt már bizony, hogy megjelenjen – és majd kövessék hasonlók –, hogy lapozgassunk benne, és időről időre helyre rakjuk avasodó előítéleteinket. Mert együttélésünk, keveredésünk – Czeizel Endre vizsgálta Nobel-díjasaink származásának tanulságait – gazdag talajának termése megcáfol minden negatív előítéletet. Valószínű, hogy hasonló eredményre jutnánk a sport, a tudomány – például a matematika – és a művészetek szférájában is. Vagyis az antiszemitizmus még a legszelídebb fogalommal mérve is: szamárság. Méricskélhetjük genetikai eszközökkel, történelmi rémálmokkal, de semmire sem jutunk vele. Sosem lesz több a csoportérdekek piszkos küzdelmeiben előhúzható cinkelt kártyánál.
Mi a filoszemitizmus? Olykor hétköznapi hősiesség. Nehéz időkben vagy van, vagy nincs. A lengyel születésű, izraeli író, költő, Chaim Chefer önmagától kérdezi meg, hogy képes lett volna-e élete árán bújtatni idegeneket „akár egyetlen éjszakára is”. Ezt kérdezte a mi nemzedékünk is apáink nemzedékétől. A filoszemitáktól is kérdezte: mit és eleget tettetek-e meg, amikor ropogott a jég? És sosem jött igazi válasz. Apáink messzire néztek, pedig bújtattak egy-két barátot, rokont. Tisztességüket, a „hősies” segítséget levéllel igazolták a túlélők (hátha ez megvédheti a bújtató családját a kitelepítéstől), olykor náluk nyaraltunk, vagy ők nálunk. Aztán hallgattak. Mert kevésnek érezték tettüket. Ez a számok logikája. Egy-két barát, rokon olyan kevés a soha vissza nem térők tömegével szemben. Ha a szerencsésen megmentettek előhozták a témát, zavartan lesütötték a szemüket. Pedig ott lehetne a helyük a Jad Vasem jegyzékében, a világ igazai között…
Az filoszemitizmushoz tudás, műveltség szükségeltetik – az antiszemitizmushoz nem. Az utóbbi ezért tud terjedni oly korokban, amikor a műveltség – vagy legyünk pesszimistábbak: a civilizáció kultúrája – háttérbe szorul. A globalizált konzumőrület napjainkban sem ösztökéli a művelődést. Ezért akadhatnak manapság is önjelölt prófétái a gyűlölet hullámainak. Nem könnyű a küzdelem velük – és értük is –, de csak úgy érdemes.
A fegyver a derűs szavakban, mondatokban rejlik. Mózes Endre a magyaros virtus örömét zengi, amivel sikeres életet teremtett magának, és ami nélkül ez a válogatás sem készült volna el.
Mózes Endre
Mózes Endre (Szerk.):
Ki szereti a zsidókat? A magyar filoszemitizmus
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2014
376 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft
ISBN 978 615 527 4633
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Jelen könyv a magyar filoszemitizmus gazdag témájáról szól, a magyar nép és a magyar zsidóság hosszú együttéléséről, sok sikeres együttműködéséről, sok-sok baráti viszonyáról, melyek eddig, talán túl szerényen, többnyire a háttérben maradtak. Koncepciónk lényege, hogy az antiszemitizmussal nemcsak frontálisan lehet szembeszállni, hanem úgy is, hogy újra felfedezzük, erősítjük és a közbeszéd tárgyává tesszük annak ellenpólusát és alternatíváját, a filoszemitizmust, a jó együttélést, az együttműködést, a barátságot. – Mózes Endre
Schweitzer József
»Az alábbi gondolatot fontossága miatt szeretném újra és újra elmondani: Ha mi valljuk a ’szeresd felebarátodat, mint tenmagadat’ gondolatát, mint minden monoteista, keresztény és zsidó vallás egyik alapvetését, akkor elsősorban példát kell mutatnunk – akik ezt mondjuk, ebben a széteső vagy talán inkább már szétszórt világban, saját hitelvünk, hitbeli adottságaink és hitbeli meggyőződésünk teljes fenntartása mellett emberileg, barátian és szeretettel tudunk egymással dolgozni.
Mert különben nincs hitelünk.
Ez a könyv helyes lépés a keresztény–zsidó párbeszéd felélénkítésére, a történelmi áttekintéstől kezdve a mai magyar szellemi élet kiemelkedő személyiségeinek a filoszemitizmusról mint a megértésen alapuló együttélés ideájáról vallott nézeteiig. Ezt a párbeszédet a kölcsönös tisztelet szellemében a továbbiakban folytatni nagyon kívánatosnak tartom.« – Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi
Várszegi Asztrik
Világunkban Káin és Ábel öröksége folytatódik, de ezt mindig el kell utasítanunk.
