Deborah Moggach: Marigold Hotel (részlet)

Első rész

1 ~~ Az Igazság majd felszabadít bennünket.

(Purna szvámi*)

Muriel Donnellyt, a hetvenes éveiben járó idős hölgyet egy elfüggönyözött vizsgálóban felejtették negyvennyolc órán át. Elesett a Peckham High Streeten, és vágásokkal, zúzódásokkal borítottan, agyrázkódás gyanújával szállították kórházba. Két napig feküdt a baleseti-sürgősségi osztályon ellátatlanul, miközben ruháin keményre száradt a vér.

Főcím is lett belőle: „KÉT NAP!” – hirdették a feliratok. Két napig feküdt ott egy kerekes ágyon öregen, magára hagyva, egyedül. A St. Jude kórházat riporterek ostromolták, feltartva az ápolónőket, mobiltelefonjukba üvöltözve; talán nem tudják, hogy az ilyesmi itt tilos? Fényképek mutatták az idős asszony lecsüngő, ősz fejét és fekete szemét. Jó kinézetű nyugdíjas, talán ezért élte túl annak idején a Villámháborút? Képe bejárta az országot: Muriel Donnelly, az összeomló Nemzeti Egészségügyi Rendszer legújabb áldozata, a sokkoló statisztikai adat, amely azt mutatja, hogy a brit egészségügyi rendszer, amely valaha a legjobb volt a világon, éppen szétesőben van az alulfinanszírozottság, a munkaerőhiány és a tönkrement munkamorál miatt.

Egy kezet tördelő, mondd-miért-hagytuk-hogy-így-legyen-cikk is megjelent a Daily Mailben, utána pedig belső vizsgálatot rendeltek el. Meginterjúvolták dr. Ravi Kapoort is. Az igazgató fáradt volt, de udvarias. Elmondta, hogy Mrs. Donnelly megfelelő ellátást kapott, miközben egy megüresedett kórházi ágyra várt, de azt nem említette, hogy ölni tudna egy órával több alvásért. Nem tért ki arra, hogy amióta a szomszédos kórházban bezárták a baleseti osztályt, az övé, a St. Jude kétszer annyi részeggel, kábítószer-túladagolttal és piszlicsáré erőszakos cselekmények áldozataival küszködik, mint ahogy arra sem, hogy a St Jude-ot hamarosan bezárják, mert Lewisham városának egyik központi helyén épült, és a telek túl értékes ahhoz, hogy öregekre pazarolják. Azt sem említette, hogy az a magáncég, amely átvette a kórházat, már el is adta a telket a Safewaysnek, amely egy nagy szupermarket építését tervezi a helyére.

~ ~ ~ ~

Ravi kimerülten autózott haza Dulwichba. A házhoz vezető ösvényen megállt, és mély levegőt vett. Este hét óra körül járt, valahonnan madárdal hallatszott. Az ösvény melletti harangvirágok levelei papírvékonyra zsugorodtak, a tavasz megjött, és el is múlt, anélkül, hogy észrevette volna.

A konyhában Pauline az Evening Standardot olvasta. A kórházban történteket felkapták, újabb esetek láttak napvilágot, és felháborodott rokonok számoltak be tapasztalataikról.

Ravi kinyitott egy doboz almalevet.
– Az a helyzet, hogy nem is árultam el az igazi okot, amiért az öreglányt nem kezelték.
Pauline letett elé egy poharat.
– Miért?
– Mert egyetlen sötét bőrűnek sem engedte meg, hogy megvizsgálja.

Pauline nevetésben tört ki. Máskor – úgy tűnt neki, talán egy másik életben – Ravi is nevetett volna, manapság azonban ez már lehetetlen volt, nem létezett olyan hely, ahol frissen és kipihenten annyi energiát érezhetett volna magában, hogy mulatni tudjon dolgokon.

Fentről vízcsobogás hallatszott.
– Ki van ott fent? – kapta fel a fejét Ravi.
Hallgatás volt a válasz. Pauline zavarba jött.
– Éppen mondani akartam neked…
– Ki az?
Fejük felett lépések hangja csikorgott.
– Nem lesz itt sokáig, ígérem, most nem – bökte ki Pauline. – És figyelmeztettem, hogy viselkednie kell.
– Ki az? – kérdezte ismét Ravi, pedig már tudta a választ.
– Az apám – bökte ki végül Pauline.

