Sümegh László: Albertfalvi történetek (részletek)

Posted on 2013. augusztus 13. kedd Szerző:

0


Sümegh_Albertfalvi.bor180Albertfalva története 

(…) A környék, beleértve Ráckevét, Promontort, továbbá Albertfalva körzetét, a török kiverése után királyi uradalom lett, s néhány esztendő alatt vásárlással és kis részben királyi ajándékként a török elleni csatákban múlhatatlan érdemeket szerző Savoyai Jenő tulajdonába került. Az ő 1736-ban bekövetkezett halála után ingatlanvagyonát, így kastélyait, mint például a csodálatos bécsi Belvedere palotát utód híján az unokahúga örökölte (fájdalom, az egyébként briliáns tehetségű hadvezér a hölgyek helyett állítólag inkább a férfi nemet részesítette előnyben). Az akkori törvények szerint azonban a földbirtok visszaszállt a Habsburg-házra. 1766-ban a teljes ráckevei uradalmat a tulajdonos Mária Terézia az akkor még élő 11 gyermeke közül (16 gyermeket hozott világra!) egyik legkedvesebb lányának, Mária Krisztina főhercegnőnek ajándékozta jegyajándékul. A főhercegnő választottját, Albert Kázmér szász-tescheni herceget a császárné még az esküvő előtt gyorsan kinevezte a Magyar Királyság császári helytartójának, ezzel biztosítva megfelelő rangot jövendő vejének. A szerelmi házasság azonban kevéssé bizonyult termékenynek, mint a császárnőé, egyetlen kislányuk is mindössze egy napot élt. Albertet, az egyébként igen értelmes, művelt, művészeteket kedvelő, sőt műgyűjtő embert később Németalföldre nevezték ki kormányzónak. Felesége halála után (1798) a ráckevei uradalmat Albert örökölte. A Dunához közel fekvő, évenként rendszeresen elöntött terület akkoriban nem állt mezőgazdasági művelés alatt, a korabeli írásokban pusztaként emlegetik, legfeljebb a promontori zsellérek használhatták legelőnek.

Közben mind Ráckeve, mind Promontor lakosai az egészséges és aktív népességszaporulat miatt (egy családban a magas csecsemőhalandóság ellenére legalább 4-5 gyermek életben maradt) egyre szűkösebbnek érezték a rendelkezésükre álló területet, és szerették volna alkalmasint Buda irányában bővíteni a zsellértelepet. Georch Illés, az uradalom prefektusa ekkor felkereste a bécsi Albertina palotában élő, akkor már aggkorú herceget: támogatná-e kérésüket, hogy a Pacsirta-hegy és a Duna közötti területből, a Budát Fehérvárral összekötő új postaút mentén ötven telket később felépítendő házak számára kimérjenek? Kérésüket indokolva Georch előadta, hogy ezzel a változtatással megoldódna a Budát Székesfehérvárral összekötő országút problémája is, hisz a Duna közvetlen közelsége folytán ez a rómaiak óta használt út az év nagy részében járhatatlannak vagy nehezen járhatónak bizonyul. (Ez volt az ősrégi, Fehérvárra menő hadiút, a Tihanyi Alapítólevélben említett, „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”, egyben a kereszteseknek is a Jeruzsálembe vezető út, ami jó közelítéssel a mai Budafoki út vonalán haladt. Bécsbe látogatva ne feledjük felkeresni az Albertina múzeumot, ahol mi, albertfalviak meggyőződhetünk a művészetpártoló herceg képzőművészeti érzékéről, kvalitásairól. Megismerhetjük – ha addig nem tudtuk – a lakóhelyünk neve és a meglátogatott múzeum között fennálló „rokoni” kapcsolatot.)

A herceg igen pozitívan állt a kéréshez, ennek ismeretében a prefektus 1819. március 1-jén hirdetést jelentetett meg.

Érdemes idézni a felhívás egy részletének szó szerinti fordítását. (Egyébként ennek a hirdetésnek a dátumától datáljuk Albertfalva megalakulását.)

„Házhelyek Promontornál!

Promontor és Budaváros között egy új országút építendő. Pest megye legelőnyösebb helyén elterülő, mindenkor vízmentes, ötven házból álló falu létesítendő. Minden házhely 16 öl széles és 24 öl hosszú. Ennek évi bére 1 ezüst és 18 nap robot. Minden házhelyhez jár 3 hold szántó.”

