Míves miniatúrák ǀ Légrádi Gergely: Éppen annyi

D. Magyari Imre |

Jó annak, aki annyi rövid zongoraművet ismer és ráadásul el is tud játszani, mint Zsoldos Dávid, a kiváló zenetörténész. Aki a huszonnégy szerző negyven darabját nyilván nem zenetörténészi, hanem baráti minőségében társította Légrádi Gergely új kötetének néhány oldalas írásaihoz. Írás és muzsika ilyetén összekapcsolását igazán kiváló ötletnek tartom, annyira tetszik, hogy meg is hallgattam volna az alkotásokat, kezdve Sibelius Dialogue-jával (Joseph Tong előadásában, mert az interpretálók is akkurátusan meg vannak adva), csak nem tudtam leolvasni a 153. oldalon lévő QR-kódot.

Azért nem tudtam leolvasni, mert nem tudtam telepíteni a mobiltelefonomra a leolvasót. És vagy azért nem tudtam telepíteni, mert későre járt már, vagy azért, mert én járok már későre. Egész idáig fölényesen azt mondogattam ilyenkor, hogy meg tudnám én tanulni, amit nem tudok, csak épp nincs rá szükségem. De öregszem, be kellene ismerni, hogy már nehezen sajátítok el új ismereteket. Ez persze nem könnyű. És van még az életünkben sok olyasmi, amit ennél jóval nehezebb beismerni és elfogadni, de önmagunknak – és gyakran másoknak is – ártunk, ha eltagadjuk őket. Légrádi Gergely új könyve mintha ilyesmiről szólna.

A kötet öt ciklusra oszlik, mindegyikben nyolc rövid, olykor egészen rövid, egymondatos írást olvashatunk (illetve hát a Vallomás VIII., a Vallomás IX. és a Vallomás X. titokzatosan összefüggnek). A rövidség most sem a könnyűség szinonimája, ahogy a zenében sem, nem vidám kis etűdök, keringők és gyorspolkák ezek, olykor egy emberéletnyi gondot zárnak magukba. A rövidség sokkal inkább tömörség, sűrűség, koncentráltság, sőt (némelykor túlzott) enigmatikusság. Afféle míves miniatúrák ezek, a műfaj minden kidolgozottságával, minuciózusságával (ezt a szót sem sikerült elsőre leírnom, de ez korábban is így volt). Minden mondat fontos, az olvasás nagy figyelmet kíván, a szokásosnál nagyobbat. Bevallom, nem mindig tudom, miért épp az Idővonal vagy a Kéz a kézben című fejezetbe került egy-egy darab, de én Örkény egyperces novelláinál sem tudom megmondani, hogy mondjuk a Professzorok a bíróság előtt miért a Változatok ciklusba sorolódott.

Légrádi Gergelynek a neten található magyarázata mindenesetre jelentős segítség az eligazodásban: „Egy adott fejezetben a születéstől a halálig lineáris sorrendben követik egymást a rövidprózák a kötetben, és a szerkesztőmmel törekedtünk arra, hogy a novellák színei, hangjai, témái és megszólalásai megmutassák, mit is tudok ebben a műfajban.” Nem hiába: egyértelműen kiderül, hogy Légrádi Gergely sokat tud a műfajban, és sokat, igen sokat tud az emberi sorsról. Aki képes meglátni egy bögre belső falán körbefutó teanyomokban a magányt, „egy hosszú, talán túl hosszú élet megfáradt, kilátástalan, sötétlő körkörös” lenyomatát (Köreink) vagy egy végleges búcsú banális és szörnyű másodperceit (Éppen annyi, mint), az sokat tud. Ahogy a regényeiben, most is hitelesen képes megszólaltatni mások hangját, köztük gyerekekét, ami különösen nagy empátiát kíván. Az írói hang a legtöbbször szenvtelennek tűnik, de ez csak látszólagos: mögötte ott a részvét, az együttérzés, a megértés. Csak egy sebész nem zokoghat műtét közben. Ahogy az az orvos sem, akinek azt kell közölnie egy szülni készülő nővel, hogy a magzatnak nincs szívhangja. Neki se lehet könnyű. A nő pedig ezt mondja: „Doktor úr, az én szívem dobog. … Elég erős az én szívem. … Eldobog az kettőnknek is. Aztán majd, ha odajutunk, megszülöm az én szívhangommal.” (Az anya). Persze, az irreálisban járunk, többször is, ahogy még a titok, misztikum felé is elkalandozunk (Sebek).

Légrádi az egyes ciklusokról is beszél, az elsőről, az Idővonalról például ezt mondja: „Ebben a részben olyan szövegek találhatóak, amelyek központi témája az idő, az idő múlása és megélése, sőt érzékelése, ráadásul az élet kezdetétől az elmúlásig.” A második – Fejben dől el – írásainak „az agy, az akarat teremtő és pusztító ereje áll a középpontjában”. És szó van a „vágyott vagy bántó, szótlan vagy megváltásra váró” összetartozásról, az „örökölt” sorsokról és traumákról. A Tovább hőse nem is örökli: folytatja az anyja sorsát. „Akik ismernek, nem tartják furcsának, hogy ugyanabban a lakásban élek, mint az anyám, és jobbára ugyanazokat a dolgokat használom, ugyanazokat a ruhákat hordom, mint ő. Ez valahogy magától értetődő, hiszen kéznél vannak.”

Nem, nem magától értetődő, sőt kóros. Ilyesmiket kellene felismernünk és ilyesmiket nem ismerünk fel, alapvetően erről szól ez a nagyszerű könyv (meg sokak élete).

Tóth Ramóna Mirtill szerkesztő dicséretesen kiváló ízléssel az Élethírt és a Szavatossági időt emeli ki, én az Apámat, a Megtanulni tanulnit és a Nem vagyok robotot. Persze, nehéz a választás. Az Apám egy apa monológja, aki apa nélkül nőtt fel, s most az apjáról mutatna egy fotót a fiának. „Nézem a fiamat. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy megtalálja apámat a képen. A válla, a jobb vállának egy része kivehető. Igen, én látom…” A Megtanulni tanulni egy gyerek magánbeszéde: „Ameddig apa velünk volt, vele tanultam. Hiába akartam anyával. Nem lehetett. Apa azt mondta, megtanít tanulni.” Aztán inkább lelépett. Igaz, tanulni ebből is lehet.

• Olvass bele!

A szerkesztő által választott miniatúrákban megcsillan a humor is. Az Élethírnek mindjárt a címében, hisz nyilván a halálhírre rímel… Nem véletlenül említettem az előbb Örkényt: felidéződhet bennünk az Örömhír című egyperces is, ahogy az egész gyűjtemény megidézi a nagy előd folyvást bővülő, alakuló gyűjteményét. A kétoldalas szöveg így indul: „A mai nap megszületik K. György, világhíres festőművész, költő, négygyerekes családapa.” A legrémisztőbb talán az, hogy az élete belefér két oldalba… Igaz, az Örömhír csak néhány sor. A Szavatossági idő magányosan élő hőse – ha ez a szó Légrádi írásaival kapcsolatban bármikor is helyénvaló (nem az) – úgy nézi a lejárati dátumokat, mint haladékokat: még két hete van hátra, még három hónapja… (Ezért jók a gyógyszerek!) Míg aztán egy doboz meggyes bonbonnal meggyűlik a baja.

Az utolsó ciklus, az Istenien váratlanul új tematikát hoz: a bibliaközeli történetek egy majdani kötet ígéretének tűnnek. Itt még az irónia, sőt az önirónia is megjelenik (A látogatás): Lucifer egy ügyvédi irodában tesz látogatást, ahol a személytelen udvariasság és a rutinos profizmus mögött annyira nincs valódi figyelem és érdeklődés, hogy az ördög ezt mormolja maga elé: „Itt már semmi szükség a szavakra.”

De. Van.

A kötet is megidézi Kunderát, Pilinszkyt és az izlandi Jón Kalman Stefánssont. Örkényt. Meg hát szavakból áll.

A Nem vagyok robot főszereplőjét, miközben ő azt bizonygatná, hogy nem az, fájdalom, épp robotként azonosítják, mint ezt a mobilja kijelzőjén meg is üzenik neki. Manapság nem elfásulunk vagy kiégünk, nem is csak úgy elgépiesedünk: elrobotosodunk. Egy reggel nyugtalan álmunkból felébredve szörnyű robottá változva találjuk magunkat ágyunkban.

A változás folyamatát lassíthatja, sőt visszafordíthatja, tán még meg is  megakadályozhatja a rendszeres, figyelmes olvasás. Pláne zenével!

Légrádi Gergely: Éppen annyi
Kalligram Kiadó, Budapest, 2025
160 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
online ár a bookline.hu-n 4050 Ft
ISBN 978 963 468 5692

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ötször nyolc írás – egyik sem hosszabb néhány oldalnál, a két legrövidebb elolvasásához pedig elég egy belégzés. Ha utóbbiakkal más összefüggésben találkoznánk, talán egysoros versnek vagy épp egyszerű töredéknek tűnnének, de itt a kisprózai forma keretezi a tekintetet.
Az Éppen annyi lényegre szorítkozó mondataival, elhallgatásokkal, késleltetéssel és többértelműsítő megoldásokkal tartja fenn a figyelmet, miközben az elbeszélői szólamok és a szereplők élethelyzetei áttűnnek egymáson. Többnyire a mindennapok küzdelmeit figyeljük, az élet ismerős és mégis sajátos múlását, a kimerevített pillanatokat, az emberi viszonyok bonyodalmait, amelyek sokszor a dermesztő vagy épp feloldó események fénytörésében nyernek értelmet. A valóságszintek aztán a kötet egyes pontjain váratlanul összecsúsznak – Lucifer a 21. századi Évát kísérti meg, Barabbás és Júdás elássák a keresztfát, egy még meg nem született gyermek pedig narrátorként tárja elénk szülei vitáját.
Légrádi Gergely prózáiban az elbeszéléstechnikai bravúroknak köszönhetően átjárók nyílnak párhuzamos narratívák, idősíkok, sorsok és történetek között, és nem egyszer éppen a csendben válik érzékelhetővé a határhelyzetek természete. Éppen annyit kell mondani, amennyi még elviselhető, és elhallgatni, amennyit muszáj. – Áfra János