Paul Johnson: Szókratész – Egy időszerű ember (részlet)

Posted on 2014. június 22. vasárnap Szerző:

0


JohnsonP_Szókratész- bor180| A hús-vér ember és a hasbeszélő bábuja |

Minden kornak megvan a sajátos szelleme. Már az ókor derekán is csaknem azonos eszmék moz­gatták a földrajzilag egymástól áthidalhatatlanul távoli társadalmakban élő eliteket. Lehet, hogy nem tudjuk megmagyarázni ezeket az egybeeséseket, de tanul­mányozásuk a hasznunkra válhat. Két és fél ezer évvel ezelőtt, a Kr. e. ötödik században a világ három fejlett részén, ahol már létezett ugyan, de még gyerekcipő­ben járt az írásbeliség, három kiemelkedő személyiség nagyon hasonló módon hangoztatta, hogy a civilizációt és a barbárságot elválasztó határvonalat módszeres er­kölcsi neveléssel kell megszilárdítani.

Konfuciusz (a Kung Fu-ce, azaz „K’ung mester” latin változata) a kínai Santung tartományban született Kr. e. 551-ben, és hetvenhárom évesen, Kr. e. 479-ben halt meg. Vagyontalan, de előkelő család sarja volt, le­származottai hetvenhat nemzedék elteltével is élnek a térségben. Az okos gyerekben már iskolás korában megfogalmazódott, hogy a társadalom erkölcsi és kul­turális átalakításának szenteli az életét, amit újfajta ne­velési rendszer révén hajt végre. Ez a hat mesterségen – a szertartásismereten, a kalligráfián, az aritmetikán, a zenén, valamint a fizikai állóképességet fejlesztő íjá­szaton és fogathajtáson – alapuló kínai műveltség leg­jobb elemeit volt hivatva elmélyíteni. Diákjai a követ­kezőt jegyezték fel tőle: „Amikor tizenöt éves voltam, a tanulás foglalt el, amikor harminc, már szilárdan áll­tam; amikor negyven, nem tévelyegtem többé; amikor ötven, megértettem az Ég parancsát; amikor hatvan, fülem kifinomodott; és amikor hetven lettem, már kö­vethettem szívem kívánságát, mégsem hágtam át semmi előírást.”

A tanítványai által összegyűjtött Beszélgetések és mon­dások szerint Konfuciusz úgy tartotta, mindennek a ne­velés a kulcsa. Az sajátítja el a tudást helyesen, „aki nagy igyekezetében enni is elfelejt, aki boldogságában [miután igyekezete sikerrel járt] elfelejti a bánatot, s aki észre sem veszi, hogy közben elérkezett hozzá az öregség”. A civilizáció, a tudás testi és szellemi áldásainak befogadására képes emberek a nevelés révén jutnak lélegzethez és életerőhöz.

A zsidó pap és írnok, Ezra Kr. e. 458-ban tért vissza Jeruzsálembe Babilonból. A babiloni fogságban élő zsi­dók szellemi vezetőjének születése idején Konfuciusz már a hatvanas éveiben járt. A hazatérő Ezra magával vitte a Pentateuchus, azaz a keresztények által Ószö­vetségnek nevezett héber Biblia első öt könyve újon­nan lejegyzett szövegét. A Tóra ma „törvény” jelentés­sel bír, de eredetileg, és Ezra idején is bizonyosan, azt jelentette: „útmutatás”, „tanítás”, „eligazítás”. Ezra a Tórára építette a száműzetésből az ígéret Földjére visszatelepülő zsidó közösség újraalapítását. A Tóra volt számára az útmutató kézikönyv; élete hátralévő része ugyanis egy olyan ritkán előforduló történelmi idő­szakban zajlott, amikor a nevelés egy egész társadalom erkölcsi, politikai és gazdasági megújítását szolgálta.