A mindenkori vízmentességről csak annyit, hogy a házakat alighogy felépítették, egytől-egyig mindegyiket lerombolta az 1838-as nagy dunai árvíz. Közbevetem, Savoyai herceget már foglalkoztatta, hogy birtokán a promontori szőlőművesek leszármazottainak házhelyet biztosít, de akkor ebből az elképzelésből nem lett semmi. Georch hirdetésére ellenben éppen nem azok jelentkeztek, akiknek szánták, tehát a környékbeli zsellérek gyermekei, hanem elsősorban szász iparosok, főleg asztalosok. (…)

A XIX. század végére 75 önálló asztalosmesternek adtak a községben működési engedélyt, s ha a segédeket, inasokat is számítjuk, nem csodálkozhatunk azon, hogyha Promontoron (1886-tól Budafok) valamelyik háznál szó került Albertfalváról, az ottaniak nem kis gonoszkodással, legyintve csak ennyit mondtak, „Ja, die Leimarschigen?”. (Igen, az enyvesseggűek?) Ha a promontoriak nem is méltányolták a szomszédvár munkáját kellőképpen, az itteni mesterek megbecsültségére, szakmai színvonalára szerepeljen itt két ismert példa. Prüller István, a község kiemelkedő szakembere az amerikai elnöknek, Schipeck Imre pedig az iráni sahnak szállított bútort.

Az első házat, az ún. Csillagházat Stróbl József asztalosmester építette, utána gomba módra szaporodtak a további asztalosok, iparosok, mesteremberek bérleményei, ami a promontoriakkal feszültté tette a viszonyt, néha kifejezett ellenszenvet okozott. A Szent Lipót templom plébánosa például komolyan nehezményezte, hogy neki „igen messze, fél óra járásra van az új telep a templomától”. (Alighanem kényelmes vagy idősebb ember lehetett az atya!) A betelepülő asztalosok szinte „megszállták” a környéket, egymás után olyan ütemben költöztek ide, hogy a hirdetés évében már meg tudták alapítani az Albertfalvi Iparos Céhet.

Albertfalva történetét böngészve akad néhány, már-már meggyökeresedett valótlan elmélet, különösen az 1848–1849-es időszakról. Sok helyen hivatkoznak például bizonyos 1949. évi plébániai kánoni vizsgálatra, az ún. Canonica Visitatióra, amely szerint a telkekhez tartozó 3-3 hold földet 1849 után azért vették el az albertfalvi lakosoktól, mert politikailag nem a megfelelő oldalt támogatták. Ezen hipotézis szerint, amíg a szomszéd promontori polgárok a forradalom és szabadságharc alatt a föld birtokosának, a Habsburg-uralkodóháznak az érdekeit képviselték, addig az albertfalviak a Kossuth-pártot támogatták. Mindez túlságosan szép, hogy igaz legyen. Ne feledjük, a citált Canonica Visitatio száz évvel a forradalom után keletkezett, az ismerten kemény rákosista időben. Utóbb addig szajkózták ezeket a sztereotípiákat, hogy a promontoriak labancok, az albertfalviak pedig a kurucok, hogy a végén már maguk a híresztelők is elhitték. A hamis hipotézis korai és későbbi terjesztőinek nem tűnt fel, hogy a földeket tán azért „vették el” az asztalosoktól, mert ők „elfelejtették azokat rendesen megművelni”? Amin nem csodálkozhatunk! Az akkor már országos hírnévre szert tévő mesterembereknek a világszínvonalat jelentő bútorok készítése mellett nemigen maradhatott idejük, energiájuk a háromholdnyi szántó megművelésére. Nem beszélve arról, hogy a gazdálkodás speciális szakértelmet, fizikai erőkifejtést kíván, egy asztalosmester pedig családjával addig legfeljebb a konyhakertet kapálgatta. Viszont beláthatjuk, bizonyos kérdésekben nem sokat változott a világ: iparban dolgozni már kétszáz esztendeje is jóval jövedelmezőbb lehetett, mint földdel bajlódni. Elképzelhető, hogy a hamar megmutatkozó életszínvonal-különbség hozzájárult az új település és Promontor között kialakult gyanakvó, bizalmatlan légkör kialakulásához? Talán nem is annyira abszurd a következtetés.

Az új települést először Lerchenfeldnek (Pacsirtaföldnek, mert a Pacsirta-dűlőben létesült), a parcellázás után azonnal a császárné iránti tiszteletből Theresienfeldnek, majd a szászokról Sachsenfeldnek (Szászföldnek) nevezték el, és csak Albert herceg 1822-ben bekövetkező halálával lett a falu neve Albertdorf (Albertfalu), majd azután egészen mostanáig Albertfalva.

