Benkő László: Drezdai emberünk (részlet)

A Stasi-tisztek közül napok óta sokan már a gyerekeiket se engedték el az iskolába. Minden pillanatban várták a robbanást. Aztán késő délután leszakadt az ég. Ez a viharfelleg azonban emberi lényekből állt, amely ott tolongott-kavargott a Stasi épületének kapuja előtt, az utca teljes szélességében. A kapuk zárva voltak, de a tömeget ez nem zavarta.

Az a néhány KGB-s tiszt, aki még a kirendeltség épületében tartózkodott – Mihejev a többieket hazaküldte a tüntetés előtt –, jól hallotta a hangadók bekiabálásait. A tüntetők egy alagutat, földalatti börtönt kerestek, aminek szerintük a Stasi épületében van a bejárata. Azt kiabálták, hogy az Elba alá vezet, és a foglyok odalent térdig vízben állnak.

A tömeg jelszavakat skandált, és egyre többször felhangzott a himnusz régi szövegéből ismert „Németország egységes hazánk” rigmus. A KGB-épületrészét a tüntetők látszólag egyelőre nem fenyegették, de Pável Mihejev és Vologya Putyin tudták, hogy a látszatra adni felelőtlenség. Kisvártatva elszabadult a pokol. A tömegből sokan átmásztak a kerítésen, a tüntetők bejutottak a Stasi épületébe, és elemi erővel tört ki a rombolási vágy. A politika szabadságot hirdetett ugyan, de talán nem éppen effélére gondoltak.

– Viszik, amit még találnak – morogta dühösen egy fiatal KGB-s százados, és a géppisztolyt maga mellé helyezte az ablakpárkányra. – Remélem, elhiszik, hogy a mi épületünk szovjet felségterület!

Úgy érezték magukat, mint a csapdába került vadak. Arról szó sem lehetett, hogy szovjet katonák segítségét kérjék. Moszkvából kell hozzá engedély, és Vologya épp az imént mondta, hogy a központ hallgat. Még órák múlva is hallgatott! Irracionális volt hallani és kimondani egyaránt.

Mi az, hogy hallgat?!

Mihejev arra gondolt, hogy ilyet eddig csak filmekben láttak. Az életveszély Leningrádban és Drezdában egy hírszerző számára egyenlő volt a nullával, s az élet sehol nem volt eddig naposabb, mint az NDK egyik legszebb városában.

Van még egyáltalán NDK, vagy eltűnt, és mindent a tömegpszichózis irányít?

Egész éjszaka bent maradtak az épületben, még aztán is, hogy a tömeg, miután módszeresen szétverte a Stasi irodáit, lassan oszlani kezdett.

Néhányan azt üvöltötték, hogy reggel visszajönnek. Ebben senki sem kételkedhetett.

A KGB telefonvonalai közül már csak a legszükségesebbek éltek. Kelet-Berlinnel folyamatos volt az összeköttetés, Moszkvával is, de onnan parancs csak nem érkezett. A drezdai városi vonalakból már csak egy működött.

A Stasi épületrészét hajnaltól rendőrök óvták a további rombolástól, és az utcák a kora reggeli órákban még csendesek voltak. Pável Mihejev is hazaszaladt, hogy átöltözzön, reggelizzen, és magához vegyen némi élelmet, mert nem tudhatta, mit hoz az új nap. A lakásából még felhívta Bergert és Corneliát – most már semmi értelme nem volt a túlzott konspirációnak –, de csak az újságíró felé talált vonalat.

– Szerintem vége – mondta Berger. – Az Európai Gazdasági Közösség pár nap múlva Strassburgban el fogja ismerni a német egyesülést.

– Akkor tényleg vége van – egészítette ki Mihejev. – Jó lenne még összefutni, Walter, mielőtt hazamegyünk. Azt hiszem, ez igen hamar elkövetkezik.

– Ahogy sejtem, ti már otthon karácsonyoztok. Megoldjuk azt a találkozót, barátom! El sem engedlek tisztességes búcsú nélkül. De amíg ti sem tudtok biztosat, addig ne is emlegessük.

Berger – BND-s fedőnevén Dankbar – Mihejevvel kapcsolatban tanúsított baráti érzelmei csaknem teljesen valóságosak voltak, míg Elisa Bernstein esetében a legjobban képzett pszichiáter sem lett volna képes elhatárolni a valóságot a tettetéstől.

Mihejev – mielőtt még a tömeg elözönlötte volna az utcát – visszament az Angelika utcába. A demonstrálók ezen a napon sem voltak kevésbé ellenségesek. Nem igazán akartak nekiugrani a Stasi épületét vigyázó rendőröknek, ezért a KGB-sek felé fordultak.

A tömeg egyre duzzadt, és többen a kerítésre másztak. Megint az Elba alá vezető alagutat emlegették, és egymást hergelték: be kell jutni az épületbe, bármi áron, mert vannak még Stasi-sok odabent!

– A kocsik az udvaron – morogta Vologya Putyin. – A német rendszámokról azt gondolják, hogy a Stasié… Kimegyek, beszélek velük. Mutatni kell valamilyen erőt. Hogy valójában nincs a kezünkben semmi, azt ők nem tudják. Vagy netán képes lenne közülünk bárki is a tömegbe lőni, ha betörik az ajtót?

Előhúzta a pisztolyát, ellenőrizte a tárban a lőszert, és csőre töltött. Egy elszánt őrkatona indult, hogy vele tart. Amint Vologya Putyin kilépett az épületből, Mihejev is elhelyezkedett egy ablak mellett, ahonnan jól látta a kerítést és Vologyát. A géppisztolya az asztalon hevert. Kiemelte a tárat, ellenőrizte a lőszert.

