Az erkölcs vagy abszolút, vagy nincs | Paul Johnson: Szókratész

Gágyor Péter Imre |

Az igazi filozófus nem fél a haláltól, nem kíván szembeszállni vele, mert kész meghalni az életének értelmet adó alapelvek igazolására. (Szókratész)

Szókratész nem akart tanítani, nem írt le semmit, nem vállalt hivatalt. Így ragaszkodott a lehető legteljesebb emberi szabadsághoz. Járta szerelmetes városa, az ókori Athén utcáit és társalgott az em­berekkel. Elő­ítéletek nélkül szóba állt szegé­nyekkel, gazdagokkal, művelt gondolkodókkal, politi­kusokkal, hadvezérekkel és egyszerű hétköznapi emberekkel. Sosem állított fel, osztott meg másokkal saját (még kevésbé sajátos) elveket – csak udvariasan kérdezett.

Arra volt kíváncsi, hogy még mi lapul meg a kimondott válaszok mögött a tétovázó gondolatokban, mennyire és meddig formálódik az ember véleménye az értelmesen, okosan feltett válaszok nyomán. A „ki-nem-mondott” érdekelte. Egyáltalán az, hogy a már akkor is állandóan változó világban, meddig és mennyire változik, alakul a vélemény az egymással társalkodó emberek között, a társadalom örök pörgésében. Van-e a kimondott gondolatnak végső, többé már nem változó állapota. Mennyire kreatív, a gondolkodáshoz méltó a rögzített, véglegesnek vélt válasz? Ma, amikor a vizsgatesztek divatja hömpölyög végig az iskolarendszerünkön, megszívlelendő lehetne Szókratész nemleges tapasztalata.

„Létezik-e egyáltalán helyes válasz?” – teszi fel korunk Szókratész óta aktuális kérdését Paul Johnson, a monográfia írója. Mindegy hol, az Agora porában, a város legjobb társaságában, a munkát végző iparos közelében – Szókratész (aki Delphoi jósai szerint Athén legbölcsebb embere volt) egyre csak kérdezett, figyelt és a válaszok tanulságait levonván új és új kérdések merültek fel benne, még önmagával szemben is. A kérdésekben, általában könnyen meglapul az esetleges és tudatos irónia. És az irónia fegyver.

A szelíd iróniájú filozófus életformáját ezért küldetésnek, isteni elrendelésnek érezte. („Hiszen te gúnyolódsz, Szókratész!” – észlelte támadásként a kérdezgető filozófus modorát mások mellett a szofista Kalliklész is.) Szókratésznek a szofistákról, a megélhetési filozófusokról megvolt a véleménye, ami bizonyára a kérdésein is átsütött.

Látszólag kérdezősködve, fecsegve – anélkül, hogy egy betűt leírt volna – teremtette meg a modern önálló filozófia alapjait. Szókratész óta beszélhetünk egyáltalán etikáról. Nézeteinek tisztasága, halálával megpecsételt őszintesége mind a mai napig felülmúlhatatlan és vitathatatlan. Szókratész az európai filozófiai gondolkodás axiómája.

Sztárja is lehetett volna korának. Többen akartak tanítványai lenni, de ő nem vállalt fel tanítványokat. Neki mindenki csupán beszélgető társa lehetett, egyenrangú partnere a párbeszédekben. Bezzeg a szofisták tanítottak, és meggazdagodtak a gazdag tanítványok pénzén. Szókratész ilyen helyzetekbe eleve nem ment bele, tudta: a gondolkodás nem piacosítható, hogy a legkisebb kötöttségnek is előbb-utóbb a gondolkodásának szabadságeszménye lenne az ára. Még Platón sem volt a tanítványa. Barátkoztak. Platón követte a szavait, és szerencsénkre lejegyezte őket, különben nem maradt volna ennyi hiteles emlékünk Szókratészről. A feljegyzett szövegeknek egy részét Paul Johnson szellemes szójátékkal Platokratész szövegeinek, átértelmezésnek minősíti. Ezzel jelzi, hogy „Platón, aki fokozatosan a totalitárius állam eszméjének ősatyjává válik” (Karl Popper), és egyre inkább saját véleményei hitelesítésére (is!) felhasználta filozófus példaképének az athéni demokrácia toleranciáját magasztaló gondolatait. Szókratész idézett gondolatai tehát az azóta is kútfőnek számító platóni szövegekben olykor jelentős torzulásokat szenvedtek.

Mindenképpen megdöbbentő paradoxont rejt magában Szókratész és Platón művének összevetése. Platón, aki Szókratész eszméinek őszinte (tán bigott) híveként indul, leírja a gondolatait. Talán vissza is hatnak az énjére a leírt szavak, megkötik őt a bennük rejtekező tévedések. Szókratész (esetleg éppen ettől való félelemből) semmit sem ír le. Szókratész megsejti, hogy minden vélemény hipotézis csupán. Leírva viszont könnyen dogmává válhat.

Platón további gondolkodását (és életművét is) befolyásolták a már leírt filozófiai munkái, ez érződik a későbbi műveiben, melyekben többször megidézi Szókratész eszméit.