Egy Atya gyermekeiként csak egy út lehetséges számunkra: az egységé és a békéé, a testvériségé és a barátságé. E könyv sokak számára közvetítheti a belátást, hogy ha többet foglalkozunk a zsidó–keresztény együttélés jóindulatú, baráti, hasznos és sikeres oldalaival, az hatékony módja lehet az antiszemitizmus korlátozásának, leküzdésének is. Korunk pápái mind hangoztatták, és Ferenc pápa is legutóbb ezt mondta: »A mai napig érvényes a II. vatikáni zsinaton született Nostra Aetate nyilatkozat, amely lefektette a zsidó néppel való kapcsolatok alapját: ’Egy keresztény nem lehet antiszemita.’«
A pápát, Buenos Aires érsekeként, őszinte barátság fűzte az argentin főváros zsidó közösségének vezetőihez, és szorgalmazta, hogy a fiatalok is hasonló zsidó–keresztény barátságra törekedjenek, mert »az emberiségnek szüksége van keresztények és zsidók közös tanúságtételére az emberi méltóság és a béke védelmében«. – Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát
Olvass bele 
Endre MOZES
2015. október 14. szerda
Kedves Gágyor Péter és kedves Végel László barátaim!
Gondolatgazdag recenziód, Péter, azt sugallja, hogy a közös múlt, a közös értékek, törekvések felelevenítése és a barátságok ápolása gyógyír lehet a legsúlyosabb magyar betegségre: a szkizofréniásan kettészakító öngyűlöletre és a sok más belső gyűlölködésre, kezdve a legelsővel és legkegyetlenebbel, az antiszemitizmussal. Kívánom, így legyen!
László barátom, Tőled meg ezt tanultam-tanulom, hogy zsidóknak és más elnyomott kisebbségeknek közös a sorsa, közös a fájdalma, legyen hát közös humanista kiállásuk is, az igazságosságért, egymásért.
KedvelésKedvelés
olvassbele
2014. július 8. kedd
Végel László írja Közéleti naplójában (a nyomtatott változat a Családi körben jelent meg):
Zsidó és kisebbségi sors
Lótás-futás Újvidéken, de végre hozzájutottam, hogy belelapozzak a Mózes Endre szerkesztette, a Ki szereti a zsidókat című antológiába. Fontos szövegek vannak benne, így például Bibó Istváné, Gyurgyák Jánosé, Komoróczy Gézáé. Azt hiszem, hogy nem is a szeretetről van szó, hanem a kölcsönös megértésről. Erről szólnak a zsidók és a kisebbségek témájáról szóló az antológiában szerepelő naplójegyzeteim.
Úgy nőttem fel, hogy fogalmam sem volt erről az „ezeréves perről” (Eötvös József), nem hallottam róla a szenttamási Zöld utcában, s csak később derítettem ki, hogy ez nem a faluvégiek „pere”, hanem a középrétegé. Az újvidéki gimnáziumban sem hallottam erről. Lehet, hogy azért, mert az oktatási üvegbúra elszigetelt minket, zöldfülűeket a gondoktól, a valóságtól. A szocializmusban erről a kérdésről egyébként sem lehetett erről beszélni. Valójában azonban nem volt olyan eleven kérdés, mint az anyaországban. A királyi Jugoszláviában a magyarok is, a zsidók is, akárcsak a németek, kisebbségben voltak, úgyhogy önkéntelenül is egymásra voltak utalva.
A zsidókérdéssel először Magyarországon találkoztam, de a kezdetben azt sem tudtam, hogy barátaim közül ki a zsidó származású és ki nem. Később, a kilencvenes években, véget ért a szocialista ancien régime, és Szerbiában is szembetaláltam magam az antiszemitizmussal. A több mint egy évtizede vezetett naplójegyzeteim arról tanúskodnak, hogy a zsidóellenes kirohanások nagyon hasonlítanak a kisebbségellenes atrocitásokhoz. Az egyiket gyakran követi a másik.
A kilencvenes években az idő feladta az új leckéket. Sok dolgot akkoriban kellett újratanulnom, többek között azt is, hogy Heinrich Böll igazán nagy európai író. Akkor döbbentem rá, hogy a fasizmus, vagy annak foszlányai nem tűntek el, nem a kötelező és unalmas iskolai tananyagról van szó. Mindezek után arra a következtetésre jutottam, a kisebbségi és a zsidó sorsban vannak közös elemek is. Csak az a kérdés tudatában vagyunk-e ennek? Van abban valami kegyetlen abszurditás és önellentmondás, amikor egy kisebbségi ember zsidózik. De számomra Efraim Zuroff látogatása sem volt éppen megnyugtató. Miért? Azért mert Zuroff többször is Újvidékre látogatott, s mindig szóvá tette a hideg napok zsidó és szerb áldozatait, ami rendben van, ám nincs rendben, hogy ugyanebben a városban 1944/45-ben ártatlan magyar áldozatokat vetettek a tömegsírokba, s Zuroff egyszer sem tett említést róluk. Zuroffból éppen ez hiányzik: a közös sors értelmezése.
Természetesen a holocaust borzalmas és egyedülálló. Akik azonban tudnak erről a borzalomról, azoknak tudniuk kell a kisebbségi tömegsírok borzalmairól is. Persze ez csak egy szerény lépés lenne, de fontos gesztusnak számítana. Mindig örömmel vettem tudomásul, ha az anyaországban érzékeltem a zsidók kisebbségpártiságát, s mindig nagyon elkeserített, ha a kisebbségi ember antiszemita szólamokat hangoztatott. Úgy vélem, hogy nekünk kisebbségieknek kell felemelnünk a szavunkat a magyarországi antiszemitizmus ellen, de abban is biztos vagyok, hogy a magyarországi zsidó értelmiségieknek kéne elsőként reagálniuk a magyar kisebbségeken esett sérelmek miatt.
KedvelésKedvelés