A falu az emlékezetes 1838-as árvíz pusztításai ellenére rohamosan gyarapodott. Az önálló anyakönyvezés 1823-ban indult meg, és a hirdetéstől számított alig egy évtizedre megkezdte működését az egy tantermes négyosztályos elemi iskola is. (…)

A szórakozási lehetőség az I. világháborúig a kocsmára koncentrálódott. (Száz évvel ezelőtt a kocsma szó még nem nyert pejoratív értelmet, a kisvendéglőket egyszerűen kocsmának becézték.) Az asztalosmesterek vasárnap templomba, hétfőn pedig munkamegbeszélésre, kikapcsolódásra kocsmába mentek. Szombat délelőtt volt hagyományosan a kész bútorok szállítása, helyette a mesterek a hétfőt tették maguknak szabadnappá, ekkor borozgatás, sörözgetés közben cserélték ki szakmai tapasztalataikat. A község kulturális élete is itt zajlott. Klubok, egyletek, körök alakultak, mint a Cserkészegyesület, a Katolikus Lányok Országos Szövetsége vagy az Árpád-kör. Ezen önszerveződő csoportok összejöveteleiket szintén a kisvendéglők kockás abrosszal leterített asztalainál tartották. Mai szemmel visszatekintve irigylésre méltóan pezsgő kulturális életet éltek elődeink. Évenkénti rendszerességgel rendeztek amatőr színielőadásokat, bálokat, utóbbiakat a falu legnagyobb vendéglőjének a Grabsitsnak nagytermében. A pezsgő kulturális élet, valamint a hétfői „munkamegbeszélések” miatt a lakosság létszámához képest sok volt a kocsma, az I. világháború előtti években a közel ezerlelkes falu nyolc vendéglőst tudott eltartani.

Sümegh László

Sümegh László

De ne szaladjunk annyira előre! Már említettem, hogy az új község lakói szinte kivétel nélkül katolikus németek voltak. Az első száz évben saját templomuk nem lévén a promontori Szent Lipót-plébánia látta el a falut. A hívek télen-nyáron, kánikulában és méteres hóban kénytelenek voltak misére és más szertartásokra Promontorra átjárni. (…) Az önállóság részben az akkori főjegyző, Forgó Henrik érdeme. Egy alkalommal, amikor meghallották, hogy a népszerű püspök, Prohászka Ottokár a falun keresztül kocsizik Budapestről Székesfehérvárra, két társával kiállt az útra, és megállították a meglepett püspök kocsiját, arra kérve a főpásztort, hogy adjon a falunak egyházi önállóságot és saját papot. Az önállóság nem is késett sokat, de a saját állandó papra még fél évtizedet várni kellett. (…)

1973-ban kezdtek hozzá Albertfalva történetének legnagyobb szabású építkezéséhez, ami a régi falusias Fő utca, valamint számtalan értékes, alig néhány évtizede épült családi ház kényszerű bontásával járt. A tízszintes panelházak gyökeresen átalakították Albertfalva képét. A másfélszáz éves falu eredeti képéből nem maradt meg semmi. (Az a fiatal, aki látni szeretné a régi, bontás előtti várost, az Albertfalvi Helytörténeti Múzeumban megteheti!) Nosztalgikus gondolataink ellenére semmiképpen sem szabad elhallgatni, hogy bizony a régi Fő utcai házak lakásai egyáltalán nem feleltek meg a mai kor igényeinek, bontásuk valóban elkerülhetetlenné vált, legfeljebb – mai szemmel nézve – a skatulyaházak helyett lehetett volna ízlésesebbeket tervezni. Be kell látnunk, akkor erre volt pénz, no meg legfőképpen igény, hiszen igen sok fiatal pár költözött boldogan „panelba”!

Az 1990-es rendszerváltás időszakára az albertfalvi ipar, ha még nem volt halott, akkor haldoklott. Azt a gyárat, amelyik még így-úgy működött, privatizálták. Az új, többnyire külföldi tulajdonos vagy magától tönkrement, vagy tudatosan tönkretette üzemét, hogy ezzel a trükkel piacot szerezzen külföldön előállított cikkeinek. Apránként bezárták a gyárakat, az iparnak alig maradt írmagja. Az üres gyárépületeket lebontották, helyükre lakóparkokat, irodaházakat emeltek. Egyik-másik lebontott üzemet évek óta a gaz veri fel, amint az látható napjainkban a falu közepén a sok szép évet megélt valamikori LCH Lakkgyár üresen árválkodó telkén. (…)

Sümegh László: Albertfalvi történetek
Tinta Könyvkiadó, 2013