Itt aztán nincs rejtély: pontos a cím. A főváros egyik nagy múltú kerületéről van szó, még hozzá egy tősgyökeres lakójának s egyszersmind elkötelezett lokálpatriótájának a jóvoltából. Szokás az ilyesmit helytörténeti munkának is nevezni, tulajdonképpen az (is), de valahogy ezt a műfaji besorolást pontatlannak érzi, mire a könyv végére ér az olvasó. A történészi tevékenység valamiféle tudományos jellegű, a tudomány néhány alapeszközét alkalmazó fáradozást jelöl. Évszámokat, korszakokra bontást, a tények közreadásában egyfajta tárgyilagos távolságtartást. Ott az elfogultság, a személyes kötődés inkább csak a témaválasztásban van jelen.
Ez, bizony, másfajta könyv. Helytörténet ugyan, hiszen egy pontosan körülhatárolt helyre koncentrál, de – ha nem is több annál – mindenképpen más. Olyasmit ad közre csaknem háromszáz oldalon, amit a helytörténeti munkák legfeljebb mellékletként szoktak közölni: vagyis a személyességet. A nem-történész szerző személyes élményeit és – többnyire ezekhez kapcsolódó – kutatásait. Embertörténeteket.
Sümegh László nyugdíjas tanár; színesen, fordulatosan ír, könnyű elképzelni, hogy óráit hallgatni se volt unalmas, és pillanatig se titkolja szeretetét, háláját, aggódását, örömét, bánatát, vagyis azokat az érzelmeit, amelyeket itt közread. Ezer szállal kötődik A HELY-hez, rengeteg ismerőse, rengeteg emléke van, s mindezeket helyenként áttetszően derűs, helyenként felelősséggel borongó hangon adja elő. Portrékat mutat be, sorsokat ábrázol, épületek, közterek, szakmák, ünnepek, gyászok, konfliktusok, lelkesedések, szokások elevenednek meg a tollán, s ha összehasonlítási alap kell, mindig talál a múltban előzményt, példát, tanulságot, és gyakran talál a jelenben is a konkrét tárgyához illő, aktuális jelenséget. Ennek a gyakorlatnak jó példája az Albertfalvi adventek című írás, amelyet dátumokkal négy fejezetre oszt, és a fejezetek egybefűzését, s egyben az idő múlását ügyes ötlettel érezteti. Az első fejezet címe: 1922, és úgy kezdődik, hogy valaki malacvisításra ébred. Az 1953 című fejezetben valaki a vekker élesen csengő hangjára ébred, 1993-ban a rádiós ébresztőóra zenéjére, 2033-ban pedig már a lakás központi számítógépének ébresztőjére. Ez a hatásos szerkesztés még azt is lehetővé teszi, hogy – a jövőbe néző, utolsó fejezetben – csillogtassa stílusa egyik erősségét, a finom iróniát.
Sümegh László
Sümegh Lászlónak egyáltalán nem ez az első helytörténeti munkája, s mert a többit nem ismerem, csak fenntartásokkal kéretik kezelni tétova hiányérzetemet: mintha az itt bemutatott emberek és történeteik aránylag szűk körből kerülnének ki. Ugyanakkor – és ez nem kritikai megjegyzés – a könyv végére érve nem csak a szerzőt, hanem szinte az egész családját megismerjük. Ez eltérés a hagyományos helytörténeti munkáktól, de egyben valami plusz is. Ezt szoktuk személyes történelemnek nevezni, s noha éppen annyi van belőlük, ahányan élünk, mégis fájdalmasan kevés jut el belőlük másokhoz, különösen a tágabb közösségekhez, s az utód generációkhoz. Albertfalva története nyilvánvalóan valamennyi albertfalvi ember személyes történelme is együtt. Ez a plusz, ez a természetes személyesség olyan érték, amelyről nyugodtan állíthatjuk, hogy mással nem pótolható. Lehet, persze, miért ne lehetne, hogy akadhatnak a személyességben túlzások, elfogultságok, vitatható emlékezések, de éppen abban van e könyvek haszna, sőt bája, hogy itt nem ezek számítanak. És mert Sümegh jól tudja megírni és megformálni a mondandóját, az olvasmány frissessége és lendülete nem hagy időt semmiféle kételkedésre. Vagyis éppen azért hiteles, mert személyes.
Ha a kötet felelős szerkesztője kissé szigorúbb (tehát jó szándékúbb!) lett volna, akkor a kötetet záró, Életem Albertfalva… című fejezetet nem hagyta volna a jelenlegi formájában, álinterjúként közölni. A felesleges és ötlettelen kérdések elhagyásával, szinte jelentéktelen szövegmódosításokkal még inkább az lett volna a fejezet, ami: hitvallás, szerelmi vallomás, hűségeskü – nagyon erős szívdobbanásként ható monológ.
Sümegh László: Albertfalvi történetek
Tinta Könyvkiadó, 2013
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Sümegh László negyedik könyvében közel két évszázados múltra visszatekintő szülőföldjéről, Albertfalváról, szűkebb hazájáról ír megejtő érzékenységgel.
Tárcáiból, rövid novelláiból, földijeivel folytatott beszélgetéseiből sugárzik az otthona iránti ragaszkodás, a szereplők iránti mély elköteleződés. Az évtizedek alatt összegyűjtött élményekiben, valamint a városrész egykori lakói által ráhagyományozott történetekben vall a szülőföld és az emberek kapcsolatáról, a korábbi és ma élő nemzedékek életéről, a XX. század ötvenes éveinek igazságtalanságairól, sikeres és néha kevésbé sikeres, de mindenképpen érdekes, figyelemre méltó sorsokról.
A fejezetek során a szerző fokozatosan avatja be az olvasót a régmúlt és napjaink Albertfalvájának világába. Sodró lendületű, választékos írása nemcsak helytörténet, hanem szórakoztató olvasmány is.
A könyvet a szintén albertfalvi születésű Hetényi Katalin illusztrálta.
Sümegh László: Albertfalvi történetek
Tinta Könyvkiadó, 2013
296 oldal
ISBN 978 615 5219 36 8
Olvass bele 
Posted on 2013. augusztus 13. kedd Szerző: olvassbele
0