~ ~ ~ ~

Ravi szenvedélyes ember volt. Olyan orvos, aki törődik a betegeivel és beforrasztja a töréseket. Mindazok, akik baleset, erőszak vagy a saját hibájuk következtében összeestek, jelentős biztatást kaptak már a puszta jelenlététől is. Bekötözte mindazok sebeit, akik az út mentén feküdtek szeretetlenül, méltatlan helyzetben, elállította a feltépett sebek vérzését. Soha senkit nem utasított vissza. E munka elvégzése persze távolságtartást is követelt. Már régen egyfajta tompultsággal kezelte a betegeit, a megtört testek megoldandó problémák voltak számára. Hogy meggyógyítsa őket, erőszakosan be kellett hatolnia az emberek privát szférájába, a testükben turkálva ügyes ujjaival. Ezek a páciensek mind féltek. Borzasztóan egyedül érezték magukat, mert betegnek lenni az élet legmagányosabb dolga.

Munkája elszigetelte a doktort attól a világtól, amely hirtelen kicsapódó ajtókon keresztül adta át neki kóros eseteit gyógyításra, kivonva őt abból az életből, amelybe a műszakja végeztével visszatérhetett. Amint azonban hazaért, lerázta magáról a kórház szagát, és hétköznapi emberré vedlett: egy szimpatikus, nyugtalan, igényes, de kissé kilúgozott személlyé, a számítógépes játékok és a kórusművek kedvelőjévé. Persze továbbra is szenvedélyes maradt, de nem többé és nem kevésbé, mint bárki más, végül is a hippokratészi esküt nem kellett otthon is betartania. Főként nem egy vén seggfej esetében, mint amilyen Norman volt.

Még egy hét sem telt el, és Ravi legszívesebben megölte volna az apósát. Norman nyugdíjas építőmérnök volt, éktelenül unalmas alak és visszataszító szokások gyakorlója. Egyszerűen kidobták a legutóbbi öregotthonából is, mert benyúlt egy nővér szoknyája alá. „Illetlen szexuális viselkedésnek” nevezték ezt, és Ravi képtelen volt elképzelni, hogy mi lenne az illendő viselkedés Norman esetében. Pikáns viccei monoton szabályossággal kerültek elő, mint egy végtelenített zenei felvétel. Ezen a héten például Ravi már kétszer is hallotta apósa faviccét a bulawayói nőkről. Ha orvosként akart segíteni, Norman csak egy rekedt nyerítéssel jutalmazta.

– Szerezz nekem egy kis Viagrát, öregem – mondta olyankor, amikor Pauline nem volt a közelükben. – Fogadni mernék, hogy van valahol a fenti szobában.

Ez az ember a nappaliban vágta a lábkörmeit, azokat a borzalmas, sárga kődarabkákat! Ravi sohasem kedvelte az apósát, és ez idővel a végtelen szabályosnak tűnő nyakkendőt és koszfoltos nadrágot viselő öregfiú iránti gyűlöletté változott. Mivel Norman szégyentelenül önző volt, egész életében semmit sem törődött a lányával. Tíz éve azonban a hasnyálmirigyrákja véget vetett felesége hosszas szenvedéseinek, és attól kezdve ráakaszkodott Pauline-ra. Ravinak pedig gyakorta jutott eszébe róla az a kenyai szafarin látott jelenet, amikor egy varacskos disznó törtetett előre egy vízfolyáshoz, mindent félrelökve az útjából. Valamilyen oknál fogva élénken élt képzeletében a disznó szárazan sáros feneke.

– Már nem sokáig bírom ezt tovább! – mormogta a fogai között.

Mostanában Pauline-nak és Ravinak suttogva kellett beszélnie, Normannek ugyanis, általános leépülése ellenére, meglepően éles volt a hallása.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, Ravi – ígérte Pauline. – Holnap is megyek, és megnézek egy új helyet, de nagyon nehéz lesz találni olyat, ahová elvihetnénk. Tudod, elterjedt a híre a viselkedésének.

