Korrajz képekben | Tarcsa Zoltán (szerk.): Elfeledett szuperhősök

Hepper Richárd |

A képregény hazánkban az egyik legellentmondásosabb megítélésű, ezzel együtt a legkevésbé ismert médium. Magánügy, de kifejezetten örültem neki, amikor az Elfeledett szuperhősök című képregény-válogatás került a látóterembe. Különösen, hogy ezek az idestova nyolcvan-valahány éves ősfüzetek (újrakiadásai). Itt az ideje bepótolni az alapokat – gondoltam – megismerni a műfaj mélységeit… Ám amit kaptam, valami teljesen más volt. De ahogy az ismert vicc csattanója mondja: „így se ment rossz helyre!”

A magyartanári mondatot, mely szerint „az adott művet a szerző és a kor kontextusában kell értelmezni” – épp elégszer hallottuk (és utáltuk), ám talán még sosem volt jogosabb, mint e kiadványnál. Ennek egyszerű az oka: a korát tekintve valamennyi füzet a nagyapám lehetne. Ezek mind egy egészen más korszak és életforma szülöttei. A történelem legpusztítóbb háborúi, a halál, a szinte mindennapos veszély – mostanra a családi mesékből is mind kikoptak. Személyes élményünk – szerencsére – már nem lehet velük kapcsolatban. Így hát hiányzik a megértés egyik alappillére, a közösen ismert realitás. Másfelől meg Mark Twain, Raymond Chandler, Agatha Christie sűrűn teleírt lapok százain mutathatta be egy-egy szereplőjének szemszögéből az írót körülvevő valóságot, csakhogy a néhány füzetlapnyi, rajzos oldalon ez megoldhatatlan feladat. Ámbár… ha egy sok folytatásból álló képregénysorozatra vagy Spiegelman Mouse-ának atwoodi terjedelmére gondolunk – ma ez már nem igazán akadály. De e néhány számot megért kiadványok a szó szoros értelmében más lapra tartoznak.

Elöljáróban egy megjegyzést kell tennem: a képregény olvasását bizony meg kell tanulni. Legtöbben könyvként forgatjuk (én magam is így kezdtem), nem látjuk egyenlő súlyúnak a képet és a szöveget. Az olvasó a képre pillant, elolvassa a közlést, majd ugrik a következőre. Pedig ez hiba. Nem jutnak el az értelmezésig az alapvetően egyszerű rajzokban rejlő részletek, vagy az olyan hangsúlyozó eszközök, mint a képek eloszlása, formátuma a lapon. És máris elveszíthetem a lényeget. Másrészről: ellentétben a könyvvel, a képregényekben a cselekményt sokszor nem az olvasott, látott elemek hordozzák, hanem azok között történik. Léptek a sötétben, egy árny a falon, a következő képen egy sikoly, harmadikon egy nő fekszik a járdán. Senki nem írt, rajzolt bűntényt, a dolog a fejünkben történt, ez pedig más szemléletet igényel.

Fontos még, hogy a képregények robbanásszerű elterjedése a világháborúk időszakának propagandáihoz köthető. Ez nem csökkenti érdemeit: a film, a tévé, a rádió szintén így kezdte, de még Gutenberg oly szeretett találmánya is az egyház érdekeit követve tudott kibontakozni. Amiért mégis tudnunk kell erről – és itt kanyarodunk vissza ravaszul a gyűjteményre –, mert e korai alkotások mindegyikén (akkor is ha nem arról szól), erősen jelen van megszületésének kora.

Mai szemmel, kontextus nélkül a lapozgatás nem különösebb élmény. Papírmasé, legfeljebb két jellemvonást hordozó hősök, megjegyezhetetlen tucat-ellenfelek; ezeknek a feladata nem több egy céltáblánál. Az esélyeik is ilyenek. Általában elég róluk annyi: ők a Rosszak. Izgalom terén sem törnek Empire State Building méretű csúcsokra. Főhőseink sebezhetetlenek, az ellenfél (legfeljebb) közepes erejű, a terep meg úgy van berendezve, hogy a Rosszak egy ökölcsapástól rázuhanjanak egy épp arra kószáló nitroglicerines (!) ládára. Ami a nyomozást illeti: vagy azonnal tudjuk, hogy ki melyik csapatban van, vagy kicsit téblábolunk, de a kétarcú szereplő magától színt vall, mert ‘úgyis kitalálnátok’ (Komolyan, tényleg ez volt az indoka.)

• Olvass bele!

Érződik továbbá, hogy a műfaj még gyerekcipőben jár, keresi magát. Semmi vész: A Morgue utcai kettős gyilkosság (Poe) sem viseli magán egy modern detektívregény kifinomult technikáit, de nem is várjuk el tőle. A kontextusok ismeretében viszont teljesen más lesz a helyzet. Minden képregény előtt részletes írás számol be az adott műről és környezetéről – külön gratula szerzőjének, a szerkesztőként feltüntetett Tarcsa Zoltánnak. Érdekes, olvasmányos, semmi tankönyvi érzés, és sokat átad a műfaj iránti szeretetéből is – rám mégsem ez volt a legnagyobb hatással. A hideg akkor rázott ki, mikor rájöttem az indokokra.

Kiforrott médiumok világában élünk. Nem akarunk kifogyhatatlan vadnyugati Coltokat, érdekel az ellenlábas motivációja, a főhősökkel pedig szeretnénk együttérezni – vagyis elvárjuk tőlük a többrétegű, plasztikus személyiséget. A történet legyen új, lepjen meg, legyen indokunk aggódni a főhősért, aki valódi ellenféllel találja magát szemközt. Egészen eddig eszembe se jutott, milyen jó dolgunk is van.

