Małgorzata Boryczka: Sehol (részlet)

Nem tudom, nagypapa miért épp Norwidot választotta az írás gyakorlásához, és nem Słowackit. Lehet, hogy azért, mert nem volt idevalósi? Csak miatta nem voltam én sem idevalósi. Vagy nem voltam teljesen.

Közvetlenül a kultúrház mögött kezdődött a város legnagyobb lakótelepe. A hármas számú tömbház előtt állt a legnépszerűbb poroló, de már nincs meg. Már rég nem hallatszik a lakótelep házai között visszaverődő tompa visszhang, ahogy a piaci szőnyegeket porolják. Felújítottak minden házat. Még nagypapa is kidobta azt a lyukas szőnyeget, amit kiégetett egy elejtett Marlboro csikk, pont mielőtt eljöttem egyetemre. A blokkok most pasztell színűek voltak, halványzöldek és halványsárgák. Eltűntek a névtáblák a lakások száma mellől. Ezen a lakótelepen lakott az általános iskolai barátnőm. Szinte minden nap voltam nála, most viszont sehogy sem találtam a házukat. Négyes volt? Vagy tizennégyes? A bejárat előtt biztosan állt egy pad meg egy szemeteskosár. Talán.

A nap már a láthatár fölött lebegett, de tompán sütött, valahogy úgy, mintha nem is akart volna melegíteni. Megborzongtam. Elhagytam az utolsó házat, és jobbra kanyarodtam, a tó felé.

A tavat nem kavarta fel a visszatérésem. Sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyen régen volt. Lehet, hogy ez a globális felmelegedés miatt van? Lehet, hogy lecsapolták egy részét a legelő meg a mező mellett? Lehet, hogy akkor még nem láttam a Śniardwy-tavat, a Balatont meg az óceánt, és ez a pocsolya komoly tónak tűnt. A stég mellett hattyúk tolongtak, madzaggal voltak oszlophoz kötve, üveggyapot testük megsárgult, és megrepedezett az évek alatt.

A homokos utat száraz tűlevélszőnyeg borította. A fenyőkről minden nagyobb széllökésnél világosbarna kéregdarabkák is hullottak. Két fa között, az ösvény szélén egy mókus ugrándozott, itt is, ott is kaparászott a körmöcskéivel. Bizonyára azt a diót kereste, amit még a tél beköszönte előtt ásott el. Nyugtalanul tekintgetett ide-oda, idegesen forgatta a fejét, és percről percre rám nézett, mintha azt mondaná: esküszöm, hogy itt ástam el. Szép nagy dió volt, nehéz időkre tartogattam. Eljöttek a nehéz idők, a dió viszont nincs meg.

A táskámban volt egy csomag diákcsemege, amit még indulás előtt a pályaudvaron vettem. Igyekszem egészségesen étkezni, mert lassan már középkorú vagyok, koleszterin, meg ilyesmi. És a csokoládétól még mindig pattanásos leszek, a csipsztől meg három napig ég a gyomrom. Ezért választom a diót meg a szárított gyümölcsöt, hozzáadott só nélkül, mert a sóval sincs rendben minden. Még ha esetleg wieliczkai sóról akkor lehet, mert az pápai só*, kevésbé rakódik le az artériákban, kisebb az érelmeszesedés. Féltem, hogy a mókus elszalad, ha elkezdek zörögni, de nem, várakozóan megmerevedett. Kinyitottam a zörgő csomagolást, kikotortam a legnagyobb darab diót, és odadobtam a lába elé. A mókus összerezzent, felkapta a diót a szájába, odafutott a fához, és elkezdett ásni. Pár perccel később a dió már a föld alatt volt. A mókus kihívóan nézett rám.

Rohadt kis vörös patkány! De én vagyok a hibás. Hatalmas tökfilkónak kell lenni ahhoz, hogy egy mókus rászedjen. Leguggoltam, és megragadtam egy nagyobb követ. Az akadt először a kezembe -, jó nehéz volt, valamilyen térkő lehetett. Meglengettem a követ, mint a dobók egy baseballmérkőzésen, és teljes erőmből a mókushoz vágtam.

Kiáltást hallottam. Magas volt, mintha egy gyerek vagy egy fiatal nő kiáltott volna. A mókus felszaladt a fára, körmével karcolta a fa hámló kérgét. Nem találtam el, szerencsére. Hogy is juthatott ilyen az eszembe? Megdobni egy mókust kővel, hiszen meg is ölhettem volna! Mi történik velem? Fél órája vagyok itt, és rá sem ismerek magamra.

A kő piszkos volt, a tenyeremen hagyott egy réteg port és homokot. Beletöröltem a farmernadrágomba. De újra kiáltást hallottam. Mint a felszakadó sírás, valahol hátul, valahol mögöttem. Nagy lendülettel megfordultam, minden irányban körbenéztem. A tó sima volt. A sudár fenyők hullámoztak az erős tavaszi szélben. Reccsent egy ág, nyikorgott a fa törzse. A tó iszap illatát és az éjszaka utáni nedvességet lehetett érezni a levegőben. Semmi sem történt. Nem volt küzdelem. Harcnak semmi zaja. Sehonnan nem hallottam rohanó légzést, és nem éreztem a félelem keserű illatát.