– Nem lehetne csak egyszerűen elküldeni valahova?
– De hova? – kérdezte Pauline.
– Valahova jó messzire!
– Ravi, ez nem szép dolog. Ő az apám.
Ravi a feleségére nézett. Az asszony mindig megváltozott, ha az apja a közelében volt. Szerényebbé vált, jóságos kislánnyá, akinek az volt a legfontosabb, hogy az életében szereplő két férfi jól kijöjjön egymással. Hangosan visítva nevetett az apja borzalmas viccein, várva, hogy Ravi csatlakozzon hozzá. Ilyenkor feltűnően mesterkéltnek tűnt.

Ennél is rosszabb volt azonban, hogy amikor az apósa megjelent a házukban, Ravinak mindig feltűnt az apa és lánya közötti hasonlóság. Pauline-nak ugyanolyan erős és szögletes álla meg apró szeme volt, mint az apjának, ami Norman esetében inkább disznószerűnek tűnt.

Norman többször is náluk kötött ki az elmúlt évben, valójában mindannyiszor, amikor kitették egy otthonból. A náluk töltött időszakok egyre hosszabbodtak, hiszen egyre csökkent az olyan intézmények száma, ahol még nem hallottak allűrjeiről. „A fickó egy merő Benny Hill-szerű fejfájás”, közölte velük a legutolsó otthon menedzsere. „Miatta elvesztettünk egy kedves ápolónőt Nova Scotiából.”

– Az a helyzet, hogy fél a nőktől – mondta Ravi. – Ezért kell állandóan mindegyikre ráugrania.
– Legalább valaki megteszi – mosolygott Pauline.
Hallgatás volt a válasz.
Éppen a vasárnapi ebédet készítették, Ravi egy rántással kinyitotta a sütőt, és előhúzta a tepsit.
– Olyan fáradt vagyok – panaszkodott.

Ez igaz is volt. Mindennap teljesen ki volt merülve. Időre lett volna szüksége, hogy feléledjen és új erőre kapjon, meg egy jó alvásra. Meg hogy csak feküdjön a heverőn, és Mozart Requiemjét hallgassa. Csak így válhatott volna ismét igazi férjjé és egyáltalán, igazi emberré.

A felesége apjával egy fedél alatt a ház sokkal kisebbnek tűnt. Ravi feszültsége nőttön-nőtt, mert akármelyik helyiségbe ment, Norman mindenhol jelen volt. Képes volt a Lacrimosa-tétel kellős közepén beesni a szobába a madzaggal nyakába akasztott zsebrádiójával, amelyből a Srí Lanka-i krikettmeccs kommentátora harsogott.

– Még a számítógépemet is használja!

– Ne tereld el a témát! – szólt rá Pauline.

Az egész ház bűzlött Norman cigarettáitól. Amikor pedig kiküldték az öreget füstölni, akkor, mint a St. Jude ambuláns részlegének folyosója, a terasz lett tele csikkekkel.

– Pornót néz a gépemen! – Amikor Ravi legutóbb a dolgozószobájába ment, úgy érezte, megalázták a helyiséget: a széke el volt lökve az asztaltól, a hölgypáfrány cserepének alátétjében pedig számos cigarettacsikk bűzlött.

Pauline felnyitott egy zacskó babot.
Mindketten tudták, mi az a téma, amit kerülnek.
– Ne haragudj! – Ravi megsimogatta felesége haját. – Hidd el, én is nagyon szeretném… De sajnos túl vékonyak a falak…
Ez igaz is volt. Éjszaka, ahogy az ágyukban feküdtek, Ravi szinte érezte apósa néhány centis közelségét, amint az öregúr abban a disznóólban aludt, amely valaha a vendégszoba volt.
– De hát alszik – próbálkozott most Pauline.
– Ó igen, ezt nagyon jól hallom!
– Fantasztikus ember – válaszolta az asszony. – Még soha nem találkoztam senkivel, aki egyszerre tudott vadul horkolni és közben fingani.
Ravi felnevetett. Hirtelen cinkosokká váltak.

Pauline letette a babot a pultra, és a férjéhez fordult.

Ravi hetek óta először szenvedélyesen átkarolta és megcsókolta.

Az asszony szája szétnyílt, nyelve az övéhez dörzsölődött, ami áramütésként érte a férfit.

Ravi a konyhapult felé tolta Pauline-t, de az forró volt a főzéstől. Kezét becsúsztatta az asszony dekoltázsába, a blúza és a köténye alá. Megsimogatta a mellbimbóját, mire az asszony lába megremegett.

– Drágám! – súgta a fülébe.<
Pauline ekkor testét az övéhez szorította, Ravi pedig az asszony keresztcsontja mögé nyomta a kezét, hogy a konyhapult gombjai ellen védje a testet.
– Gyere, menjünk fel! – súgta az asszony.
Ekkor zajt hallottak, és a hang irányába fordultak.
Norman lépett be a konyhába, épp a sliccét húzta fel.
– Monumentális szarást rendeztem az imént! Biztos a múlt éjjeli csicseriborsó volt a ludas – közölte, és összedörzsölte a kezét, amit nem mosott meg. – Igen jó illata van valaminek!

~ ~ ~ ~

Norman Purse életrevaló férfi volt. Azzal a dologgal soha nem volt semmi gondja. Hídépítő munkája során sokfelé eljutott, még Malajziába és Nigériába is, kipróbálta Bangkok és Ibadan húsosfazekait, és büszke volt a nyelvi képességeire, arra, hogy hat afrikai nyelven is el tudta mondani, hogy mutasd a puncidat. Ó, igen, soha nem fogyott ki a hatlövetűje!

Rosemary, a felesége, soha nem csinált jelenetet. Valaha szépséges lány volt gömbölyded idomokkal, virága teljében. Ez volt vele a baj: túlzottan jó volt a férjéhez. Ám vannak dolgok, amiket még egy ilyen kurafi sem tehet meg egy jól ápolt virágszállal, különösen, ha az a virágszál a felesége. Aztán, mint minden rózsa, Rosemary is elvirágzott. Félénk középkorú asszonnyá változott, aki ebédet főzött a férjének, és a ház körül intézte, amit az asszonyok szoktak, látni is alig lehetett. Az igazság az, hogy soha nem volt egy igazi humorzsák. Az ura csak egyszer hallotta nevetni, amikor a lányukkal, Pauline-nal a zárt ajtó mögött mulattak valamin.

– Mi olyan vicces? – nyitotta rájuk az ajtót, mire a két nő, mint a rugó, felpattant. Aztán amikor otthagyta őket, ugyanott folytatták, ahol abbahagyták. A nők bizony igen fura teremtmények.

Rosemary azonban már régen halott, és most már lánya is közel az ötvenhez, ha Norman jól emlékszik, egy középkorú matróna. Utazásszervező, egyike a karrierista nőknek, akinek véletlenül sem jutna eszébe, hogy unokával ajándékozza meg. De csakúgy, mint az anyja volt, baromi jó szakács, a főztjei sokkal ízletesebbek, mint a The Beechesben kapható szutyok. Bár Ravi is elég jó cuccokat tud összehozni, mindig azt mondja, hogy a főzés megnyugtatja. Norman imádta a vejét froclizni. Például a konyhába belépve megdörzsölte a hasát, és ezt kérdezte: „rendeljünk kaját? Egy kis indiaira fáj a fogam”.

Norman immár egy hónapja lakik náluk, és ez nagyon is kényelmes neki. A régi házikója leégett, oda már nem mehet vissza. Minden annak a tökkelütött villanyszerelőnek a hibája, micsoda egy tróger! A többiek meg Normant hibáztatták, mondván, hogy égő cigivel a kezében bealudt, de ez hazugság, rosszhiszemű híresztelés! Azt próbálták elhitetni, hogy elment a józan esze! Lehet, hogy keményszívű, és néha gondjai akadnak a törpevízművével, de legalább normális. Nem úgy, mint sokan azokban a büntetőintézményekben, az úgynevezett otthonokban, amelyekbe őt is bezáratták már. Az ottaniak legtöbbje magában beszélő bolond, aki fel-alá járkál a folyosókon a pizsamájában. A lányának kőből lehetett a szíve, amikor oda küldte őt. A fertőtlenítőtől bűzlő folyosók, a terápiás gépek pittyegése és az esőben a tenger felé fordított székek sora azokkal a borzalmas börtönőrökkel, akik nem tudtak mit kezdeni egy telivér férfival, meg szerencsétlen trottyos mamik… Egytől egyig mind leszbi.

