»A politika olyan mocskos, mint a szennyvíz« | Nguyễn Phan Quế Mai: A hegyek éneke

Fazekas Erzsébet |

Nem szoktam történelemkönyv(ek)et olvasni. Ha előre tudom, hogy A hegyek éneke valójában az, aligha vállalkoztam volna rá, hogy kézbe vegyem. Ám feltűnően szép borítóján, a középkori gobelint idéző kép egészen más irányba vitt. A sejtelmes nőalak láttán fel sem merült bennem, hogy a vietnámi múlt feledésre ítélendő korszakairól szól.

A gyönyörű fiatal lány arca úgy emelkedik ki a sötét háttérből, mintha egyedül ő állna a fényben. Finoman ívelt mutató ujja hegyére pillangó ereszkedik le. A megigéző hangulatú kép (A borító Földi Andrea munkája – alaposan eltér az eredeti kiadásétól.) nyilván tudatosan idilli, hogy véletlenül se riasszon el a tartalomtól. Ezért nem is sejthető, hogy egy család több generációs történetén,  szenvedésén, átélt megpróbáltatásaikon át kapunk részleteket a háború, a milliókat érintő éhínség, majd a brutális osztályharc eseményeiről, következményeiről.

Az olvasót nem erre készíti fel, inkább félrevezeti a cím, ami hótiszta költőiséget sugall. Így tehát váratlanul és felkészületlenül csöppentem bele az 1950-es évek magyarországi propagandájából – fiatalkoromban, tévesen, túlságosan is jól ismertnek hitt – vietnámi történelembe.

Hivatalosan ez a második indokínai háború volt, amelyben a kommunista Észak-Vietnám és szövetségesei harcoltak 20 éven át (1955–1975) a kapitalista szemléletű Dél és az USA vezette szövetséges erők ellen. A hidegháború éveiben jött létre ez a mai szóval proxynak nevezett háború. Ott és akkor a Szovjetunió és Kína támogatta Észak-Vietnámot, az USA pedig – együtt más antikommunista országokkal – Délt.

A Tran család tagjainak mindvégig erőt adott a reményteli jövőbe vetett hit. „Ne legyen a bolygónkon több fegyveres konfliktus!” – ez a sóhaj hagyta el a történet során a kislány emlékezésében főszereplővé tett Nagymama ajkait. E kívánság semmi újdonságot nem tartalmaz, a világ bármely pontján elhangozhatott volna. Hiszen, amióta ember él e Földön, az egészség, a boldogság, a (minden értelemben vett) szerelem kívánása mellett ezt az álmot fogalmazza meg mindenki, ha valami fontosra vágyik. Ha jót akar magának és a körülötte élőknek. Mert elsősorban békére, nyugalomra vágyik minden (normális) élőlény. Hogyne lenne ez igaz a könyvünk központi alakjára, akinek sok családtagról kellett gondoskodnia.

A vietnámi nyelv írásképe nagyon bonyolult, a kiejtés ismerete híján próbálják önök is ékezetek és mellékjelek nélkül kiejteni a neveket. Szóval a Nagymama (Tran Dieu Lan) hozza elénk a hegyek énekének történetét. Ő idézi fel a múlt eseményeit, ő adja át unokájának, a szerzőnek. (A név hiteles kiejtése: ngujen fam ké máj; a Nguyen lehet család- és utónév is, a továbbiakban többnyire Nguyen néven fogom említeni, de a vietnámi Wikipédia szócikke használja a rövidített Qué Mai alakot is.) Csak a fülszöveg fölött látott portré igazított el, hogy személyében női írót dicsérhetünk, aki nyilvánvalóan önéletírást, családtörténetet tett az olvasó elé. Az ajánlás is megerősíti ezt: „Nagyanyámnak, aki eltűnt a Nagy Éhínség idején, nagyapámnak, aki a földreform alatt halt meg, nagybátyámnak, akinek fiatalságát felemésztette a vietnámi háború. Annak a milliónyi vietnámi és nem vietnámi embernek, akik életüket vesztették a háborúban. Ne legyen a bolygónkon több fegyveres konfliktus!” (Bár ilyen egyszerű lenne – fűzöm hozzá…)

Más foglalkoztat: mi lehet az oka, hogy ez a könyv oly sok szót, gondolatot közöl eredeti nyelven, a vietnámi ábécé mellékjeles betűivel? Magyarázatom nincs rá, fölöslegesnek is gondolom, azonban nincs ellenemre, hogy sok fogalom, közmondás került így elém. Én ugyanis híve vagyok a (köz)művelésnek (edukáció), a nyelvi, társadalmi kultúra ilyenforma terjesztési módjának. Más kérdés, hogy ez a hitelességre törekvő fogás elidegenítheti az olvasókat. Elvégre az olvasás gördülékenységét egyáltalán nem segíti elő a rácsodálkozás a közbeékelt érdekességre.

Az első fejezetnél a cím alatti dátum (Hanoi, 2012) a közelmúltra utal. Az unoka narancsos-kék lánggal égő füstölőt gyújt az ősök emlékére. „A nyitott ablakon belibbenő szellő úgy veszi körbe az arcom, mint egykor nagymama tenyere.” Felidéződnek szavai: „A próbatételek, amelyekkel a vietnámi népnek a történelem során szembe kellett néznie, olyan nagyok, mint a legmagasabb hegyek. Ha túl közel állsz hozzájuk, nem is láthatod a csúcsokat. Mikor eltávolodsz az élet sodrásától, akkor láthatod meg egész valójában…”

A 2. fejezet (Hanoi, 1972–73) élvezetes megfogalmazású mondatokkal („a tojássárga színű nap kikukucskál a bádogtetejű házak közül…”) visz a múltba. A kislány neve Huong, de tanárnő nagyanyja csak becenevén (Guava) szólítja, a gonosz szellemek kijátszására. De nem a szellemek, hanem az amerikai bombázások elől menekülnek a hegyekbe. „Azon tűnődtem, miért szállják meg állandóan idegen hadseregek az országunkat. Először a kínaiak, azután a mongolok, a franciák, a japánok, most pedig az amerikai imperialisták.” (A szövegbe beszűrődik a kor politikai terminológiája.) Csoportjukból többen visszamerészkednek Hanoiba, miután elterjedt a hír, hogy Nixon békében akarván ünnepelni a karácsonyt, elrendelte a bombázások szüneteltetését. Nagymama mindenkit marasztalna, és sejtése őt igazolta: 1972. december 18-án Hanoi lángokban állt. 12 napon át éjjel-nappal hullottak a bombák, aztán „nagy csend telepedett ránk, a méhek zümmögését is hallani lehetett a faágak között. Nagymama a szorgalmas méhekhez hasonlóan visszatért az osztályához, a falusiak meg a rizsföldekre.” Később ők is hazaindultak, miután a katonáktól azt hallották, hogy 81 amerikai gépet lelőttek, közülük 34 volt B-52-es bombázó. A hegyekben élő falusiak így búcsúzkodnak tőlük: „az ép levelek megóvják a megtépett leveleket” – a szerző pedig elmagyarázza az olvasónak az elődöktől rájuk hagyományozott bölcsesség lényegét. Az emberek minden helyzetben megvédik, segítik egymást.

Visszatértek, ám a házuknak csak hűlt helyét látják. „Hogy felszárítsa könnyeimet, nagymama megnyitotta előttem gyerekkora ajtaját.” Nguyen így jelöli ki az utat a családi történelem – a régi dolgok, a múlt – elbeszéléséhez.

• Olvass bele!

A következő fejezetben (Nghé An tartomány, 1930–42), 30-40 évet lép vissza. „Ha a történetünk fennmarad – mondja unokájának –, nem halunk meg akkor sem, ha a testünk már nincs itt a földön” – és gyerekkori emlékeket idéz fel – például azt, amikor tízévesen egy éjszaka arra ébredt, hogy szülei az első termést törik, szitálják. „A rizs illata kivirágzott a tüdőmben.” „Az első napsugarak megcsillantak a talpam körül a rizshéjakon. Kezembe kaptam a seprűt, egy halomba söpörtem a napfényt.” Meséibe itt is közmondást sző: „a kitartás tűvé őrli a vasat.”