Szókratésztől azonban csak a mások által leírt szövegek maradtak ránk. Ami még így is a szerencsésebb állapot, mert a szájhagyomány még Platón vélt torzításainál is jelentősebbekre lenne képes. Johnson is a platóni szövegekből, kortársi megjegyzésekből következtet, és némi szövegszociográfiával ellenőrzi az ógörög, római-latin írott szövegeket, utalásokat. Így próbál rátapintani az eredeti mondandók változásaira. Rekonstruál, megközelít – tehát szubjektív.

És ez a fenti paradoxon – mai tapasztalataink alapján – szinte valamennyi antik szövegre és mai hivatkozásra érvényes lehet.

Szókratész nem követelt, kért senkitől soha semmit, akkor sem, amikor már a városállam hírességének számított. Szerény életmódja nem kínozta lelkét az elégedetlenség tüskéivel, amíg tehette boldogan élte tartalmas, sétálgató életét Athénben, az akkori világ legtökéletesebb városa polgáraként. Paul Johnson könyve alapján viszont kénytelenek vagyunk korrigálni az évezredek távlatában meséssé szépült elképzeléseinket Periklész ókori demokráciájáról. De Szókratész már akkor is tudta: Athénnél jobb, élhetőbb város az ő korában nincsen. Korábban sem volt, később pedig…? Az élet rövidebb, mint a hosszú remények – igazolják számunkra az elmúlt évszázadok. Szókratész megpróbált élni a tökéletlen athéni demokrácia adta lehetőségekkel.

Ezért szerették, akik szerették, és hívták vacsoravendégnek a gazdag asztalokhoz, bár Szókratész mindennapi lehetőségei legendásan szerények voltak, étkezési és ruházkodási szokásai nem váltak a társaság díszévé. Az athéni nevezetesebb társaságok és személyiségek, azonban mégsem engedték meg maguknak, hogy a vacsoráknál folyó eszmecseréikből kihagyják ezt a csúnya, bogaras férfit.

Voltak ellenségei is. És nem csupán a szofisták között. A zseni eleve megteremti saját ellenségeit. A pestis, a vesztes háború, a spártai megszállás, a harmincak tanácsának törvényszegései, a gyásztól és bosszúvágytól zsongó Athén alig hasonlít már a korábbi, a demokráciát megteremtő városra. Szókratész iróniáját nagyképű provokációnak, a rend elleni lázadozásnak minősítik az értetlenek, és a cserépszavazással – egy sor korabeli jogszabályt lazán mellőző per után –, a védekezésében is inkább filozofáló, szokása szerint elemezgető, ironikusan visszakérdezgető vádlottat halálra ítélik.

Szókratész a halálos ítélet után – mint ez várható volt ebben az undorító, kreált koncepciós perben – kegyelmet sem kér szerelmetes városa bíróságától. Nem menekül, bár menekülhetne. Barátai segítenének, de Szókratésznek mindezek után mit érne az élet Athén nélkül. A megtorlás intézményének elutasítóján végül végrehajtják a halálos ítéletet. Előtte elmondja halhatatlan védőbeszédét, mely azóta is a világirodalom egyik gyöngyszeme. Platón – valószínűleg minden változtatás nélkül – sietve lejegyezte a védőbeszédet, és így szerencsénkre, hiteles formában reánk maradt.

Paul Johnson könyvének legnagyobb erénye – a gazdag korabeli és a későbbi idők történelmi párhuzamai mellett, sőt a viszonylag sok ógörög filozófiai idézet dacára is – a tanulmány olvasmányossága, amely szinte a krimikkel vetekszik. Johnson nem választja a tudományos témák hagyományos száraz stílusát, közérthetően ír, szövegében váratlan fordulatokat alkalmaz, magyarázatait ma is időszerű politikai hasonlatokkal színesíti. Stílusának köszönhető – szemben a nehézkes tudományos(kodó), zárt társaságok részére írt, akadémikusnak vélt tolvajnyelven megfogalmazott írásokkal –, hogy jóval többen fogják olvasni, mint amazokat. És ez bizony nem mellékes szempont.

Bizonyára ki-ki az ízlése, a műveltsége alapján találkozik túlzásokkal is Johnson könyvében. Könnyedén rábólintunk Cicero axiómájára „Szókratész volt az első, aki lehozta a filozófiát az égből: a városokban talált neki helyet, bevitte a házakba, és rákényszerítette, hogy az életet és az erkölcsöt, a jót és a rosszat vizsgálja.” Viszont az alexandriai Philón idézett szövege alapján túlzásnak tűnik, hogy Johnson Szókratészt Mózessel veti össze. Még a demokratikus teokrácia viszonylatában sem több ez az összerímelés annál, mint hogy Szókratész ösztönösen viszolygott a többistenhittől. Johnson ugyan kijelenti, hogy Szókratész nem a kereszténység előfutára, de azért elidőz Szent Pál térítésénél a görögök között: „…a szeretet, az önzetlenség, a szenvedés elfogadása és az áldozatkészség jézusi ihletésű héber üzenete ötvöződött a lélek diadalának és a rád váró öröklétnek világos szókratészi elképzelésével. ” Úgy tűnik, mintha a nyolcvanon felüli, katolikus (nem anglikán!) brit íróban a filozófia helyett a teológia tudatalatti kényszere jelentkezne. De az vesse rá az első követ, aki ezt mindig képes megúszni.

Johnson olykor lazán beleilleszt a szövegbe a szlengből vett kifejezéseket is. Jó ez a tudatos könnyedség, nem zárja ki az alapos tudományos hátteret és felkészülést. Szövegfrissítő hatású akkor is, ha ennek a stílusnak azért akadnak kritikusai.

Sőt: egyesek kategorikusan elutasítják a johnsoni könnyedebb tudományos prózát. Para-Kovács Imre szerint: „Paul Johnson minden bizonnyal egy erényes, becsületes fasz, aki epilepsziás rohamot kap, ha nincs időben befizetve a telefonszámla, és minden este, a közös vacsoránál kikérdezi a gyermekeit, akik persze katonaiskolába járnak, és magázzák a szüleiket, ha engedélyt kérnek, hogy elmehessenek a vasárnapi misére. (…) Szóval (…) egy nagyon jó könyv, amit egy szorongó csupor alkotott” – írta napjaink közbeszédében oly ismerős „személyeskedéssel” dúsan megtűzdelt véleményét (Paul Johnson egy korábbi művéről).

Tehát Johnson még meg is úszta Para-Kovács emelkedett, jogos háborgásainak sűrűjét, hiszen mégsem nevezte őt köcsögnek. Csupán csupornak. A csupor is fazekas termék, majdnem köcsög, de így tán mégis eufémikusabb ez az elterjedt, celebes kifejezés. Képzeletünkben Szókratész esetleg visszakérdezne, hogy miért erre a kerámiára gondolt. Vagy odébb állna?

A stílus maga az ember – állítja már az ókori közhely is. Paul Johnsont pedig még akkor is jó olvasni, ha nem is adunk szolgaian igazat minden sorának. Az ilyen kritikákat viszont nem olyan jó olvasni. Sajnos nagyon nem! De legalább nem névtelen, mint korunk sok írott szemete: a jeligés, anonim kommentek. Melyeket csak a stílusuk azonosít.

Paul Johnson: Szókratész. Egy időszerű ember
Fordította: Csák János, szerkesztette Ábrahám Zoltán.
Európa Könyvkiadó, 2014
212 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft
ISBN 978 963 079 7320

• Olvass bele!

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szókratészt minden idők egyik legnagyobb gondol­kodójaként tartjuk számon. Pedig nem volt tudós, nem írt semmit, egész életében tanulni akart. Úgy tartotta, „a vizsgálódás nélküli élet nem emberhez méltó élet”. Meg volt győződve, hogy az elkép­zelé­sek tisztázása tudáshoz vezet, ami erényessé tesz, s így élhetünk jó életet, lehetünk boldogok.

Vizsgálódásait Athén közterein, a város polgá­raival beszélgetve végezte. Amint Cicero megállapította, „Szókratész volt az első, aki lehozta a filozófiát az égből: a városokban talált neki helyet, bevitte a házakba, és rá­kényszerítette, hogy az életet és az erkölcsöt, a jót és a rosszat vizsgálja”.

Szókratész életében vált Athén a hellén világ vezető hatalmává, s még élt akkor is, amikor imádott városa elvesztette józan ítélőképességét: a belső polgárháború és a külső ellenségek szétzilálták, demoralizálódott. Hogyan maradhat erkölcsös az ember ilyen kihívásokkal szembesülve? Mi a helyes és a helytelen? Van-e igazság, és hogyan lehetünk igazságosak? Szókratész úgy tartotta, jó embernek lenni, erényes életre törekedni nem afféle elvont eszme, hanem a mindennapi élet gyakorlati teendője.

Hogy mit mondott, mit gondolt, azt nem az ő írásaiból tudjuk, hanem főként Platóntól, aki igyekezett minden gondolatát leírni – de később, amikor elkezdte kidolgozni a saját rendszerét, már nem lehet tudni, hogy Szókratészt idézi-e, vagy a saját gondolatait adja az ő szájába.

Ez a Szókratész már inkább Platokratész, írja Paul Johnson, a nagyszerű kultúrtörténész, aki a megértés igazi szenvedélyével közelít Szókratészhoz: mi benne olyan elemi erejű, amitől gondolatai máig is hatnak? Johnson a görög gondolkodó szemléletét egyenesen Jézus Krisztuséhoz hasonlítja – s aztán kicsit visszakozik: Szókratész azért mégsem „a kereszténység előfutára”.

De halálának története mégis hasonló: Szókratészt ugyan nem kínozták meg, nem feszítették keresztre, ő maga itta meg a mérget, majd bizakodóan búcsúzott el barátaitól – örök példát mutatva, hogy az ember az elveiért, a becsülete megőrzéséért a halált is méltósággal vállalhatja.