És ezeket a helyeket még otthonnak merik nevezni! Ehhez már tényleg humorérzék kell! Az igazi otthon a lányánál van a Plender Streeten. A lányának kötelessége törődnie az idős apjával! És ez még csak nem is egyoldalú dolog. Norman azzal tette magát hasznossá, hogy vigyázott a házra, míg a többiek munkában voltak. Elég sok a betörő itt, Dulwichban.

Szép, napos májusi délelőtt volt. Norman vizet engedett a serpenyőbe, öntött bele némi mosogatószert, és belerakta a szövet zsebkendőit, hogy kifőzze őket. Jókedvében volt. Túlesett a reggeli önkielégítésen, kiürítette a beleit, és az orrjáratait is megfelelően kitakarította. Egyik-másik ilyen eljárással egy csomó zsebkendőt elhasznált. Nagyon jól bereggelizett: zabpelyhet evett és három szelet pirítóst a klasszikus angol lekvárral meg azzal az ostoba koleszterincsökkentő kencével, amit a lánya vásárolt neki. A zsebrádió a nyakában – mindig oda akasztotta, hogy a keze szabad legyen – épp a reggeli híreket harsogta. „A nyugdíjrendszer egy időzített bomba, amely a robbanás felé halad.” A víz ekkor felforrt, szürkés hab emelkedett a felszínére. „A következő harminc évben az idősek aránya kétharmadával növekszik majd.” Norman ekkor lejjebb vette a gázt, és elhagyta a házat.

A Plender Street csöndes, széles, kellemes utca volt, tele viktoriánus villákkal, a legtöbb ablakon a helyi biztonsági szolgálat szolgáltatásait jelző matricával. A lányáék is igénybe vehették ezt a szolgáltatást, mert Ravi egyedül is jól keresett, és némi apróval Pauline is hozzájárult a bevételekhez. Kétkeresős családmodell kis mellékesekkel…

Egy vonzó asszony sétált babakocsijával a járdán. Norman megemelte a kalapját, amikor elhaladt mellette. Az asszony meglepődve nézett vissza, váratlanul érte a jómodor ilyen megnyilvánulása. Norman utánanézett, ahogy a nő felgyorsította lépteit, és megállapította, hogy igen jó segge van. Valószínűleg persze semmi entyem-pentyem egy kisgyerekkel a közelben, gondolta. Jókedvűen füttyentett; még egy dolog, amit manapság alig hallani, a fütyülés. Ez a hely illett hozzá, hiszen – az istenért – ez volt az otthona. Tágas szoba, étel megrendelésre és csettintésre. Nem, most az egyszer nem fognak tőle megszabadulni! Tudta, hogy Pauline újabb börtönt keres számára az interneten, csak eddig még nem volt szerencséje.

Norman túlságosan is élvezte a helyzetét, Ravi viszont igazi zsémbes alak lett, és az évek múlásával egyre csak romlott a helyzet. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy neki tetszett. Norman igen jól tudta, hogyan lehet őt bosszantani például azzal, hogy bedobálta a füstszűrős cigarettacsikkeket a kandallóba, vagy azzal, hogy kivette az alsó fogsorát, amikor a veje éppen tévét nézett. Ilyenkor kifejezetten élvezte hangos fújtatását. De csak eddig ment és nem tovább, végül is elég jól működött a túlélési ösztöne.

És Ravi ráadásul prűd is volt. Vicces ezt elképzelni egy orvosról, aki nap mint nap ki tudja, hova be nem nyúlkál. Norman elmondta neki a kedvenc viccét a nőgyógyász feleségéről, aki hazatérő férjét ilyen kérdéssel fogadja: „jó napod volt a lyukakkal?” A veje még csak el sem mosolyodott. Nemrég arra kérte őt, hogy szerezzen neki egy kis Viagrát. „Attól tartok, ez nem lehetséges” – ez volt Ravi válasza. Micsoda erénycsősz jó gyerek! Egyszer, amikor vonaton utaztak, Ravi elolvasta a biztonsági brosúrát. Egy vonaton! A biztonsági leírást! Norman ezt gyakran felemlegette a vejének.

