A Hang
Nagyítóval is megnéztem a fakó képet.
A tengert nem látni rajta, csak a sziklát
annak a lánynak a talán még meleg helyével,
aki több nap ott strandolt a közelünkben,
csak pajtásával együtt hagyta volna magát lefotózni,
úgy meg én nem akartam, hát maradt a hely,
meg az emlék, ahogy vonulok a nyári fák alatt,
és közben hallom fejemben a Hangot,
amely mindig beszél, versben beszél hozzám,
ahogy a tenger morajlik szüntelen,
el-elhalkul, majd újabb zúdulással
kitartón ölelkezik a szomjas fövennyel,
mindig ott van, mindig zenél, maga a nyugalom,
holott minden hulláma végítélet,
és ahogy én is bármikor hallhatom,
ha a parti sétányra tárom az ablakot,
úgy ha lecsendesedik végre a dübörgés,
dübörgése a városnak és a vérnek,
hallom a Hangját örök szerelemnek.
Az én dolgom hallgatni a Hangot,
és néha kimondani azt, amit hallok,
másoké, hogy meghallgassanak,
és továbbadják, amit hallanak,
hallgassa meg tízmilliárd ember,
nagy a te szíved, súgja a tenger.
Igen, egyszer el kellett mondanom
a hálát, hogy a Hangot hallhatom.
A Hang mondja most, hogy megy le napom,
de azt is mondja, hogy fölmegy csillagom.
Mementó
Emlékszem az érdi estékre.
Az érdi esték szótalanságára.
Nagyapám a sötét nappaliban
igen hangosan hallgatta a rádiót.
Meg-meglebbent a vöröses függöny
a nyitott ablak vagy erkélyajtó előtt.
Fölerősödött, majd visszahalkult
az egyesével elhúzó kocsik sivár zaja.
A balatoni országút mellé építkeztek,
ám olyan hosszú ideig tartott,
hogy mire sikerült megnyitnia
lakóházuk földszintjén kialakított,
szerelőaknás, levegőtlen műhelyét,
a forgalom nagyobb része átterelődött
a közben elkészült autópályára.
Nem értettem, miért hallgatja
esztendők során át ugyanúgy
az állami propaganda szócsövét.
Nem értettem, hogy mit csinál.
De később megértettem: várt.
Várta, hogy vége legyen.
Tudta, hogy egyszer vége lesz,
tudta, hogy annak az lesz a jele,
hogy a rádióban, ahogy azt
ezerkilencszázötvenhatban tették,
másképp kezdenek beszélni,
várta, várta, és kivárta.
Aztán a kertjükbe jókora,
síremlékszerű keresztet állíttatott
1948–1990 évszámpárral.
A végakarat
Azt hiszem, ezt jól csinálta
konok anyai nagyapám.
Egyesével kórházi ágyához járultunk,
és kinek-kinek elmondta, amit akart.
Anyámtól például, akit gyerekkorában
vasalózsinórral vert, és rettegése,
iszonyata ellenére újra és újra
leküldte a pincébe a patkányok közé,
aztán később, mikor az ivás miatt
elhagyta vér szerinti apámat,
nem engedték, hogy hazaköltözzön,
nővérszállón húztuk meg magunkat,
szóval idősebb lányától bocsánatot kért,
és ő elfogadta a bocsánatkérését.
Nekem pedig, aki annak idején,
sokszor elismételt meghívásukra
náluk töltöttem úgy egy hetet Érden,
amire kértek, azt elvégeztem,
bevásároltam, port töröltem,
különben meg egész nap idézeteket
írtam ki A kis hercegből egy füzetbe,
és mivel fölnevelő apám meglepetésként
elhozta otthonról az újabb magnót,
zenét is tudtam hallgatni,
majd amikor nagyapám hazakísért,
utána egyből fölkereste a munkahelyén,
hogy közölje, belőlem csavargó lesz,
hiszen be se dugtam az orromat
autószerelő műhelyébe,
nekem azt az egyet kötötte a lelkemre,
hogy tanuljak szakmát, és megfogadtam,
ezt tanultam, amit most gyakorlok,
bár kizárt, hogy ő erre gondolt volna.
Nyilas Atilla: Való igaz
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2025
236 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft













Posted on 2025.11.20. Szerző: olvassbele.com
0