A harmincas, ötvenes évek átlagfogyasztója nem volt ostobább vagy igénytelenebb nálunk. Persze igaz, hogy lassabb információáramlásban élt, és nyilván újdonságként hatottak rá azok a panelek, amelyeket ma már unásig ismerünk. Az igazi különség azonban: ő másra vágyott. Mi egy erős ellenfelet szeretnénk látni, ő köszöni, látott már eleget. A megelőző hat év alatt felégette a világ nagy részét.

Mások vagyunk. Mostanában szeretjük a csavaros történeteket, míg a tegnap(előtt)i ember kibogozni kényszerült a (háború alatt kötelezően) megszűrt hírek, szóbeszédek, levelek szálai közül, mi történik ővele, az életével. Mi az izgalmakat keressük – ő már végigizgulta, hogy letiporja, esetleg el is pusztítja a világát egy begőzölt pszichopata. Aggódhatott, hogy kihajtják egy harcmezőre, ahol majd meghal, de azt se tudja, miért. Reménykedett, hogy nem mutat rá a saját hazájában egy paranoid őrült, aki mindenféle vizsgálódás nélkül képes tönkretenni az egész életét. (Joseph McCarthy szenátorra gondolok.) Ez a régi pasi (mert azért jobbára férfiolvasókról beszélünk) egyszerűen csak azt szerette volna, ha jön valaki, és végre mindent rendbe tesz.

Ha ezt a szemléletmódot elfogadjuk – ami önmagában is élmény – új színeket kap e gyűjtemény, és perspektívák, érzések kavalkádját kínálja fel. Igyekszem objektív lenne, nem mentegetem, ha valami gyenge. Ami rossz, az mindenhogyan rossz. A nyitó képregény a fenti szűrőn is éppen csak átfolydogál (elfelejthető), a leírtak alapján az íróval sem lennénk haverok. Diadal Őrnagy története pedig – ha nem jönnénk rá a Major Victory címből – olyan, mintha önmagát parodizálná, csak rosszul. Hát a fene megehetné: egyszerű háborús történet, ami elé érezhetően cipőkanállal toltak be egy kis misztikumot, hogy bele lehessen szuszakolni a szuperhős zsánerbe. Viszont megértve/megélve, hogy ezek a dolgok (amik korábban piszkosul zavartak), valójában nem hibák, elkezdem élvezni a Bolond Kalapos, meg Bingó, a szuperkenguru történetét. Jól van, na, az utóbbinál az én fejem fölött is megjelent egy cakkos szélű buborék, benne »MI A…???« felirattal, de egyszerre csodáltam az agyamentségét, ugyanakkor értettem azt is, hogy a mű tisztában van saját abszurditásával, mi több, narratív elemként használja.

A szerkesztés láthatóan tudatos ívet ír le: a gyengébb darabokkal indít, amik legfeljebb a kontextus miatt lehetnek érdekesek, és onnan haladunk (bár nem egyenletesen) felfelé egészen a Funnymanig, ami a maga zabolázatlan elmeficamaival ma is megállná a helyét egy megfelelő összeállításban – kedvencem is lett rögtön.

Szóval itt tartunk: azt vártam, hogy új szemmel nézek a képregényekre, ehelyett új szemmel nézek az emberiségre, a korunkra, az életünkre. Ez persze nem csupán az alkotók érdeme, az eltelt idő hozzáadta a magáét. Képregényes szakszóval élve: jó a ‘collab’.

Ami pedig a képregények szerteágazó, ezerszínű műfaját, annak megismerését illeti, adott a feladat: kíváncsian várom a kiadó következő gyűjteményét.

Tarcsa Zoltán (szerk.): Elfeledett szuperhősök
Multiverzum Kiadó, Budapest, 2025
80 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a kiadónál 3591 Ft
ISBN 978 615 666 2125

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A múlt végeláthatatlan homályából visszatérve e különös szuperhősök bebizonyítják, hogy lehetséges a visszaút a feledés birodalmából! A képregények Aranykorának időtlenségbe dermedt hősei ismét közöttünk járnak! Stardust, a szupermágus, Bingó, a szuperkenguru, Funnyman, a szuperbohóc és egykor feledésre ítélt szuperebbnél szuper társaik megmutatják, hogy képességeiknek nincs határa, igazságérzetüknek nincsen párja!
Lépj be velünk az 1940-es évek képregényeinek elképesztő világába, ne hagyd, hogy ezeket a különleges szuperhősöket feleméssze a könyörtelen idő! Mert bár szuperhősként halhatatlanok, mégis csak addig élnek, míg kalandjaikat a legnagyobb Hős forgatja…

A gyűjteményben megjelent kiadványok

Stardust, the Super Wizard – Fantastic Comics 1939. december, Fox Feature Syndicate
Író és rajzoló: Fletcher Hanks

The Miracle Man, Zambini the Magician – Zip Comics, 1940. február, MLJ Magazines Inc.
Író: Joe Blair / Rajzoló: Elmer Wexler

Phantasmo, Master of the World – The Funnies, 1940. július, Dell Comics
Író és rajzoló: Elmer Cecil Stoner

Kangaroo Man – Choice Comics, 1941. december, Great Comics Publications
Író: S. M. Iger / Rajzoló: Chuck Winter

Major Victory – Dynamic Comics, 1941. október, Dynamic Publications
Író: ismeretlen / Rajzoló: Charles Sultan

Mad Hatter – Mad Hatter, 1946. Február, O. W. Comics Corp
Író: William Woolfolk / Rajzoló: Mortimer Leav

Funnyman – Funnyman, 1948. január, Magazine Enterprises
Író: Jerry Siegel / Rajzoló: Joe Shuster