Ezra küldetésének kezdetekor Szókratész tizenkét éves volt. Szókratész Athén városállamában született Kr. e. 470-ben, kilenc évvel Konfuciusz halála után. Míg Ezra – a zsidó történelemben a főpap őstípusát megtes­tesítő, „a Pap” néven ismert Cádok egyenes ági leszár­mazottjaként – a papi uralkodó elitbe tartozott, Konfu­ciusz pedig előkelő hivatalnok, királyi körökbe bejáratos személyiség volt, addig Szókratész a középosztályból származott. Apja kőműves és kőfaragó, anyja – ahogy Szókratész maga mondta – bábaasszony. Lenyűgöző szellemének, de még inkább annak köszönhetően, aho­gyan azt munkára fogta, kifejlesztette magából a tör­ténelem első, osztályokhoz nem kötődő személyiségét. E három embert eltérő sorsuk ellenére összeköti a szen­vedély, amellyel életüket a kiművelődés ügyének szen­telték. Ez mindhármuk felfogásában magában foglalta mindannak az elsajátítását, ami a társadalmukban a leg­értékesebb. De a kiművelődésbe beleértették az is­meretek megszerzésén túl az erény, azaz a jó életet élés képességének elsajátítását is. Szókratésznak rá­adásul nem volt kétsége afelől, hogy a kiművelődés – épp annak köszönhetően, hogy erényessé tesz ben­nünket – a legbiztosabb út a boldogsághoz. O volt az első látó, akiről tudjuk, hogy alaposan végiggondolta, mi is teszi az embert boldoggá, és mit tehetünk azért, hogy részesüljünk áldásaiban.

Szókratész (Lüszipposz szoborportréja)

Szókratész (Lüszipposz szoborportréja)

Egy ilyen emberről érdemes többet tudni, és az el­múlt kétezer-ötszáz év során a tanult és szellemi vál­lalkozásokat kedvelő emberek szerte a világon töreked­tek is megismerni őt. A felületes ismerkedés gyorsan megy. Szókratész a Filozófus megtestesülése, a böl­csesség keresője és közvetítője. De minél mélyebbre hatolunk a felszíntől az ember lényege felé, annál fogó­sabb a feladat. Szókratész egyetlen sort sem írt. Konfuciusz sem. Csakhogy Konfuciuszt figyelmesen hallgatták tanítványai, akik később összeállították tanításainak pontos gyűjteményét. Valahogy úgy, ahogyan a husza­dik században Wittgenstein, egy másik keveset író filo­zófus tanítványai is megkísérelték felidézni és szóról szóra rögzíteni az életében elhangzottakat. Szókratésszal egészen más történt. Két figyelemre méltó ember csatlakozott hozzá, akik írásaikon keresztül igyekeztek halhatatlanságot biztosítani számára. Xenophón, a vi­déki birtokos, utazó-kalandor és hadvezér az általa mé­lyen tisztelt Szókratész hatására műkedvelő filozófiahallgató lett. Szeretett írni, és mint iskolások sok-sok nemzedéke tudja, az ógörög tanítására kiválóan alkal­mas, letisztult szövegeket alkotott. Ő írta az Anabaszisz-t, amely az ókorból ránk maradt legjobb leírás egy hadjáratról, valamint számos egyéb műve mellett a kor legalaposabb kézikönyvét a lovászatról, s folytatását a lovassági hadművészetről. Az Emlékeim Szókratészról című művében szóról szóra számol be egy vacsoráról, amelynek Szókratész volt a fő vendége. Értékes forrás ez, de tudnunk kell, hogy Xenophón nem érte fel, s így aztán írásban sem tudta visszaadni Szókratész elemi erejű gondolkodását, a metszően éles logika, a kifino­multság és a könnyedség páratlan elegyét. Ha csak az általa leírtakra hagyatkozhatnánk, akkor sohasem jutott volna a tudomásunkra, hogy a filozófia mint önálló tu­domány megalapozóját kell tiszteljük Szókratészban.