A tanulás gondolatától a nagymama eleinte idegenkedett: „az addig bennem fészkelő jókedv kővé dermedt és lepottyant.” Később azonban ez lett a menedéke. Kivételesnek érezte magát, mert szülei megengedték neki, hogy független maradjon. 13 éves barátnőjét egy kétszer annyi idős férfihoz adták, mert annak szüksége volt feleségre, hogy dolgozzon a földjén. Nagymamának azt is elnézték, hogy nem színezi a fogait. Akkoriban illetlenségnek számított a fehér fog. Mészlével lágyították, nagy fájdalmat okozva, a lányok fogzománcát, majd feketére lakkozták. A korabeli kultúrában lenézték a nőket: „nem tudnak a fűszálak hegyénél magasabbra pisilni.” Nagymamát így aztán olyasmi is boldoggá tette, hogy áruszállítás alkalmából ötnapos útra indult a család Hanoiba, és az apja akkor  engedte, hogy ő tartsa a gyeplőt a bivaly vontatta szekéren – „a meglepetés virága bontott szirmot bennem”.

Nem részletezem a húsz éven át tartó háborúnak a családot érintő fordulatait, olykor drámai eseményeit. Nguyen a könyvben sok érdekes és fontos megállapítást tesz a háború embert torzító hatásáról: „Akiket nem ölt meg, azoktól elrabolta a lelkük egy részét, s ezek az emberek soha többé nem lehettek teljesek.” „Történelmünk viharos eseményei nemcsak családokat szakítottak szét, de életre szóló bűntudatot keltettek azokban, akiknek nem volt hatalmuk változtatni a dolgokon.”

Az utolsó fejezetben (Nagymamám éneke, 2017) Qué Mai így összegez: „fejem fölé emelem a kéziratot. Nagymama egyszer azt mondta, hogy azok a nehézségek, amelyekkel a vietnámi embereknek szembe kellett nézniük a történelmük során, olyan magasak, mint a legmagasabb hegy.  Elég távol álltam, hogy lássam a hegy csúcsát, ugyanakkor elég közel ahhoz, hogy szemtanúja legyek, hogyan vált nagymama a legmagasabb heggyé. Mindig erős volt, mindig védelmezett bennünket.”

A háborús tablóra a szerző finom eszközökkel rakta (rajzolta/festette) fel családja szenvedéstörténetének eseményeit, ezáltal mondataival tompítani tudta a tények rémségének kínzó hatását. Elbeszélése, stílusa nyomán, szinte minden lapon átsütött a beszélt nyelv költőisége, meg a remény, a hit, a bizalom abban, hogy végül majd megtalálják egymást a családtagok, mert külön-külön is képesek mindent túlélni, de együtt ismét felépítik a háború előtti életük kereteit.

Erősen sajnálom, hogy a szöveget elcsúfította néhány szedéshiba, csakhogy ezek súlya eltörpül az olvasás okozta élmény nagysága mellett. Hálás vagyok a kiadónak, hogy közreadta a könyvet. Címével kamaszkorom egyik meghatározó zenei emlékét idézte fel (Kodály Zoltán: Hegyi énekek, és különösen a kórusmű sorozat V. darabja). Csodálatosan fogalmazott, költői szövege kárpótolt az ékezetek okozta nehézségekért. Egy kicsit közelebbről megismerkedhettem mindazzal – amivel bárcsak ne kellett volna. És amivel ne kellene megismerkedni a mai fiataloknak sem, amikor ők például az ukrajnai nép szenvedéseiről olvasnak. Néhány ukrán gyerek is az irodalomhoz fordult, amikor megírta az ő háborújukról szóló beszámolóját.

Nguyễn Phan Quế Mai: A hegyek éneke
Fordította: Vándor Judit
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2025
366 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft,
online ár a lira.hu-n 5850 Ft,
e-könyv változat 4599 Ft
ISBN 978 963 543 5111 (papír)
ISBN 978 963 543 5708 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az epikus és líraian szép A hegyek éneke a Tran család több generációt átfogó történetét meséli el, háttérben a vietnámi háborúval.
Tran Dieu Lan 1920-ban született, a földreform idején hat gyermekével együtt menekülni kényszerült a családi farmról, amikor északon a kommunista kormány került hatalomra. Évekkel később Hanoiban fiatal lányunokája, Huong akkor válik nagykorúvá, amikor szülei és nagybátyjai elindulnak a Ho Si Minh-ösvényen, hogy egy olyan konfliktusban harcoljanak, ami nemcsak szeretett hazájukat, hanem családjukat is szétszakította.
Az izgalmas, megragadó, Vietnám nyelvével és hagyományaival átszőtt A hegyek éneke a vietnámi nép szemszögéből eleveníti fel, milyen árat követelt a háború, miközben bemutatja a szeretet és remény valódi erejét.