Ekkor vettem észre őket: hét daru repült ki az erdő felől a tó fölé. Kinyújtották a nyakukat, a szárnyukkal szemmel láthatóan nem egyszerre csapkodták a levegőt. Tökéletes madárraj. Amikor már úgy tűnt, hogy esni kezdenek, különösebb erőfeszítés nélkül kitárták a szárnyaikat, és újra felemelkedtek. Talán azt gondolták, hogy valahol máshol majd jobb lesz, vagy legalább más. Már évek óta készültek erre a repülésre. Féltek, hogy örökre itt maradnak, hogy lehúzza őket ez a fellengzősen tónak nevezett mocsár, benövi a sás a fészküket, míg végül kora reggel jön egy róka, megfojtja őket szépen csendben, és állkapcsával szétroppantja érzékeny héjú tojásaikat. A fészkük csak egy halom ág lesz majd, és senki sem fogja tudni, hogy itt darvak éltek.

Messze voltak, szinte csak pöttyök a kopott reggeli felhők hátterén. A szemem elé tartottam a kezem, hogy így árnyékoljam a fénytől. Majdnem eltűntek a szemem elől, már majdnem emlékké váltak, amikor az élen repülő madár tüdejéből felszakadt a rekedt emberi jajgatás.

Megnéztem még egyszer a prospektust, a rajztanárnő képét kerestem. Az utolsó oldalon találtam meg, apró igazolványkép volt. Csak az arc és egy kis darab a vállból, abban a természetellenes pózban, amibe a fényképészek kényszerítenek minket, hogy emberként nézzünk ki. A törzs jobbra, a fej balra fordul, enyhén előre dől, felemelt áll, leeresztett váll. Az ember a teste minden aspektusát érinti, közelít a négy dimenzióhoz. A végén pedig azt mondják neki, hogy mosolyogjon szabadon és természetesen. Épp így néz ki ez a rajztanárnő: mint akit fél órán keresztül állítgattak be ebbe a kitekeredett pózba, majd azt mondták, mosolyogjon felszabadultan. Tehát feszült és merev volt. Nagyszerű volt a fénykép. Ő aztán ízig-vérig művész.

Tájképeket, zsáner jeleneteket, átlagos realisztikus és giccses képeket vártam. Valami egyszerűt, házikókat, fákat. De a falakon csak festékpacák lógtak. Némelyik zavaros, káoszos volt, mintha valaki körömmel kaparta volna a vásznat. Mások egyhangúak, tó fölötti ködre emlékeztettek.

Széthajtottam a prospektust, amit reflexszerűen gyűrögettem az ujjaim között. „Éles szemmel fürkészi a kisvárosi élet működését” Hol? Ezekben a foltokban fürkész bármit is? Erre szolgált a hajam, és a fűzfavesszők, amiket olyan gondosan választott ki nagypapa? Hogy ilyen kontár munkát készítsenek, ilyen se füle-se farka mázolmányt?

Odamentem az első képhez. Finom ecsetvonások, kék és fehér szín vastag rétegben. A címe: Korcsolyapálya. Télen a tűzoltók felöntötték vízzel a kórház mögötti beton placcot; ezen a korcsolyapályán törtem el a kezem, amikor negyedikes voltam. Teljesen máshogy nézett ki.

A következő kép: Piactér. Egy nagy kupleráj a vásznon, barna foltok, fehér pacák. Azt mondanám, hogy erőteljes káosz hatását kelti, ami egészen helyénvaló, ha a címet nézzük. Csak éppen nem áll ott nagypapa az ecsetekkel, a néni a befőttekkel, nincsenek cigányok szőnyegekkel meg cigarettával. Ez egyáltalán nem mutatja meg az igazat.

A teremben rajtam kívül volt néhány Erasmusos diák és egy öregebb úr, aki leült a középen álló kopott piros kanapéra, és úgy tűnt mintha az egyik képet tanulmányozná, de csukódott is le a szeme, mint egy elalvó csecsemőnek. A teremőr a bejárat mellett, egy széken ült, és egy olyan vastag könyvet olvasott, hogy mindkét kezével tartania kellett.

Céltalanul lépkedtem, a pillantásom egyik képről a másikra vándorolt, susogott a pufikabátom. Kicsit melegem volt, de féltem kint hagyni a bejárat mellett az akasztón, amit nem őrzött senki; nemrég vettem. A wc irányába indultam, hogy ne menjek ki öt perc után, mintha teljesen műveletlen lennék. A Louvre-ban egy egész napot töltöttem, a British Museumtól szemem-szájam elállt, de itt, itt nem tudtam egy perccel sem többet maradni.

A wc felé vezető folyosón egy magas, vékony vászon függött keret nélkül, mint egy lerombolt szentély oszlopa. Zöld háttéren két színfolt: a nagyobb fekete és arany kavargása, mint a villámoktól szabdalt viharfelhő, hosszúkás és uralkodó. Elfoglalta a vászon háromnegyedét. Mellette, a sarokban lapult egy élénkvörös, tökéletesen szabályos kis kör. Messziről úgy nézett ki, mintha odaragasztották volna.

Közelebb mentem. A kör domború volt, precízen volt megfestve vastag festékréteggel. Pulzált. Élénk volt. Egy fél milliméter választotta el attól, hogy átlépjen a számára kijelölt egyenletes vonalon.

Pontosan itt lapult, az egyik vastag festékredőben felejtette a rajztanárnő keze. Két centiméteres, a piros festékbe süllyedt, de jól látható. A hatéves hajam.

*Utalás a wieliczkai sóbányában található II. János Pál kápolnára

Fordította: Tomoriné Szesztay Anna

Małgorzata Boryczka: Sehol
Rézbong Kiadó, Budapest, 2024
150 oldal, teljes bolti ár 3400 Ft