Gianni Solla: A füzettolvaj (részlet)

Első rész ~~ A disznópásztor

Tora e Piccilli (Caserta), 1942

Torában disznópásztorként ismertek engem, én voltam a csak Furtunànak nevezett tüdőbajos, analfabéta gombász, Tommaso Raffaele Fortunato egyetlen fiúgyereke, aki a casertai fasiszták alapszervezetéhez tartozó apja tizenöt disznaját őrzi.

Falusiak voltunk, mindent tudtunk a földről meg az állatokról, de semmit sem az emberekről. Apám azt mondta, hogy iskolába járni fölösleges, egy disznó meg egy disznó az két disznó, ennyit kell megérteni, ez mindennek az alapja.

– Ha tudod, hogy működnek a kis dolgok, a nagyok logikáját is megérted – magyarázta, miközben a bádogvödörben keverte a moslékot a türelmetlenül várakozó disznóknak.

– Igen – hagytam rá akkor is, ha nem úgy volt, mert a faluban senkinek sem volt negyvennél több disznaja vagy kecskéje, és a világ nagyságát nem lehetett annak alapján elképzelni, hogy egy disznó meg egy disznó az két disznó.

Buonasorte a vezetéknevünk, ami annyit tesz, jó szerencse. A naphosszat a téren üldögélő öregek szerint a szavak vagy az igazat mondják, vagy az ellenkezőjét. A családom történetét tekintve – apai nagyszüleimtől kezdve, akik a maddaloni bányában egy decemberi robbanás következtében haltak meg, velem bezárólag, aki nyomorék jobb lábbal születtem – nem nehéz kitalálni, hogyan kell a nevünket érteni.

A disznókat vagy eladtuk a piacon, vagy levágtuk a házunk előtti tisztáson. Mindegyiknek ismertem a szüleit és a testvéreit. Öt évre visszamenőleg fel tudtam sorolni mindkét ági felmenőiket. Minden utód örökölt valamit a szüleitől, kivéve a Nerót, aki olyan volt, mintha az erdei tölgyek fialták volna. Egyszer azt álmodtam, hogy megnyílt a fa, és az öreg tölgy nyöszörgött, mint a tehenek. A Nero vad volt, erőszakos, megszelídíthetetlen. A falu legveszedelmesebb állata, apám alig győzte kivárni, míg eladhatja vagy levághatja. Ettől az egytől féltem, s ez volt ezen a földön az egyetlen teremtmény, akire hasonlítani akartam.

Aznap apám tizenegy óra tájban érkezett a házhoz. A faluban járt orvosságért Rosetta húgomnak, aki egész éjszaka köhögött. A falon keresztül is hallottam, olyan volt, mintha a mellében egy barlang lett volna.

– Mindjárt elmúlik, mindjárt elmúlik – hajtogatta anyám.

De nem múlt el.

Rosetta két egymást követő évben is légcsőhurutot kapott, és hallottuk, hogy Nápolyban már húsz gyerek meghalt szamárköhögésben. Anyám Rosetta mellére tette a Pompeji Szűzanya kis szobrát, és felszólított bennünket, hogy vessünk keresztet. Apám várt tíz percig, hátha a Szűzanya közbenjárására megspórolható Scognamiglio doktor pénze, majd hajnali háromkor elindult a faluba.

– Mindjárt elmúlik, Rosetta, mindjárt elmúlik, ne félj, mindjárt jön a doktor úr, és megmondja, mit kell bevenned, és ha nem tud rajtad segíteni, majd a Szűzanyának gondja lesz rád.

Scognamiglio doktor kivette a Pompeji Szűzanya szobrocskáját Rosetta trikója alól, ahova közben anyám bedugta, és kérte, hogy nyissa ki a száját. Aztán végigtapogatta a csontokat a karjában. Megfigyeltem a doktor tekintetét, amikor belépett a házba; ugyanazzal az arckifejezéssel nyugtázta azt is, amit Rosetta torkában látott.

A vizsgálat után átadott apámnak egy cédulát a kiváltandó gyógyszer nevével. Apám akadozó nyelvvel próbálta kisilabizálni. Aztán odaadta anyámnak. Két köhögőroham közt végül csak Rosetta tudta elolvasni.

– Ügyes kislány – mondta akkor az orvos, még ha magában hozzátette is, hogy „az egyetlen ebben a házban, aki el tudja olvasni egy gyógyszer nevét, talán ma éjszaka meghal”.

– Nem olvasgatni kell. Menjenek be a patikába, adják oda a gyógyszerésznek – magyarázta a szüleimnek, miközben el-tette a műszereit a bőrtáskájába.

Amikor Scognamiglio elhagyta az ajtónk előtt nőtt dupla koronájú fát, anyám és apám kihúzta a fiókot, hogy megszámolják a pénzt. Az asztalon heverő bankjegyek látványával mentem aludni, és nem tudtam, viszontlátom-e másnap a húgomat.

– Az állatok vize? – Ez volt az apám első kérdése, mikor megjött a faluból.

– Kicseréltem.
Elnézett a vályúk felé.
– Neked ez friss?
Legyek dongtak körülötte.
Lesütöttem a szememet.

– Mindig ez legyen az első dolgod! Nem feledkezhetsz meg róla. Ha elpusztulnak az állatok, elpusztulunk mi is.

Nyugodtan kezdte, aztán felrúgta a vödröt az alján lötyögő állott vízzel. A pocsolya szétterült a földön, egy erecske megindult a lábam felé.

Jobb lett volna, ha inkább megver, mint a disznókat szokta, a fejembe veri, hogy annyit érek neki, mint az állatok.

– Mozogj már, hozzál nekik inni!

Az állatok megérezhettek valamit, a Nero nyugtalankodni kezdett. Apám galléron ragadott és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

– Ezek a disznók jobb keresztények, mint te meg én együttvéve. Többet elő ne forduljon, mert nem állok jót magamért!

Igaza volt. Abban a pillanatban a Nero elrugaszkodott, és izmos vadállatfejét leszegve nekirontott a rekesztéknek. Apám hátrahőkölt, elengedett. Brutális öklelés volt: a ketrec fája meghajolt, néhány szálka beleállt az állat fejébe. Ha a disznóknak erősebb a fogazatuk, több félnivalónk lett volna tőlük, mint a farkasoktól.

– Megbolondult a mocsok – mondta apám.
A Nero megvédett.

Apám felkapta a vasvillát, és a rekesztékhez lépett.

– Átkozott dög! – üvöltötte, és a hátát ütötte. Attól féltem, agyonveri.

– Megállj! – kiáltottam rá.

A Nero bemenekült a leghátsó sarokba. Apám az ő rekesztékébe sosem lépett be, mert a Nero képes lett volna nekimenni.

– Leváglak, te leszel a következő – folytatta apám azon a nyelven, amely mifelénk összekötött eleveneket és holtakat. Azon a nyelven, amelyet az idők kezdete óta beszélt ember és állat.

– Hozok vizet – mondtam –, többé nem fordul elő, én vagyok a hibás.

Azok az ütlegek engem illettek volna, de így még jobban fájtak.

Apámnak tervei voltak velem. Egyetlen fiúgyereke voltam, és úgy gondolta, hogy együtt majd létrehozunk egy kis gazdaságot. Mivel azonban se testem, se lelkem nem kívánt ebben részt venni, ezért ez a rossz lábú gyerek csak a szégyenére volt a faluban. Jobban bántotta őt ez a nyomorék láb, mint engem. Talán ezért bámulta szótlanul a frissen besorozott fiúkról készült képeket az újságokban.

Furtunà a maga módján hallgatott, állát a tenyerébe fogva és folyvást tevékenykedve, mintha félne a semmittevéstől. A faluban derék embernek ismerték, de otthon féltek a nehéz természetétől. Ha nem velem kötözködött, anyámat vette elő. Sosem jöttem rá, miért lett olyan elkötelezett fasiszta.

A vályúk megtöltéséhez kilenc teli vödör kellett, tizennyolc fél vödör, harminchat negyed vödör. A késemmel rovátkákat húztam az alumíniumba a miheztartás végett. Amikor a vályúk félig voltak, a disznók nekiláttak inni. Minél jobban nekiveselkedtek, annál inkább igaza volt apámnak. Csak a Nero nem adta meg neki az elégtételt. Ő volt a vezérük, ő ivott utoljára, de csak miután apám otthagyta őket.

– Most figyelj ide – mondta. – Pár nap múlva megjönnek, résen kell lennünk.
– Kik jönnek meg?
– Neked nem szólt senki?
Csóváltam a fejem.

Összemarkolt pár ágat a földről, és meglengette a levegőben, mintha rajzolt volna valamit.

– Nem helyes, hogy idehozzák őket.
– De hát kiket? – forszíroztam.

Pedig már hallottam az öregeket a téren sutyorogni, titokzatoskodni. Úgy vélték, nem kellene idehozni őket, méltatlankodtak, hogy miért éppen a mi nyakunkra jönnek. Károgtak, hogy miránk nézve nem lesz ennek jó vége. Valami listáról beszéltek, állítólag maga Mussolini állította össze Rómában, de mivel a faluban szinte senki sem tudott olvasni, akármit írhatott arra a listára. A jól értesültek úgy tudták, a papír a polgármesteri irodában van egy fiókban négybe hajtva, lepecsételve, mint a titkos iratok általában.

– Nem küldhetik őket a frontra, és nem akarják, hogy ott legyenek nekik láb alatt – mondta apám –, ezért aztán ideküldik őket, mintha ez itt nem olasz föld volna. Majd szóvá teszem a következő gyűlésen. Ha ebbe a házba is beraknak valakit, itt lesz a helye, együtt fog aludni és enni a disznókkal.

A teli vödrök nehezek voltak. Igyekeztem menet közben minél kevesebb vizet kilötyögtetni, bár apám jelenléte idegesített. Még mindig éreztem a bőrömön a Neróra mért ütéseket.

– Az első rossz húzásuk után kimérem őket kilóra a piacon – mondta, és én nem tudtam, kire mérges, a disznókra vagy a napokon belül Tora e Piccillibe érkező zsidókra.

A falunapra színészek érkeztek. Szedett-vedett társaság, olyan ismeretlen helyekre jártak, mint a mi falunk, de érdekelt is az bennünket, csak tátottuk a szánkat, és a hasunkat fogtuk nevettünkben. Jó közönség voltunk, könnyű volt minket megnevettetni. Elég volt bevetni a beszédhibás, tikkelő figurát, és nyert ügyük volt. A közönség soraiban voltak Civitellából, Tuoróból, még anyám rokonai is eljöttek Sessa Auruncából.

Aznap este hideg volt, Tina néni mégis egy könnyű pamutpulóvert vett fel, mert az volt a legjobb állapotban lévő ruha-darabja. Meg akarta adni a módját. Apám megjegyezte: – Ez itt lebetegszik, még tönkreteszi nekünk az előadást. A jelenlevőkön nem volt jegygyűrű, mert évekkel azelőtt be kellett szolgáltatni az aranyat a hazának. Mindig abban a hitben voltam, hogy ennek nem az az értelme, hogy a nemesfémet begyűjtsék, hanem hogy minden olasszal megértessék: el vannak jegyezve a fasizmussal.

A zászlócskák lobogtak a szélben. A polgármester fellépett az emelvényre, római köszöntéssel üdvözölte a népet, mi viszonoztuk.

Sosem hallottam Mussolinit beszélni. Annak a fényképnek az alapján próbáltam őt elképzelni, ami a konyhánk falán lógott. Furtunà egy újságból vágta ki, és a Jézus szent szívét ábrázoló kép mellé rakta fel, így aztán sosem lehetett tudni, melyik előtt vet reggelente keresztet. A képen Mussolini egy mezőn állt, és pucér felsőtesttel, rengő hassal, fehér kalapban felügyelte az aratást, Jézus meg a kék szemével és a szőke hajával úgy nézett ki, mint a faluban időnként látható német katonák.

A polgármester ütemesen tagolta a beszédét. Elmondott egy mondatot, aztán elhallgatott. Feltehetőleg Mussolinit utánozta. Egyesek római köszöntéssel, mások bekiabálással válaszoltak, hogy „Éljen a Duce!”. A közönségben elvegyülve állítólag pártfunkcionáriusok figyelték, ki nem tapsol.

Én a színészek kedvéért mentem el. Láttam őket egy évvel azelőtt is, emlékeztem néhány bemondásukra. Már attól nevetni kellett, ahogyan fel voltak öltözve. Az egyik férfi női szoknyában, műcicivel, kirúzsozva szerepelt, fején virág díszes, kicsi kalap. Beszéd közben néha felemelte a szoknyáját, amin akkor is nevetnünk kellett, ha nem látszott ki semmije. Nem lehetett neki ellenállni, éreztük, amint a nevetés elindul va-lahonnan a zsigereinkből, aztán utat tör magának. A nők egészen kipirultak. Még a pap is ott ült az első sorban, arca elé tartott kézzel jelezte, hogy ő nem néz oda, az ujjai közül persze lesett.

Rájöttem, hogy a színészeken azért kellett nevetni, mert az igazat mondták. Mindenki tudta, de hangosan senki sem mondta ki. Arra szolgáltak a színészek, hogy az egész falu előtt kimondják az igazságot. Nevettem én is, mint a férfiak. Aztán egy egyenruhás lépett a színpadra. Úgy tett, mintha eltévedt volna, és azt kérdezgette, melyik út vezet a háborúba.

– Nem láttatok erre egy zászlóaljat? Én nem sietek, itt is maradhatok. Majd visszafelé összeszednek, legalább elmondják, hogy sikerült.

Minimum két számmal nagyobb egyenruhát viselt; amikor felemelte a karját, ki se látszott a keze. A szomorú arcán kellett nevetni. Olyan szórakoztatóan szerencsétlen volt. Ő tetszett a legjobban.

Másnap a disznóólban előadtam azokat a jeleneteket, amelyekre emlékeztem. Hazafelé fennhangon ismételgettem az előadást, és egész éjjel memorizáltam. De hiába voltak ezek ugyanazok a mondatok, nem működtek. Próbáltam rögtönözni egy nőről, aki a hideg ellenére vékony pulóvert viselt.

– Figyelem! – kiáltottam.

A disznók felém fordultak, és a rám szegeződő tekintetek belém fojtották a szót. Életem első közönsége előtt álltam.

Gianni Solla: A füzettolvaj
Fordította: Magyarósi Gizella
Libri Kiadó, Budapest, 2025
272 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft