Zenés zanza | Ann Silberberg: Barbra / Spinoza Színház

Bedő J. István |

Igaz ugyan, hogy a Spinoza Színház plakátján és mindenütt teljes nevével szerepel a világ legszebb csúnya lánya, de én hadd válasszam írásom címének inkább azt, amit a lemezére ő maga is tett. Barbra Streisand élő ikon, legenda, sok oldalt töltene meg, hogy mi mindenben számít kiválóságnak.

A Spinoza apró színpadára ebből a hosszú életből nagyon kevés jut, mégsem érezzük, hogy hiányozna belőle valami. Zanza ez, de jól megfaragott életrajz, és igazolja azt a dramaturgiai tételt, hogy a szereplők életében sokkal több izgalmas esemény történt még azelőtt, mint hogy találkoznánk velük a színpadon. Itt sincs ez másként, a csúnya kamaszlányt rideg anyja minden egyes mondatával megalázza, mégsem tudja szétzúzni az illúziónak tűnő életcélt, hogy egyszer majd világhírű színésznő lesz. Ám az illúzió valósággá válik.

Ann Silberberg és állandó dramaturgja, Fabacsovics Lili ügyes kézzel válogatta össze Streisand életéből a legfontosabb csomópontokat. Mivel a mélyen vallásos, brooklyni zsidó asszony sosem békült meg teljesen a lánya „bolondériájával”, magától értetődik, hogy csak sok évente látogatja meg, és bármekkora sikert ér el a művészet, éneklés, filmezés világában, akkor sem elégedett vele. Randa, szigorú, vaskalapos (mondható ez nőre?), szemellenzős perszóna.

A Funny Girl bemutatójának hírét ordas nagy legorombítással fogadja: Barbara (ő így szólítja, nem törődve azzal, hogy a lánya kihajigált egy magánhangzót a nevéből) szégyent hoz a zsidóságra – különösen a saját zsidóságára –, mert egy arabbal csókolózik a filmben. Ugyanis az egyiptomi állampolgár Omar Sharif – amúgy meg szír keverék – a partnere. Lehet egy ilyen értetlen alaknak bármit is mondani, magyarázni? Persze Barbra is visszavág. „Hallottad volna, hogy Egyiptomban miket mondtak!...”

Aztán egy újabb látogatás alkalmával már a Yentl, az Isaac Bashevis Singer regényéből készült film a téma, amivel Barbra a zsidósághoz, a gyökereihez fűződő viszonyát tette helyre. Ebből is zajos mozisiker lett. Tulajdonképpen már a Funny Girl is hasonló önvizsgálat eredménye volt, hiszen a film emléket állít a tízes-húszas évek nagy komikus sztárjának, a csúnyácska, ellenben nagyon népszerű és sikeres Fanny Brice-nak. A funny Fanny-val Barbra a saját szabálytalan külsejével küzdött meg – és győzött.

Persze csak a filmvásznon, meg a lemezeivel, meg a színpadon – de a mama soha semmit nem tudott megbocsátani. Sem az előzőeket, sem az Ilyenek voltunk szembenézését a fiatalsággal és a múlttal. Ám a spinozásított életrajz mégis happy endes. Amikor a színen (immár néma szereplőként) a temetési öltözetet idéző ruhában megjelenik, hallgatása szinte mosoly, mintha ő is megbocsátotta volna magának mindazt, amit a vallás szabályainak konok védelmezőjeként tett a lánya ellen.

Nem szóltam eddig a mindenbe belekötő, rettenetes jiddise máme alakítójáról, a nevetős, szépséges Tóth Enikőről, akit a színpadi hitelesség végett a felismerhetetlenségig elcsúfítottak: parókát és pocsék ruhákat adtak rá, sápadtra, színtelenre sminkelték. A tapsrenden aztán végre elmosolyodott. Na, az már ő volt.

Gallusz Nikolett könnyedén eleveníti meg a 14, 25 stb. éves Barbarát/Barbrát, beszámol a legelső lemezről, aztán meg a többiről, a filmsikerekről, a megvalósult hollywoodi jelenlétről, és persze a férfiakról, akiket meghódított, vagy akik meghódították. Egyre érettebb – de semmiképpen nem megkomolyodott – nőként szól a félsikerekről is. Ez utóbbiak közé tartoznak rövidebb-hosszabb párkapcsolatai, házasságai. Mert az életébe be-bekerültek a férfiak, de az idő múlásával valamelyikük már nem akarta folytatni a kapcsolatot.

De miközben fellép, filmez – akár rendező, akár szereplő, akár mindkettő – mindvégig énekel, albumokkal van jelen, és dalai bármiről is szólnak: önvallomások. Fekete, fényes korongok százai-ezrei, rajongók milliói igazolják hatását, sikereit.

Végtelenül egyszerű helyszíneken játszódik Barbra életmozaikjának története. Czeizel Gábor igyekezett úgy rendezni a saját díszletébe állított életrajzot, hogy a szöveg maradéktalanul érvényesüljön. A dalokból is válogatott, hogy azzal jótékonyan eltakarja velük a különböző helyszíneken játszódó jelenetek átdíszletezését. Különösen erős az a pillanat, amikor Barbra két gyertyát is gyújt, mintha imádsághoz készítené elő anyjának a terepet. A legvégén pedig Gallusz Nikolett maga énekli a legendás People-t, és nem is lehet (vagy csak alig) megkülönböztetni hangját, előadását a nagyszerű példaképtől.

Szép előadás, nem is szabad hosszabbra hagyni. Így is kedvet csinál ahhoz, hogy megnézzük Barbra filmjeit, meghallgassuk lemezeit…

Fotók: Véner Orsolya

Ann Silberberg:
Barbra Streisand
– Hollywood a Dob utcában
Rendezte: Czeizel Gábor

Szereplők
Barbra: Gallusz Nikolett
Anyja: Tóth Enikő

Dramaturg: Fabacsovics Lili
Fény-hangdesign: Vizhányó Kálmán
Díszlet: Czeizel Gábor

További információk és jegyárusítás