– Ha most azt mondod, hogy képes lennél… – hallotta az őrnagy hangját maga mögött. – Nem te mondtad az imént, hogy…

– Nem szeretném, ha Vologyának baja esne.

– És mit akarsz? Belelősz a tömegbe?

– Egy nyavalyát! Legfeljebb föléjük. Vagy a kerítésbe – felelte Mihejev. – Hétszentség, hogy megteszem! Látniuk kell, hogy hol a határ.

A résnyire nyitott ablak mögül jól hallották Vologya szavait. Amikor a vékony alkatú, alacsony, erősen kopaszodó ezredes az ajtóban megjelent, füttykoncert fogadta, de a hangadók lecsendesítették a tömeget.

– Mondják meg, mit akarnak! – hallották Vologya hangját, aki éppen farkasszemet nézett az agresszív tömeggel. – Nem tudják, hogy ez nem német, hanem szovjet felségterület? Ha ide engedély nélkül behatolnak, a szovjet katonaság közbelép, mert erre nemzetközi szerződések kötelezik!

Pár pillanatra elcsendesedett a tömeg, néhányan még Gorbacsovot emlegették, aztán valaki felüvöltött:

– Hazudik! Maguk nem oroszok! Minek állnak német rendszámú autók az udvarban?

– Ezeket a gépkocsikat az egyezmény értelmében a keletnémet államtól kaptuk – felelte az ezredes nyugodtan.

Néhányan a kerítés tetején ültek már, de úgy látszott, kellően elbizonytalanodtak.

– Mivel foglalkoznak maguk? – kiáltotta egy másik. – Mi tudunk ám mindent!

Mielőtt az ezredes felelt volna, máris csattant a következő kérdés:

– Mit mondott? Hogy ez szovjet terület? Maga kicsoda? Túl jól beszél németül!

– Nem orosz ez, hanem egy rohadt Stasi-s!

– Azért beszélek jól németül, mert én vagyok a tolmács – felelte nyugodtan Vologya. – Kérem, hagyják el az épület környékét! Senki nem szeretné, ha a szovjet katonaságnak be kellene avatkozni! Mi tiszteletben tartjuk az önök jogait, kérjük, ugyanígy respektálják a nemzetközi szerződéseket!

Mihejev gyomra összeszorult, amikor látta, hogy az ezredes hátat fordít a tömegnek, és visszafelé indul az épületbe.

– Nem fognak elmenni – jelentette ki Vologya, aki bámulatosan higgadt volt még mindig. – Fel kell hívnom a hadseregcsoportot, küldjenek legalább egy teherautóra való katonát. Ezek nem hiszik el, hogy megvédjük magunkat.

– Talán szerencsénk lesz a hadseregcsoporttal… – jegyezte meg Mihejev.

A szerencse néhány órát ugyan váratott magára, aztán megérkeztek a szovjet katonák. A hangadók szépen lemásztak a kerítésről, és a tömeg oszlani kezdett, hogy másutt újra összeverődve tovább kutassanak az Elba alatti alagút után.

– Betegek vagyunk, öregem – mondta halkan Vologya. – Az egész Szovjetunió beteg. És ez már nagyon súlyos. Paralízis.

– Gyere, igyunk egy forró teát – javasolta ekkor Pável.

Maga készítette el a szamovárból, és középre tette a lekváros üveget.

– Az a baj, Pása, hogy mi már sosem leszünk olyanok, mint ezelőtt akár fél évvel voltunk. Úgy érzem, hogy nem csak a gyeplőt dobtuk a lovak közé, hanem a lovakat is szabadjára eresztettük. Azt mondtuk, csináljanak, amit akarnak a magyarok, a csehszlovákok, maholnap a románok, és most a keletnémetek. Vajon kinek a fejében született meg mindez? És velünk most mi lesz? – Te hogy állsz a hazamenetellel?

– Ahogy a többiek. Maradtam volna még. Ez a három év mégis… Meg aztán Drezda és ez az ország túl szép ahhoz, hogy… Ejh, Vologya! Ne hozz zavarba! Nem vagyunk mi civilek! Az tesszük, amit parancsolnak.

***

Néhány nappal később a Leningrád felé tartó repülőgép fedélzetén Pável Mihejevnek eszébe jutott ez a beszélgetés. Corneliától a Café Pragban köszönt el, az Altmarkton. A nő azt mondta, nem szeret búcsúzkodni, mert az kicsit mindig olyan, mint a haldoklás: tudjuk, hogy a legrosszabb még nem következik be, csak ezt hosszú távra már senki nem garantálhatja. Ahogy azt sem, hogy találkoznak-e még valaha.

Az újságírótól csak telefonon tudott elköszönni, de Berger megígérte, hogy ellátogat Moszkvába, hogy beváltsa régi fogadalmát.

Ahogy a gép felhúzott, és a felhőréseken át megpillantotta a havas hegyeket, erdőket és településeket, Mihejevet hatalmába kerítette egy rég elfeledett érzés. Utoljára akkor volt benne része, amikor az Urálból a leningrádi egyetemi kollégiumba költözött.

Akkor is úgy érezte, hogy valami végérvényesen elmúlt, de felnőtt fejjel már tudta, hogy kötelessége szembenézni a változásokkal. Akkor is, ha pillanatnyilag minden ködösnek tűnik.

Benkő László: Drezdai emberünk
Atlantic Press Kiadó, 2013

• Interjúnk: LeCarré Győrből