Írta: Bedő J. István
A hatvanas évek dereka táján mutatták be Magyarországon az Irma, te édest, Shirley MacLaine-nel. Zenés-énekes film, tehát feliratos volt. Az elbűvölő utcalány az egyik kuncsaftjáról beszél, akinek a bajusza mindig sajtszagú: a feliraton Pálpusztai úr látható, miközben halljuk, hogy Irma monsieur Camembert-ként említi.
A magyarázat rekonstruálható: mindkettő büdös sajt (bocsánat, sajtrajongók: markáns illatú), a magyar nézőnek pedig a francia sajtnév mit sem mond, hiszen (hatvanas évek!) legalább húsz éve el vagyunk zárva Európa nyugati felétől. A pálpusztait viszont mindenki ismerheti.
Most veszem észre, hogy ezt a történetet, ami nem Aczél Endréé, az ő történetírói módszerével idéztem fel. Mert nála ez megy: a hétköznapi dolgok és a Nagy Egész összefüggéseinek feltárása. Néhány bekezdésben, és abból kiindulva, amennyit a világból akkor látni volt szabad…
Mert valódi történelemkönyvet olvasunk, ahhoz kétség sem fér. Már a szópárosítás is lúdbőröztető, hiszen az ember történelemkönyvből tanul, a többit élvezetből olvassa. Ez a sztereotípia azonban felborul az Acélsodrony olvastán.
A három kötetesre tervezett visszatekintés: személyes história. Aczél Endre – a majdani éles szemű újságíró, a sok orgánumnál és számtalan külföldi állomáshelyen megfordult tudósító – érettségijének évével indul, 1962-vel, és azzal a pikáns kalanddal, hogy egy száműzött kommunista, a „magyar nép szeretett vezetője”, akit valójában utált, mint a (itt lehet válogatni)… szóval Rákosi Mátyás haza akar térni a Szovjetunióból. De nem engedik neki.
És ettől kezdve áradnak a történetek, amiket Aczél átélt, megélt – majd felnőttebb fejjel megértett és átértékelt; a történetek, melyeket különböző rádióadók adtak le, zenével fűszerezve. Valójában a zene csak így-úgy volt a sztorikhoz toldozgatható, hiszen a másfél-két perces miniesszék megálltak önállóan a lábukon. Legfeljebb rádiószerűbbnek lehetett nevezni a korfestő zenék beleillesztése után.
A komplex történetírás jegyében írók és költők elhallgattatása vagy éppen túlfényezése, hatalmas focimeccsek és szomorú kupavesztések, szemüveges súlyemelők és orvos meg szállodás kitűnőségei a magyar vívósportnak ugyanúgy részesei a szőttesnek, mint a nagypolitika hátsó szobáiban meghozott döntések, a személyekkel folyó kis magyar sakkjátszmák (ó, azok nagyon!), USA és India, Kína és Pakisztán, Vietnam és Kambodzsa – széles a merítés a nagy és a kis világból.
A nagypolitika iránt érdeklődő megtalálja a magyarázatot különös, felháborító vagy iszonyatos döntésekre, amiket a maguk idejében nem is értett. Lelepleződnek a többnapos pártkongresszusok, amelyeknek 30 vagy még több órányi, piszok unalmas beszédrengetegében néha egyetlen félmondat volt az igazán fontos, amely új irányt szabott a következő évek nemzetközi kapcsolatainak.
De a film, az irodalom hatvanas évekbeli felfutása, megszínesedése mögött rejlő érdekharcok is akkor érthetők meg igazán, ha Aczél hozzáfűz egy legalább öt-hat évvel későbbi eseményre utaló megjegyzést. Mert akkor egy film bemutatása, egy színházi előadás nem csak szórakoztatott. Illusztrálta, sőt helyettesítette a közéletben való részvételt. Olykor nem is vettük észre, hogy ezt tette, mert túl közel volt.
Eközben lett filmnél több a filmvásznon, kapott többletjelentést Antonioni filmje, a Nagyítás, másfelől ekkor született meg a lenézett, de hihetetlen sikerű, olasz művészek által gyártott tömeg(kultúr)kaja: a spagettiwestern, évtizedekig nem halványuló sikerrel.
Erre az évtizedre esett például a Beatles, a Hair! Továbbá a párizsi ’68, de a prágai ’68 is, és micsoda különbség! Aki akkor itt élt, minden újságban ugyanazt olvashatta, különböző lapfejek alatt. A kor klasszikussá vált szemüvege volt az, amivel a sorok között is lehetett (mert kellett) olvasni. El tudjátok képzelni, milyen az?
Aczél Endre
Ekkor született meg – jelentős politikai háttércsatározások után! – a Táncdalfesztivál, amelynek ott berobbanó figurái mára a zene nagy öregjei lettek. Azoknak, akik szeretik, ha lelövik a slusszpoént, elárulom, hogy a záró történet a sosem gyógyuló fociseb: a marseille-i 4-1-es vereség a csehszlovákoktól, másképpen – és sokszor – emlegetve: „a magyar labdarúgás Mohácsa”. Melyhez hasonlókat azóta is számolatlanul élünk át – azaz élik át, akik még ragaszkodnak a magyar foci fantomjához. Mert ez is a történelem, a hatvanas évek része.
Aczél Endre sodronya roppant tartós anyagú krátkij kursz (az orosz kifejezés utalás a szovjet kommunista párt rövidített történetére), természetesen az említett szovjet eredeti hamisításai nélkül, viszont ezerszer szórakoztatóbb. Ha lenne olyan fiam, aki Aczéllal közös fiatalkorunkat – meg az egész kulimászt, amit szocialista/kommunista világnak neveztek – szeretné megismerni, bevallom, nem az ilyen-olyan oldalról megírt történelemkönyvekhez irányítanám. Hanem az Acélsodronyhoz.
Adatok: A könyv fülszövege
A sorozat további kötetei:
Aczél Endre: Acélsodrony – Hatvanas évek
Park Könyvkiadó, 2010
Olvass bele 
Posted on 2012. március 19. hétfő Szerző: olvassbele.com
0