Niffenegger: Az időutazó felesége (részlet)

Előhang

CLARE: Nehéz, amikor az ember itt marad. Várok Henryre, és nem tudom, hol van, nem tudom, hogy van. Nehéz annak, aki marad.

Elfoglalom magam. Úgy gyorsabban telik az idő.

Egyedül fekszem le, egyedül ébredek. Sétálok. Addig dolgozom, amíg elfáradok. Nézem, hogyan játszik a szél a szeméttel, amely egész télen a hó alatt lapult. Minden egyszerűnek látszik, amíg az ember el nem tűnődik rajta. Miért fokozza a szerelmet a távollét?

Réges-régen a férfiak tengerre szálltak, és az asszonyok vártak rájuk, a víz partján álltak, lesték a parányi hajót a láthatáron. Most én várok Henryre. Nem a maga akaratából tűnik el, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Várok rá. A várakozás minden perce egy évnek, egy örökkévalóságnak tetszik. Minden perc olyan lassú és áttetsző, mint az üveg. Minden percben megannyi végtelen mozdulat várakozik. Miért ment oda, ahová nem követhetem?

*

HENRY: Milyen érzés? Milyen érzés?

Néha olyan, mintha az ember figyelme csak egy pillanatra kalandozott volna el. Aztán az ember összerezzen, és rájön, hogy a kezében tartott könyv, a piros kockás, fehér gombos pamuting, a kedvenc fekete farmerja meg a sarkán már majdnem lyukas barna zokni, a nappali, az éppen fütyülni készülő teáskanna a konyhában: mindez eltűnt. Az ember ott áll meztelenül, bokáig a jeges vízben, egy árokban, holmi ismeretlen vidéki út mellett. Az ember vár egy percig, hátha mégis visszaugrik a könyvéhez, a lakásába et cetera. Mintegy ötpercnyi káromkodás, vacogás után, reménykedve, hogy hamarosan eltűnik innen, az ember elindul valamilyen irányba, és idővel elér egy tanyaházhoz, ahol vagy lop, vagy magyarázkodik. A lopásnak néha sitt a vége, ám a magyarázkodás hosszadalmasabb, sok időt vesz fel, és mindenképpen hazudni kell, és néha annak is csak az a vége, hogy az embert börtönbe hurcolják, hát minek.

Néha az ember úgy érzi, mintha túlságosan gyorsan állt volna fel, még akkor is, ha ágyban fekszik, félálomban. Vér tolul a fejébe, szédül, úgy érzi, mintha zuhanna. Keze-lába remeg, aztán már nem is érzi őket. És megint máshol találja magát. Csak egy pillanat az egész, az embernek annyi ideje van csak, hogy megpróbáljon megkapaszkodni vagy csapkodni (miközben kárt tesz magában vagy valami értékes tárgyban), és máris ott siklik az Ohio állambeli Athens Motel 6 szállójának erdőzöld szőnyeggel borított előcsarnokában, 1981. augusztus 6-án hajnali 4.16-kor, és beveri a fejét valakinek az ajtajába, mire az illető, bizonyos Ms. Tina Schulman Philadelphiából ajtót nyit, és sikoltozni kezd, mert egy meztelen, az utazástól szinte füstölgő hátú férfi fekszik eszméletlenül a lába előtt. Agyrázkódással tér magához a megyei kórházban, ahol rendőr ül az ajtaja előtt, és egy recsegő táskarádión a philadelphiai focicsapat meccsét hallgatja. Szerencsére ismét elveszti az eszméletét, és csak jó pár óra múlva ébred újra fel a saját ágyában, amint a felesége igen-igen aggódva hajol fölé.

Az ember néha elragadtatott örömet érez. Minden nagyszerű, minden ragyog, aztán egyszerre csak hányinger fogja el, és már ott sincs. Lehány valami kertvárosi muskátlit vagy az apja teniszcipőjét vagy a saját fürdőszobája kövét három nappal korábban vagy a fajárdát az Illinois állambeli Oak Parkban úgy 1903 táján vagy egy teniszpályát egy szép őszi napon az 1950-es években vagy a tulajdon meztelen lábát a legkülönbözőbb időpontokban és helyeken.

Milyen érzés?

Pontosan olyan, mint azokban az álmokban, amikor az ember egyszerre csak rájön, hogy vizsgáznia kell valamiből, amiből nem készült, ráadásul teljesen meztelen. És a tárcáját is otthon hagyta.

Amikor ott kinn vagyok, az időben, kifordulok magamból, önmagam elszánt változata vagyok. Tolvajjá válok, csavargóvá, menekülő, bujkáló állattá. Öregasszonyokat rémisztgetek, gyerekeket ejtek ámulatba. Trükk vagyok, elsőrendű illúzió, teljesen hihetetlen, hogy létezem.

Milyen logikája lehet mindennek a jövés-menésnek, ennek a diszlokációnak? Van-e mód rá, hogy egy helyben maradjak, hogy a jelenben létezzem minden sejtemmel? Nem tudom. Vannak jelzések; mint minden betegségnél, vannak sémák, lehetőségek. Kimerültség, hangos zaj, stressz, hirtelen felállás, felvillanó fény – mindezek előidézhetnek egy rohamot. De: megesik, hogy a vasárnapi Timest olvasom, a kezemben kávé, Clare mellettem szunyókál az ágyon, és egyszerre csak 1976-ban vagyok, és nézem tizenhárom éves önmagamat, amint a nagyszüleimnél füvet nyírok. Némelyik roham csak percekig tart; mintha olyan autórádiót hallgatna az ember, amelyik nehezen marad meg egy-egy állomáson. Tömegben találom magam, valamiféle hallgatóság vagy csürhe közepén. De éppen ilyen gyakran vagyok egyedül, egy mezőn, házban, autóban, tengerparton, egy általános iskolában az éjszaka közepén. Attól félek, hogy egyszer egy börtöncellában találom magam, vagy emberekkel teli felvonóban, vagy egy autópálya közepén. A semmiből bukkanok elő, meztelenül. Hogyan magyarázzam meg? Sosem voltam képes magammal vinni semmit. Se ruhanemű, se pénz, se igazolvány. Az idő nagy részében ruhaneműt próbálok szerezni, és bujkálok. Szerencsére nem vagyok szemüveges.

Eléggé ironikus ez az egész. Minden, amit szeretek, az otthon örömei közé tartozik: a karosszék nyugalma, az otthon ülő életmód egyszerű izgalmai. Csupa szerény örömre vágyom. Egy krimi este az ágyban, Clare hosszú, vörösarany hajának illata, amikor még vizes mosás után, egy levelezőlap egy vakációzó baráttól, a kávéban feloldódó tejszín, a bőr lágysága Clare keble alatt, a kipakolásra váró fűszeres zacskók szimmetriája a konyhai pulton. Szeretek bóklászni a polcok között a könyvtárban, miután a vendégek hazamentek, megérinteni a kötetek gerincét. Az ezek utáni vágy hasít belém, amikor elszakít tőlük az Idő szeszélye.

És Clare, mindig Clare. Clare reggel, álmosan, gyűrött arccal. Clare, amint belemerül a karja a papírkészítő dézsába, kiemeli a mintát és rázogatja, hogy a rostok egybeálljanak. Clare, amikor olvas, haja a szék támlája mögött, Clare, amikor krémet masszíroz érdes kezébe lefekvés előtt. Clare halk hangja a fülemben.

Utálok ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Mégis mindig elmegyek, és ő nem képes utánam jönni.

Fordította: Gálvölgyi Judit

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége
Éldekorált kötet
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
564 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft