Ercsey Dániel: Szindbád borversenyre megy (részlet)

Giccsek és kincsek

Erdélyi bor- és Cool-túra

Hajnalban indulok autóval, hat óra Torda, többre számítok pedig: talán túl pesszimista voltam, talán a most már szinte végignyújtózó autópálya szalasztott meg ennyire. Elsőként érkezem.

A hely igazán szürreális: franciaágyas bungalók egy medence és egy homokos strandfocipálya körül, táguló körben karámok lovakkal, épülő wellnesshotel a háttérben, Torda városa mellett, pár száz méternyire a híres sóbányától, egy étteremtől meg a szintén a város határában található cigánysortól.

Alig egy óra múlva kopognak az ajtómon, a csapat már gyülekezik, a délutánt a szomszédos dombon lévő borászatban, a Crama La Salinában töltjük rengeteg pezsgő és mennyei kenyérlángosok társaságában. Utóbbiakról megtudom, hogy románul a neve focaccia, szóval még önálló szavuk sincs rá, már a rómaiak óta folyamatosan jelen van a vidéken, ergo echte román étel, ha nem mondják, hülyén halok meg. A kóstolót követően irány az étterem, ami szintén a „szegény, árvízkárosult” tulajdonos kezében van, akárcsak az épülő wellnessparadicsom. A vacsora hosszú és kicsit unalmas, de legalább a borok jók – azt viszont soha nem fogom megérteni, miért gondolja bárki is, hogy a pisztráng, a puliszka és a narancsszósz barátok… Éjjel aztán, visszatérve a szállásra, a már említett bungalófaluba, azzal szembesülünk, hogy hiába a tulaj bor iránti szenvedélye, a borospoharaknak már kevésbé nagy rajongója, így egy olasz és egy magyar útitársammal fémbögréből isszuk a pezsgőt és a narancsbort; hiába a korai kelés, egészen hajnalig.

A csupros champagne és az éjszakai hánykolódás után kissé nyugtalanul ülök autóba. Nem haza indulok, csak reggelizni: ilyet se nagyon csináltam még, de nem akarok húsz percet kóbor kutyák és lovak közt bolyongani. No, mindegy: a reggeli ehető, a kávé is elfogadható. Az asztal mellől egyből az alvilágba, vagyis Torda sóbányájába ereszkedünk, amit 1690-ben nyitottak meg, bár jó eséllyel már a rómaiak is kapirgáltak errefelé. A bánya egészen 1932-ig működött, ma múzeumként funkcionál. Torda amúgy a „föld sója”, a vallásszabadság jelképes alma matere is, hiszen a tordai országgyűlésen iktatták törvénybe először a szabad vallásgyakorlás jogát 1568 telén – január 13-a azóta is a vallásszabadság világnapja. Az első fél óra a bányában majdhogynem unalmas: monotonon és rossz angolsággal beszélő idegenvezető, őrületes tömeg. De miután magunkra maradunk, lengyel barátommal, Tomasszal liften leereszkedünk az egyik hatalmas tárnába, ahol még egy óriáskereket is beüzemeltek! Meghökkenni sincs időm, hiszen egy emelettel, vagyis száz méterrel lejjebb egy másik aknában a beszivárgó és ott felduzzadó vízen a román kollégák reprodukálták a városligeti csónakázótavat. Őrület ez a bánya, Dante pokla és egy vidámpark szerelemgyereke!

A pokolbéli víg napok után könnyed ebéd a program (olyan könnyed, hogy csak levest kapunk), aztán a szerb cimborával, Tomislavval meglépünk a csoporttól, arra hivatkozva, hogy személyesen akarunk kimenni a kolozsvári reptérre Ivana Simjanovska, a macedón borszakíró kollegina elé. (Ivana messze a legismertebb macedón borújságíró, a macedón slow food mozgalom vezéralakja és a kis borászok szószólója a Tikves nevű gigaborászattal szemben.) Ez persze igaz is, de előtte van néhány óránk császkálni a Kincses Városban, ami mindig élmény. Rögtön átvedlek idegenvezetővé, mert Tomo barátom még nem járt itt, úgyhogy irány a Szent Mihály-templom, amiben felújítása óta most járok először én is. Végigvezetem a Jókai utcán (Napoca str.), megmutatom neki az őseim házát, aztán megnézzük egy másik nemzeti nagyság, Mátyás szülőházát is, majd irány a Karolina tér (piata Muzeului), egy bambi a Karolina-oszlop (népszerű nevén a Státua) tövében, amihez egy másik ősömnek igencsak sok köze volt, végül bóklászunk egyet még a Házsongárdban is, ahonnan felhívom egy idős helyi rokonomat, ami perceken belül látogatássá, Áprily Lajosról, Károly angol királyról és a műlegyes horgászatról szóló anekdotázássá fajul. Történt ugyanis, hogy két szépkorú hölgyrokonom már a Csau-érában műlégykötésből egészítette ki a szegényes jövedelmét. Ez talán még a niche piacokon edződött közgazdászoknak is furcsán hangzik, de logikus magyarázattal tudok szolgálni. A hölgyek édesapja megszállott pecás volt, de ezen a vidéken nem a síkvízi úszós, netán fenekezős módszer dívott, sokkal inkább szöcskék, tücskök és bogarak vízbe ejtése a parti zsombék alatt vagy a sodrásban, a kövek mögött lapuló domolykók, pérek és pisztrángok becserkészésére. Ez tehát a legyezős horgászat eldorádója, a nyakig csizmás folyami csikósok földje, akik a sodrásban ostorozzák a rohanó vizet. Ehhez viszont műlegyek kellenek, amik hasonlítanak az itt honos mindenféle rovarra. Így tehát az idős ős lepaktált a lányaival, hogy kössenek neki műlegyet, cserébe fizetett nekik pár krajcárt. Ez a tevékenység később professzióvá fejlődött, olyannyira, hogy Károly még herceg korában többször is vásárolt a néniknél műlegyeket. Áprily pedig osztotta a legyezős (bogaras?) ős szenvedélyét, így ő és fia, Jékely Zoltán is gyakran vendégeskedtek a kolozsvári házban. Amikor Ida nénit kérdezgetem, milyen ember volt Jékely, csak ennyit felel, kicsit együgyű. Miért, kérdezem hitetlenkedve. „Nem tudta megkötni a műlegyet”…

Késve érkezünk a reptérre, de Ivana gépe még többet késik, úgyhogy ugrott az esti hivatalos vacsora. Mit csinál ilyenkor három jó barát? Megáll Csicsókeresztúr határában az Éva panzióban micset enni. Még a balkáni grilleken edződött Tomislav is megjegyzi a végén, hogy közel volt a tökéleteshez! Végül éjjel tizenegykor érünk Kiszsolnára, ahol egy pohár üdvözlőbor után csak beájulok az ágyba, azt remélve, hogy másnap kevésbé fárasztó napunk lesz.

Beáll a szokásos borversenytempó: ébresztő fél hatkor, tusolás, reggeli – csak késő ne legyen! Most van csak időm jobban megnézni a szállásunkat, vagyis a Jelna borhotelt, aminek én egy oldalszárnyában kaptam helyet, az étterem és a medence között. Igazából a szobával minden rendben, csak az ablakom mellé szerelt hangszóróból hajnali egyig, majd reggel hattól ismét üvöltő Aerosmith-dalokra nehéz magyarázatot találni. Legalább ilyen megfejthetetlen, hogy bár a program szerint héttől van reggeli, az első pincér kocsija fél nyolc körül gördül be a parkolóba. Sebaj, még így is van idő egy kávéra és egy vajas croissant-ra, mielőtt a helyi járatból időszakosan kivett busszal elindulunk a verseny színhelyére, a frissen felújított paszmosi Teleki-kastélyba, aminek bár a felújítása jól sikerült, a kastélyig vezető utolsó nyolcvan méter leaszfaltozására már nem futotta, de hát ne legyünk telhetetlenek, nem igaz? Gyorsan kiderül, hogy a többségnek fogalma sincs, hogy hol vagyunk, még a román kollégák is csak hümmögnek, úgyhogy rögtönzött előadással traktálom őket a Teleki családról. Ráadásul a gyors netes keresés meglepő találatot hoz: a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre jelenik meg új kiadásban Ludvig Daniella Erdélyi Odisszeája, ami az utolsó tulajdonosok, a paszmosi Teleki ikrek regényes élettörténete. (Azóta olvastam, igazi csemege az érdeklődőknek!)

Kora délutánra végzünk, lekóstoljuk, lepontozzuk, amit kell (munka ez is, higgyék el nekem!), irány a busz, ebéd a Jelnában, megint busz, végállomás a Kolibica-tó.

A parti emeletes hotel és étterem szürreális élmény, már önmagában az is, hogy mások is vannak rajtunk kívül. A vacsora és a táj még úgy-ahogy megérte az utat, de ami utána következett! Az i-re az teszi fel a pontot, amikor egy vándorszaxofonos elkezd a fülünkbe búgni, majd az olasz Davidét hergeli a Keresztapa zenéjével, végül hamisítatlan vidéki lakodalom kerekedik, a helyiek táncolnak, a vonatozás réme elől leszököm a tópartra egy üveg sörrel. Hamarosan a többség utánam iszkol, együtt sörözünk szerbek és románok, macedónok és olaszok az erdélyi hegyekben, a telihold alatt. Végül is, mi baj történhetne?

Ercsey Dániel:
Szindbád borversenyre megy
– Kalandozások Közép-Kelet-Európában 
Cser Kiadó, Budapest, 2025
264 oldal, teljes bolti ár 5495 Ft