Rekviem egy műsorról levett előadásért | T. Williams: A vágy villamosa / Budaörsi Latinovits Színház

Fazekas Erzsébet |

Miért érdekelne egy ismeretlen nő gyötrődése? Egy idegené, aki lelki bajait, hiányérzetét, magányát, önsajnálatát, vagy legfőképpen talán szeretet-, szerelem-(szex-)éhségét alkoholba fojtja. Aki a kínoktól szabadulás útját úgy próbálja megtalálni, hogy hamis látszatból épít maga köré ál-világot.

Miért ne érdekelne egy félrecsúszott életű nő, ha portréját, sorsát, s elbukását Tennessee Williams rajzolta meg – csaknem 80 éve, ámde kortalanul, máig ható érvényességgel.

És miért ne érdekelne még inkább ennek a Blanche DuBois nevű állástalan irodalomtanárnak a hányatott sorsa, ha ezt az 50, de akár 60 évesen is csinos, izgatóan vonzó nőt Takács Katalin – Kati – játssza el. A budaörsi színen a főszereplő nem – vagy csak vonakodva, akkor is csak hozzávetőleg – fedi fel életkorát. Ám a mutatós arcú, testű Takács Katiról az életrajzában közölt évszámot is (74) alig hiszi el a néző. A színésznő mindvégig lenyűgöző megjelenéssel, hitelesen tárja fel, bontja ki a darab során Blanche személyiségét, majd mutatja be leépülését – a szeretetre éhes, elismerésre vágyó, szerencsétlen, magányos nő elbukásig süllyedő drámáját.

Blanche húgához, a terhes Stellához és annak férjéhez, Stanley Kowalskihoz költözik New Orleans szegénynegyedébe, egy fülledt, pontosabban fullasztó kis lakásba. A vendég és a házigazda egyből összekap, mert a nő kikéri magának a férfi durva, agresszív viselkedését, amaz viszont hazudozónak tartva sógornőjét, nyomozni kezd utána. Blanche megismerkedik Stanley egyik barátjával, és szinte egyből romantikus kapcsolatra hangolódnak. De a folytatás elmarad.

Az előadás kezdetén még magabiztosságot sugárzó Blanche rajongókat, szerelmeket fest maga köré, képzelődik, konfabulál. Ám légvárai a darab végére szertefoszlanak, s kiderül, testét is a kapcsolatteremtés szolgálatába állította. A valóságot józan ésszel már felfogni aligha képes nőt a pszichiátriai segítő, mintha kényszerzubbonyba csavarva szakítaná ki virtuális világából. Bár Blanche még a legvégén is azt a látszatot kelti, hogy megérkezett lovagja, aki tengeri hajóútra viszi, de hiába az eljátszott látszat, hiába nyújtja a fehér köpenyes férfi gáláns udvariassággal a karját, a nagyszerű Takács Kati érzékelteti, hogy ő maga is tudja: ez a tébolyda ápolója, aki a zárt osztályra fogja kísérni. Végzetesen ráborul tehát a meséiből, az igaznak elképzelt, a vágyálmaiból, azaz hazugságaiból hamisított világ, és maga alá is temeti.

Blanche tudatában elválaszthatatlanul keveredik – vibrálva váltakozik – a valódi és az elképzelt jelen. Érdemes felidézni a darab végét, amikor megjelenik az ápoló. Első pillanatban a nő feljajdul, sikoltozik, tébolyultan tiltakozik: „maga nem az az ember, akit várok.” Vagyis nem az odahazudott régi rajongó, aki a karibi útra meghívta. Blanche, ki tudja, kinek adja elő, hogy ha meghalna, majd az óceánban temetik el. A falaknak írja le nagy élvezettel az elképzelt véget. Mert közben lassan felismeri a helyzetet. Amikor Stanley két fiatal kártyapartnere kirángatja a menedéknek használt fürdőszobából, már újra a kitalált világában van. Amikor az ápoló gáláns lovagot játszik neki, Blanche ismét úriasszony szerepet ölt magára, belekarol és elmegy vele. Hihetetlenül szánalmas a pillanat. Takács Kati gyönyörűen megszülte a megállíthatatlan süllyedést a tragikus mélységbe. A néző pedig tudja, milyen kegyetlen az élet, hiszen testvére, Stella és annak férje ily módon akart megszabadulni tőle.

Blanche tehát jobb híján keveredett Stellához és Stanleyhez – írta 1947-ben megjelent, Pulitzer-díjat nyert darabja keletkezéséről Tennessee Williams: „Sosem tudtam tisztán megragadni a folyamatot, amelynek során egy színdarab ötlete megszületik bennem. A darab egyszerűen alakot ölt, akár egy jelenés, amely egyre világosabbá és kézzelfoghatóvá válik. Eleinte nagyon halvány gondolat, mint például a Vágy villamosa esetében, amelyet az Üvegfigurák után írtam. Egyszerűen felmerült bennem egy látomás egy nőről, aki az ifjúkora vége felé jár. Egy széken ül, egyedül egy ablak előtt, boldogtalan arcát megvilágítja az ablakon beszüremlő holdfény. A nőnek találkája lett volna, de hiába vár a férfira, akivel össze akartak házasodni. Azt hiszem, a nővéremre gondoltam, aki őrülten szerelmes volt egy fiatalemberbe, aki a cipőkereskedelemben dolgozott, és udvarolt neki. Nagyon jóképű férfi volt, a nővérem fülig beleszeretett. Valahányszor a telefon megszólalt, Rose majdnem elájult, mindig azt hitte, őt hívja a fiú randira. Minden második este találkoztak, aztán a hívások egyszer csak abbamaradtak. Rose akkor kezdett idegileg leépülni. Ebből  a látomásból alakult ki  a darab. Először Blanche széke a holdfényben volt a címe, ami egy nagyon félresikerült cím – mindenesetre A vágy villamosa ebből a képből, az ablak előtt ülő nő képéből született.”

A Shakespeare-drámák hősnőinek örök érvényű üzenetét és végzetét hordozó Blanche alakját világhíres színésznők formálták meg (elsőként Vivien Leigh), Stanleyt először Marlon Brando játszotta. Az ő alakítását aligha tudom elképzelni, de állíthatom, Rába Roland nagyszerűen hozta a középkorú, gusztustalanul bunkó, agresszívan tahó déli férfiállat figuráját.

„A családi szeretet, a viszonzatlan szerelem, az elfogadás és a testiség erejének soha el nem évülő drámája” – olvasom egy ismertetőben a 2024/25-ös budaörsi szezon zárása idején látott darabról, és csak ingatom a fejem. Családi szeretet? Kétlem. Blanche-nak nincs hová mennie, azért kéri be magát hozzájuk. Csakhogy a húga óriási érzelmi távolságban van tőle. Viszonzatlan szerelmet sem látok, hiszen Blanche szerelme (?) Mitch iránt – csak mentőkötél, amibe végre bele tudna kapaszkodni. Az anyjával magányosan élő, tapasztalatlan, de a kapcsolatra végre boldogan kinyíló, naiv Mitch hagyná is, de ahogy Stanley leribancozza Blanche-t, sikeresen el is idegeníti a férfitól. Az elfogadás drámája volna? Ugyan. Még a testvére sem fogadja el.

A testiség ereje persze több szálon is jelen van. Blanche kapcsolatot keresve lefeküdt ezzel-azzal, de valódi szerelmet nem talált. De testiség az is, amikor Stella szülni megy, Stanley megkívánja és hirtelen leteperi Blanche-t.

Nem győzök elég hálásnak lenni azért, hogy a budaörsi Latinovits színház sajtósa, de még a jegypénztáros is felhívta a figyelmemet A vágy villamosa előadására. Szerencsére félretoltam a kérdést, hogy adhat-e nekem bármit is ma ez a darab. Azt hittem, ennyi évtized elteltével sem érzelmileg, sem gondolatilag nem fog majd meg. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna! 1947 decemberében volt a darab ősbemutatója a Broadway-n, Elia Kazan rendezte. Most, azazhogy 2024-ben Ördög Tamás rendezése mutatta meg, hogy a mondanivalója időtálló. A vágy villamosa csaknem nyolcvan éve jelen van a színpadon, de készült belőle film, opera, sőt balett is.

S ha már balett, érdekesnek tartottam a darab bevezető perceit, amikor Stanley egyik ifjú kártyapartnere harsogó techno zenére járt break táncot – megvillantva kiváló képességeit. Semmi köze nem volt a továbbiakhoz, éppen csak jelezte, hogy már nem a vattacukros slágerek korában járunk.

Utóirat: A fenti siratót azért énekeltem, mert nagyon fájt, hogy egy kiváló színésznő egy parádés – és meghökkentő módon neki kortalanul jól álló – szereptől elbúcsúzott az évad végével. Azonban időközben a kezembe került a következő színházi szezonról szóló beharangozó, ami megnyugtatott, mert színre kerül Pedro Almodóvar és Samuel Adamson izgalmasnak ígérkező darabja, amiben Takács Katalin, Spolarics Andrea és Bohoczki Sára fogja alakítani a három főszerepet.

Fotók: Borovi Dániel

Részletek, szereposztás