Norman benyitott a Casablanca nevű étel- és borszaküzletbe. Egy fiatal, sötét bőrű lány állt a pult mögött, akit korábban még sosem látott.

– Jó reggelt, kedvesem! – megemelte a kalapját. – Mit keres egy ilyen helyes lány ezen a helyen?
– Ez az apám boltja – válaszolt a lány.
– Értem. És mi a neved?
– Szultana.
– Szultana! Nem vágysz egy randevúra? – szemtelenkedett Norman.
A lány szúrósan meredt rá.
Jó, jó, semmi gond, adta meg magát az öregúr. Vett néhány csomag cigarettát és két doboz Tennent’s sört.

Szultana a telefonját nyomogatta, ujjai szélsebesen mozogtak ide-oda, de közben azért figyelt Normanre, aki vágyakozva tekingetett az újságosstand felé. Hirtelen egy pillanatig valami ritka dolgot érzett: zavarban volt. Nem, ezt nem teheti itt, ezzel a harmatos lánykával!

Nem volt mit tenni, elindult a főút felé. Ez jó tíz percébe telt, miközben a háta jelezte, hogy létezik. Végül aztán a mellette elzúgó autók zajában egyenesen a jólesően ismeretlen újságoshoz ment.

– Jó reggelt – vetette oda a pultnál álló férfinak, miközben a legfelső polcon sorakozó kiadványokat mustrálta. Sétapálcájával megbökött egy Ázsiai lányok című újságot, amely a földön landolt. Lehajolt, hogy felvegye, de görcs állt a gerincébe, majd hidegség öntötte el. Nem mert megmozdulni, várta, hogy elmúljon a fájdalom.

– Itt van, papa! – Az eladó felvette a magazint, és a kezébe nyomta.

– A vejemnek lesz – motyogta Norman. – Tudja, ő indiai.

– Hát persze – grimaszolt a férfi. – És fogadni mernék, hogy szatyrot is kér hozzá.

Norman a hóna alá csapta a csomagot, és hazafelé sántikált, amikor egy sziréna visított fel mellette. Ijedtében ugrott egyet. Ekkor egy tűzoltóautó száguldott el az úton. Hirtelen úgy érezte, otthon szeretne lenni, biztonságban elnyúlva a heverőn. Ma a világ még ellenségesebbnek tűnt, mint máskor, a forgalommal, a figyelmetlen járókelőkkel és a pofátlan újságárussal. Valaki üvegekkel teli rekeszeket rakodott az út mellett. Norman megint ugrott egyet. Azt szerette volna, ha a lánya otthon lenne, nem pedig több mérföldre tőle valamelyik irodában. És persze hozna neki egy csésze teát, bekenné a hátát egy kis ibuprofennel, és nyugtatgatná, hogy nem is annyira öreg, meggyőzné, hogy minden rendben, és nem fog meghalni a fájdalomtól. Minden rendben lesz…

Norman megállt, és a botjára támaszkodott. Hirtelen úgy látta magát, ahogy mások nézhettek őrá. Csak egy pillanatra, mint amikor a felhők hirtelen szétnyílnak. Aztán gyorsan be is záródtak.

Hiányzik a feleségem, gondolta. Rosemary ezt biztosan megértené.

Ez annyira lefoglalta, hogy észre sem vette, mi történik az utca végén. Aztán rájött, hogy ott valami gond lehet. Ami az imént tűzoltóautónak nézett ki, az láthatólag a lánya háza előtt állt, és bámészkodó tömeg vette körül.

Norman közelebb döcögött. Megállt és bámult: A Plender Street 18. alatti ház oldalsó ablakán fekete füst gomolygott kifelé.

* abszolút mester (Szerk.)

Deborah Moggach: Marigold Hotel – Keleti nyugalom
Fordította: Szigeti Imre
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
434 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft