Muszáj felnőni | Niccolò Ammaniti: Io e te (Te meg én)

Írta: Zemen Annamária

Niccolò Ammaniti neve korántsem ismeretlen a hazai olvasók előtt, több regénye is megjelent magyar fordításban. A látszatra romantikus cím mögött azonban nem szerelmi történetet találunk, hanem ismét az író kedvenc témájával szembesülünk. Történetei, ha még oly különbözőek is, valamiben nagyon hasonlítanak egymásra: a témaválasztásban.  A főszereplők minden esetben fiatal gyerekek, akik így vagy úgy, valamilyen külső hatás folytán kénytelenek hirtelen felnőni, konfrontálódni a valósággal, a felnőttek világával, szüleikkel való kapcsolatukat egy egészen új dimenzióba helyezni.

Ammaniti ragaszkodása a témához nem véletlen, hiszen az író édesapja neves pszichológus, aki fiával együtt évekkel ezelőtt egy „párbeszédkönyvet” jelentetett meg (Nel nome del figlio/A fiú nevében) a szülő/serdülő gyerekek kapcsolatáról, elemezve a nevelés legnehezebb aspektusait, feltárva az érzelmeket, érveket mindkét fél szemszögéből. Legújabb regényében is – ha lehet annak nevezni az alig több mint 100 oldalas írást – ezt a témát járja körül, természetesen újabb megvilágításban.

Lorenzo 14 éves, kissé magába forduló, zárkózott fiú, barátai nincsenek. Szülei nem tudják elfogadni viselkedését, egyik iskolából a másikba íratják, ragaszkodnak hozzá, hogy társasági, mások által el/befogadott gyerek legyen. Elvárják, hogy az legyen, ami valójában nem is ő. Lorenzo azonban fogódzóra talál egy dokumentumfilmben. Megismeri annak a trópusi légynek a különös viselkedését, amelyik úgy tesz, mintha darázs lenne, hogy elijessze a többi rovart és mentse magát. Lorenzo tehát elkezdi utánozni a többieket. Úgy öltözködik, úgy beszél, úgy viselkedik, mint ők, bízva abban, hogy így el tud vegyülni közöttük. Csakhogy ezzel egyre távolabb kerül tőlük.

Hogy megfeleljen a szülők által képviselt sztereotip elképzelésnek, amit a gyermekeik boldogságával kapcsolatban kialakítottak, Lorenzo hazugságokba bocsátkozik. Lelkifurdalással telve ugyan, de elhiteti szüleivel, hogy a síszünetre a barátai meghívták őt is a hegyekbe. Ezt csak azért teszi, hogy úgy tűnjön, vannak barátai, s a barátoknak szükségük van rá. Valójában viszont konzervekkel és innivalóval felszerelkezve behúzódik a házuk pincéjébe, és előre örül, hogy néhány napot a világtól teljesen elzárva tölthet. Teljesen szabad lesz, nem kell majd senkinek megfelelnie, nem kell senkihez alkalmazkodnia.

Önkéntes száműzetésének azonban rövid időn belül vége szakad, amikor megjelenik féltestvére, Olivia. A lány kábítószerfüggő, és egy kötelező elvonókúrának néz elébe. Így a két testvér találkozásával, akik addig szinte nem is ismerték egymást, kezdetét veszi a felnőtté válás fájdalmas, sokszor reménytelennek tűnő folyamata.

Ez nem más, mint út az önmegismerés és a valóság felfedezése felé. Immár távolodunk a gyerekes játékoktól, az élénk fantáziától, az elkényeztetett, magányos fiatalok kételyeitől, akik választásaik révén elzárják magukat a tömegtől, a másik embertől, a barátságtól.

Lorenzo nővérének felbukkanása – a tragikus körülmények ellenére – pozitív hatással van a fiúra. Az Oliviával a pincében töltött pár nap alatt megfeledkezik saját kicsinyes, nevetségesnek tűnő problémáiról, és nővére megmentésére koncentrál.

„Valami kettétört bennem. Az óriás, aki eddig sziklakemény mellkasához szorított, most hirtelen elengedett.
– Ne haragudj, nem akartalak bántani. Sajnálom… – Karjánál fogva megragadtam a nővéremet, és felemeltem a földről.
Elakadt a lélegzete, mintha valami torkon ragadta volna. Nem tudtam mit tegyek, ráztam és a hátát veregettem. – Ne halj meg. Kérlek, ne halj meg. Én majd segítek neked. Majd gondoskodom rólad… […] Átöleltem, a nyakára hajtottam a homlokom, orromat a kulcscsontja mögötti horpadásba fúrtam, és kitört belőlem a sírás.”

Ammaniti korábbi regénye (Ahogy Isten parancsolja) felemeli a hangját az álszent polgári gondolkodásmód, a média sugallta, nem létező tökéletes világ, a napi gondokkal szembenézni nem tudó és minden szerencsétlenségben Isten akaratát látó álláspont ellen. Hasonló a Te meg én alapállása is – szembesít a valósággal. A mai társadalom egyik legnagyobb hibájára világít rá: a fiatalok elidegenednek, elmagányosodnak, s ez elsősorban a szülők hibájából következik be. A szülő nem képes többé élettapasztalatokat átadni, nem nevel, csupán idomít, és az előnyöket szem előtt tartó, funkcionális választások felé irányít.

Egyszerű a regény stílusa, gördülékeny, lényegre törő. Olvastatja magát – talán épp azért, hogy minél többeket tudjon megszólítani. Üzenete kicsit negatív, hiszen egyik gyerek sem tartja meg a másiknak tett ígéretét. De, mint a korábbi regényekben is, a történet csak félig befejezett. Ammaniti nem ad megnyugtató megoldást az olvasó kezébe. Elgondolkodhatunk Lorenzo jövőjén… Már ha felkelti a kiadók érdeklődését.

(Ammaniti korábban magyar nyelven megjelent művei: Én nem félek – Európa, 2008; Ahogy Isten parancsolja – Noran, 2008; Magammal viszlek – Európa, 2009)