Legfontosabb kútfőnk Szókratész tanítványa, Pla­tón, aki lenyűgöző írói és gondolkodói tehetséggel igyekezett megörökíteni mestere művét. Platón zseni volt, ami egyszerre határtalan gyönyörűség, de balszerencse forrása is a számunkra. Életének meghatározó élménye volt, hogy Szókratész tanítványa lehetett, és mestere ha­lála után idejének jelentős részét az ő gondolatai rögzí­tésének szentelte dialógusok, avagy beszélgetések for­májában. Több mint húsz dialógus és két további írás maradt fenn: Szókratész védőbeszéde, valamint a halá­los ítélet végrehajtása előtti utolsó órák leírása. E két do­kumentum és a korai dialógusok hiteles képet nyújtanak Szókratészról mint emberről és a látó tevékenységéről.

Platón

Platón

Platón azonban nem pusztán zseni volt, hanem annak is egy különös változata: professzor és tudós. Va­lójában ő volt a legelső tudós, hiszen Szókratész halála után ő alapított Athén egy kies ligetében tudományos intézetet (ma kutatóintézetnek hívnánk), az Akadémeiát, amelyről később egy egész foglalkozási csopor­tot, az akadémikusokat elnevezték. E legelső egyetem legkiválóbb hallgatója Arisztotelész volt, aki tizenhét éves korában kezdte Platón óráit látogatni. Ő a harma­dik meghatározó jelentőségű mester, akinek életmű­vén a nyugati filozófia egész korpusza alapszik. Arisztotelész később ugyancsak Athénban megalapí­totta Platón egyetemének társintézményét és vetély­társát, a Lükeiont, s ezzel már a Kr. e. negyedik század­ban megmutatkozott az akadémiai élet jellegzetessége, a versengő ellenségeskedés.

Amikor Platón papírra vetette Szókratész utolsó napjait és a korai dialógusokat, még elég ártatlan volt, azaz Szókratész emléke még elég elevenen áthatotta ahhoz, hogy hűen mutassa be mestere gondolkodását és módszerét. Ezek az írások megbízhatóan örökítik meg Szókratész átfogó és megkerülhetetlen teljesít­ményét abban, hogy miként használhatjuk elménket a legmegfelelőbb módon az igazság megismerésére. Később azonban a tudós szerepét felvéve, a – képlete­sen értett – professzori talár és süveg kényelmét meg­szokva, Platón átalakuláson ment keresztül. Az első tudós maszkjára ráerőltette az első értelmiségi maszk­ját is. Értelmiségin azt az embert értem, aki úgy gon­dolja, az eszmék fontosabbak, mint az emberek.

Értelmiségiként a saját eszméit kezdte megfogal­mazni. Tudósként haladéktalanul rendszert alkotott belőlük. Tanárként pedig Szókratészt használta fel ter­jesztésük és megörökítésük céljából. Platón első írása­iban Szókratészt, az élő, lélegző, gondolkodó, valóságos embert látjuk. Csakhogy Platón kibontakozó eszméi népszerűsítést igényeltek, ezért szegény Szókratésznak, akinek halálát Platón úgy megsiratta, másodszor is meg kellett halnia, puszta fabáb, a hasbeszélő bábuja lett belőle, aki nem a saját, hanem Platón filozófiáját hirdeti. Platón értelmiségiként előbbre valónak tar­totta saját eszméinek terjesztését, mint a valóságos Szókratész csorbítatlan személyiségének megőrzését.

Úgy látta, eszméit legegyszerűbben Szókratész mint beszélő báb felhasználásával terjesztheti. Így Platón szemében erény lett az eleven, történelmileg valósá­gos gondolkodó értelem nélküli, beszélő bábbá változ­tatása: a híres agy meggyilkolása és szinte ördögi elbir­toklása. Ez az eszmetörténet egyik leggátlástalanabb cselekedetéről adható legkönyörületesebb leírás. Ezzel Platón – kétségtelenül a legjobb szándéktól vezérelve – Frankenstein módjára mesterséges szörnyfilozófust alkotott. Ez különösen megnehezíti megértenünk Szókratészt, mivel Platón írásaiban elmosódik a valósá­gos Szókratészt és a szörnyalakot elválasztó határvonal. Évszázadok óta tartó vita után sem sikerült általáno­san elfogadott határvonalat húzni köztük, így minden­kinek, aki Szókratészról ír, magának kell döntenie róla. így tettem én is e könyvben.

Szerencsére Platóntól és Xenophóntól független források is rendelkezésünkre állnak, amelyekből meg­tudhatunk egyet s mást Szókratészról. Kortársa, a ko­médiaszerző Arisztophanész, akivel a jelek szerint barátságban is voltak – de van-e a show-biznisz világá­ban egyáltalán olyasmi, hogy „barátság”? Írt róla egy rendkívül ellenséges hangvételű darabot, a Felhők-et. Diogenész Laertiosz is beszámol Szókratészról, ez hét­száz évvel a halála után keletkezett ugyan, de azóta elveszett forrásokra támaszkodik. Vannak aztán anekdo­ták, adomák, mondások és töredékek számos klasszikus és kora középkori szerzőtől, Cicerótól és Senecától kezdve, Plutarkhoszon és Lukianoszon keresztül Szent Ágostonig és Tertullianusig – és még folytathatnánk a sort –, akiknek még rendelkezésükre állt a sötét kö­zépkorban megsemmisült könyvtárak anyaga.

David: Szókratész halála

Jacques-Louis David: Szókratész halála

E töredékek segítenek a Platóntól és Xenophóntól rendelkezésünkre álló elsődleges anyag kibontásában és kiigazításában. De mindig tudatában kell lennünk annak, hogy a klasszikus, de még inkább a későbbi szer­zők igen kevés gondot fordítottak az igazságra, még olyankor is pontatlanok, amikor becsületesen akarnak beszámolni az eseményekről, hiányzik belőlük a pár­tatlanság, a történetiség, a realitásérzék, sőt időnként úgy érezzük, még a józan ész is. Továbbá a könyvek írá­sát, másolását és megőrzését gondatlanság jellemezte. A kódex vagy a tulajdonképpeni könyv kialakulása előtt nagyjából tíz méter hosszú papirusztekercsekre írtak. Egy tekercsre Thuküdidész egy, vagy Homérosz két műve férhetett rá. Nem volt egységes írásszabály, az ír­nokok egymás alvállalkozói voltak, és nem az olvasót tartották szem előtt (és érdekeiket mindenütt szigorú szakszerveződéssel érvényesítették). Nem próbálták egységesíteni az írásképet, az egy sorba írandó betűk vagy az egy oszlopba írandó sorok számát. Nem létezett központozás, sem nagy kezdőbetűk vagy szóközök. Mindössze a paragraphosz, egy rövid, a sor alatti vonás jelezte a témaváltást, a szünetet vagy a színművekben és dialógusokban a – Szókratésztól szóló Platón-szövegekben különösen fontos – szereplőváltást. A párbe­szédekben egymást váltó szereplők nevét – bosszantó módon – a legritkább esetben tüntették fel. Mindezek a tényezők és egyéb gondatlanságok tetézték a kézi másolás során amúgy is elkerülhetetlen szövegromlást, s az egymást követő másolások évszázados, sőt évezre­des láncolatát figyelembe véve lehetetlen makulátlan szöveggel találkozni. A reneszánsztól kezdve napjain­kig tudósok nemzedékei foglalkoznak jó szövegek elő­állításával. Ennek ellenére semmi nem garantálja, hogy amit ma Szókratészról olvasunk, azt Platón úgy jegyez­te fel kétezer-négyszázötven évvel ezelőtt. És akkor még nem beszéltünk a teljesen vagy részben elveszett kéziratokról. Szókratész előtt a világegyetemről és az azt benépesítő lényekről gondolkodók közül senkinek nem adatott meg, hogy tanításai fennmaradjanak. A preszókratikusnak nevezett filozófusok művei a szó szoros értelmében csak töredékek.

Paul Johnson: Szókratész. Egy időszerű ember
Fordította: Csák János, szerkesztette Ábrahám Zoltán.
Európa Könyvkiadó, 2014