Zajácz D. Zoltán: Moszkva, Balaton (részlet)

PROLÓGUS

Moszkva, 1987. augusztus 20.

A szerelvény, ahogy reggelenként általában, már az első állomáson megtelt gyűrött, kifejezéstelen arcú emberekkel. Megpróbált beljebb kerülni az ajtóból, de minden igyekezete ellenére csak alig egy métert jutott előre.

A mellette kapaszkodó nő egyáltalán nem használt dezodort. Elfordította a fejét, hogy kevésbé érezze az átható hónaljszagot, de sajnos ez nem sokat segített. Hogy elterelje a figyelmét, úgy határozott, jobban szemügyre veszi maga körül az utasokat.

Az ajtóban álló vékony, unott arcú nőn látszott, hogy haragban áll az egész világgal. Talán egy varrodában vagy egy üzemi konyhán dolgozik. Ebben a hőségben nem vehetett fel hosszú ujjú ruhát, így az alkarján jól kivehetőek voltak a kék foltok. A férje minden bizonnyal rendszeresen veri.

A dús hajú férfi a rövid ujjú ingben, barna aktatáskával a kezében olyan mérnökforma volt, de lehetett akár magasabb beosztású hivatalnok is. Ezt nem sikerült eldöntenie.

Ellenben a szemközt ülő fiatalasszony a fehér blúzával, díszes kis hajfonataival, két üres szatyorral az ölében, tipikus tanítónő. Le sem tagadhatná. Most, hogy nyári szünet van, alighanem a tavaly átadott Danilovszkij piacra készül bevásárolni.

A tekintete végül egy idős, büszke tartású veteránon állapodott meg, aki legalább három sor kitüntetést viselt a zakóján a nagy honvédő háborúból. Csak később vette észre, hogy a férfi egyik karja hiányzik.

A következő megállóban mindössze egyetlen utas szállt le, viszont legalább nyolcan próbáltak meg bepréselődni a kocsiba. Irina Grigorenko, jobban mondva egy éve már Irina Kulikova őrnagy ezek után alig várta, hogy a felszínre érjen. Gyűlölte azokat a reggeleket, amikor kénytelen volt metróra szállni, hogy eljusson a kapitányságra.

Az igazsághoz hozzátartozott, hogy pár perccel később, amikor végre meglátta az eget, semmivel sem lett boldogabb. Noha még benne voltak a nyárban, Moszkvában hosszú napok óta egyetlen percre sem sütött ki a nap.

Éjjel megint Budapestről álmodott. Ebben önmagában nem lett volna semmi különös, hiszen egy éve ő és Grigorij a magyar fővárosban töltötték a mézesheteiket, noha az ifjú férj szívesebben ment volna Szocsiba, ám Irina ebben a kérdésben hajthatatlan maradt. Megszerette a magyar fővárost és az ottani embereket. Legalább egy rövid időre visszavágyott közéjük.

Álmában azonban rendszerint nem a nászútjuk idején, hanem évekkel korábban, 1982 telén járt Budapesten, azon a télen, amikor együtt nyomozott a magyar rendőrséggel egy észt lány halálának az ügyében. Az oroszul kiválóan beszélő, kissé tartózkodó, de okos Sztyopával, azaz Bogdán főhadnaggyal, a franciás műveltségű, széles látókörű Adorján Mátéval és Máté kedvesével, a kissé elkényeztetett, öntörvényű pszichiáterrel, Laurával.

Azokban a hetekben Laurától tanulta a legtöbbet. No, nem a kriminalisztikáról, hanem a szabadságról, a nőiességről, a világról és önmagáról. Amíg él, mindig hálás lesz ezért, noha Moszkvában mindezt újra el kellett nyomnia magában. Pontosabban csak a külvilág felé, mert legbelül már képtelen volt rá.

Persze gyakran eszébe jutott, hogy Lendvay Laura a maga szókimondó stílusával, a rendszert bíráló intelligens és finom ellenzékiségével a Szovjetunióban nap mint nap bajba kerülne. Magyarország ebből a szempontból is egy másik világ. És persze azért is, mert a boltok tele vannak áruval. Nagy kedvence, a Pick szalámi ízét még most is ott érezte a nyelvén. A nászútjukról hoztak magukkal néhány rúddal, de hamar elfogyott, mert Grigorij, az amúgy szerény és a legtöbb dologban mértékletességet tanúsító katonaorvos mindennap rájárt a spájzban.

Ha jobban belegondolt, kissé ironikusnak tartotta azt is, hogy miután Budapesten az észt függetlenségi mozgalom tagjai és a magyar segítőik után nyomozott, négy évvel később Moszkvában egy anyai ágon észt származású férfihoz ment feleségül. A sors útjai, úgy látszik, kifürkészhetetlenek.

Amúgy zavaros hónapokat éltek éppen. Az ország még mindig nem tette túl magát a Csernobil okozta sokkon, az emberek lépten-nyomon erről beszéltek. Mivel a híradásokból keveset lehetett megtudni, számtalan találgatás kapott szárnyra a tényleges veszteségekről és a katasztrófa lehetséges környezeti hatásairól.

Május első napjaiban katonaorvosként kis híján Grigorijt is Pripjatyba vezényelték, de az utolsó pillanatban mégis Moszkvában maradhatott. Ebben jelentős szerepet játszott a parancsnoka, Kubatov vezérőrnagy, aki tudta, hogy a kedvenc beosztottja épp házasodni készül, annál is inkább, mert Grigorij őt kérte fel esküvői tanúnak.

Grigorij nagyon rendes ember volt, és tehetséges, elhivatott orvos. Szép karrier várt rá a szovjet hadseregben. Irina biztonságban érezte magát mellette, de a lelke mélyén tudta, hogy nem szerelemből ment hozzá. A szerelem valami egészen másfajta érzés. Csak egyvalaki iránt érezte egész életében: még mindig gyakran eszébe jutott a göndör hajú, széles arccsontú, bajuszos Bogdán István, aki utálta, ha Sztyopának hívta, de egy idő után már nem tette szóvá…

Persze be kell látnia, hogy akkor sem lett volna közös jövőjük, ha Bogdán viszonozza az érzéseit. Legfeljebb, ha feleségül megy hozzá, és Magyarországra költözik. De akkoriban ezt nem tudta volna elképzelni. Úgy gondolta, hogy az ő hazája a Szovjetunió, és hazafias kötelessége itt leélni az életét. Álmában mégis folyton Magyarországon járt.

Amikor tavaly nyáron, két nappal az esküvő után ő és Grigorij Budapestre repültek, hatalmas késztetést érzett, hogy meglátogassa a budapesti barátait, ugyanakkor tele volt félelemmel. Előtte fel is hívta Sztyopát, ám amikor meghallotta a férfi hangját a vonal másik végén, egyszerűen képtelen volt megszólalni, és néhány másodperc múlva letette a kagylót.

Később persze Pestről is telefonálhatott volna, vagy ő és Grigorij egyszerűen bemehettek volna a kapitányságra, de a városban töltött öt nap alatt egyszer sem volt hozzá bátorsága. Azt hazudta magának, hogy a férje miatt, aki eléggé zárkózott ember, és biztosan zavarba jönne egy ilyen találkozástól, valójában azonban pontosan tudta, hogy ő az, aki nem áll rá készen. Fájt volna, ha újra látja Sztyopát, ha megrohanják a hozzá és a többiekhez fűződő emlékek.

Az előcsarnokban az ügyeletes tiszt a sapkájához emelte a kezét.

A lépcsőn felfelé Irina arra gondolt, hogy talán mégsem volt véletlen, hogy épp most álmodott újból Budapestről. Talán történt valami, és Sztyopa keresni fogja őt telefonon…

Persze tudta jól, hogy ez képtelenség, de jó érzés volt eljátszani a gondolattal, hogy ők ketten egyszer…

Alig tette le a táskáját az asztalára, a hórihorgas Sarapov nyomozó jelent meg az ajtóban.

– Csakhogy itt vagy! A főkapitány elvtárs azonnal beszélni akar veled.

– Velem? – kérdezte csodálkozva Irina.

Beljajev tábornok az elmúlt egy évben egyszer sem hívatta magához. El sem tudta képzelni, miről lehet szó.

– Nem tudod, hogy…?

– Valami magyar ügy – vonta meg a vállát Sarapov. – Többet nekem sem árultak el.

Zajácz D. Zoltán: Moszkva, Balaton
General Press Kiadó, Budapest, 2025
216 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft