Andrew X. Pham: Szürkületi zóna (részlet)

A terminológiáról

„Indokína”, „Annam”, „Tonkin” és „Kokinkína”: e neveket a franciák alkották gyarmatbirodalmuk és részei felrajzolására, a gyarmatosítottak iránti minimális tisztelet nélkül. „Francia Indokína” bennszülött népei ugyanis egyáltalán nem ezeknek a terminusoknak megfelelően azonosították önmagukat, sem a gyarmatosítás korszakában, sem azután. A modern Vietnám 54 etnikumot foglal magában, amelyek közül a „viet”-ek (más néven „kinh”-ek) a teljes lakosság 87 százalékát teszik ki. Leggyakrabban a szülőföldjük szerint határozzák meg magukat: észak-, dél- vagy közép-vietnámiként.

Mind a franciák ellen viselt háborúk, mind a japán megszállás idején hatalmi versengés folyt számos bennszülött csoport között. Forrongó időszak volt ez, amikor a különféle csoportok menetrendszerűen kötöttek szövetségeket, szakadtak szét és formálták újra önmagukat. Történetemben ezekre a bennszülött csoportokra megkülönböztetés nélkül úgy utalok, mint „az ellenállás” vagy „a Viet Minh”.

Könyvemben az ország, Viet Nam neve a nemzetközileg ismert használat szerint egybeírva, „Vietnám”-ként szerepel. A „viet” szó jelöli mind a nyelvet, mind az embereket. [A vietnámi neveket a könyv az olvashatóság kedvéért mellékjelek nélkül közli, kivéve, ha a magyar szavakhoz való hasonlóságuk zavaró lehet: Hà, Kì, Lê, Văn. (A szerk.)]

I. rész ~ Barátság

– 1942 –

1 || Az őrnagy és a boltoskisasszony

Tuyet arra az első találkozásra gondolt, amikor Jamazaki Takesi őrnagyot megismerte, 1942 száraz évszakának egyik forró, végzetes napján. A késő délutáni nap már a háztetők vonala alá csúszott, árnyékba borítva az utcát. Egész álló nap süvített a sárkánycsont szél, enyhülésnek jelét sem mutatva. Csak néhány évenként egyszer söpör át errefelé az ilyen kiszámíthatatlan, forró, homoktól sötétlő, vad légörvény, és soha nem hoz semmi jót. Feldörzsöli a bőrt, marja a szemet, homokszemekkel lepi be a fogakat. A fákról letépi a leveleket és az ágakat, és vörös port fúj a legkisebb zugba és résbe is. Megőrjíti a kutyákat. Most is csak kevesen merészkedtek ki a házból, a gyerekeket kivéve, akik persze ha esett, ha fújt, egész évben kint játszottak az utcán. Akkor éppen papírrepülőket hajigáltak a kavargó égbolt felé.

Coi [ejtsd: Káj] a kirakat alacsony asztalkáján rendezgette a portékákat.

– Aki rest, nem keres! – felelte, amikor Tuyet azon sopánkodott, hogy ebben a pocsék időben nem vásárol senki.

Coi negyvenhat éves volt, Tuyet huszonnyolc. Coi aprócska asszony volt, a szeme két kicsi félhold. Fényes fekete fogsora volt, még kamaszlányként festette be, divatból. Azután, hogy Tuyet édesanyja tizenöt évvel azelőtt meghalt, Coi lett Tuyet anyja, legjobb barátnője és bizalmasa.

Coi hátrakiáltott:

– Kész vagy már azzal a tésztával?
– Jövök már! – felelte Tuyet a konyhából.

Bérelt otthonuk egy ház egyik fele volt, a kettőt csupasz téglafal választotta el középen. A lakrészük mindössze három egymásba nyíló, keskeny helyiségből állt. A hálószoba középen helyezkedett el, a hátsó konyha és az utcára néző bolt között. A bolt széles utcafrontján tíz, két méter magas, leemelhető deszkapalánk jelentette a bejárati ajtót. A ház melletti kis földdarabon gondozott zöldségeskert, benne bazsalikom, chilipaprika, mentabokrok, paradicsompalánták, hálóra futtatott balzsamuborka meg zöldbab. Coi, Tuyet és Tuyet kétesztendős kislánya, Anh közös díványon aludtak a hálóban. Más bútor nem is volt, egy kis komódon kívül, amelyet a háziúrtól vettek. Coi huszonnyolc éves fia, Hà egy függőágyban aludt a bolthelyiségben.

Tuyet egy merőkanál esővizet adott a megkevert rizstésztához, a friss tej krémességéhez hasonlóra hígította. Aztán visszacipelte a vödröt a hálószobán keresztül, ahol Anh éppen aludt. Délutánonként ez volt a menetrend: banh canh rizsgombócot sütöttek, hogy valamennyire kiegészítsék a boltból származó szerény bevételt. A bolt berendezése is szerény volt: három faláda és néhány polc az aszalt áruk meg a kevéske egyéb portéka számára: étolaj vagy kisütött disznózsír befőttesüvegekben, halszósz kis dézsákban meg egy hordó gyenge minőségű rizs. Amiket a helyiek fogyasztanak mostanság.

– Felesleges most begyújtanod! Ki akar gombócot enni ilyen időben?! – jegyezte meg Tuyet, és kilépett az utcára, hogy körülnézzen.

A házak zsaluit mindenütt behajtották a forró szél ellen. A sarkon váratlanul egy csillogó fekete autó fordult be az utcájukba, a keskeny földútra, amely autót csak hébe-hóba látott. Az meg végképp soha nem fordult elő, hogy ilyen drága jármű tüntette volna ki megjelenésével a környéket. A gyerekek nagy üdvrivalgással fogadták:

– Nagy autó! Nagy autó!

A kocsi lassan gurult, mintha a sofőr valami címet keresne. A fiúk trappolva követték, hogy megcsodálják, de közelebb nem merészkedtek hozzá. Ahogy közeledett, Tuyet látta, hogy japán katonák ülnek benne. Az utóbbi időben erős japán jelenlét volt érzékelhető a városban, amióta elfoglalták a Phan Thiet-i légi támaszpontot a francia Vichy-kormánytól. Ám ebben a negyedben most először láttak japán katonát.

– Nénje, mit keres itt ez a nagy kocsi?

Coi visszafojtott lélegzettel figyelte, amint az autó lassít, majd megáll a házuk előtt. Behúzta unokahúgát a hálószobába, és bereteszelte az ajtót maguk mögött. A két nő félsötétben állt, az ajtódeszkák rései közül lestek ki. Négy japán, két közkatona és két tiszt szállt ki a kocsiból. A tisztek beléptek a boltba, de a küszöb mögött meg is álltak. Levették a sapkájukat, és hátrasimították a hajukat. Mindkét férfi makulátlan zöld egyenruhában volt, a mellükön csillogó jelvények, a lábukon csizma. Vigyázzban álltak, szögletes vállal, egyenes háttal, mint akik bemutatkoznak az üres szobának. Az alacsonyabbik húsz-egynéhány éves volt, sovány, az arca komor. A másik, harmincas, jó fél fejjel magasabb, kopaszodó, nyúlánk, napbarnított.

– Kérünk engedélyt tiszteletünket tenni! – szólalt meg a fiatalabbik, kissé nyakatekert, hivatalos viet nyelven. – Baráti látogatásra jöttünk, nem aggodalmat kelteni.

A két nő egymásra bámult az ajtó mögött, megütközve a japán furcsa fogalmazásán. Erős akcentussal beszélt, de érthetően. Tuyet az ajtó felé nyúlt. Coi nemet intett a fejével.

A katonák némán várakoztak. A fiatalabb megköszörülte a torkát.

– Kisasszonyok és gyerekek, kérjük kijönni! Láttuk, hogy bementek!

– Kisasszonyok és gyerekek? – súgta Tuyet Coinak. – Azt hiszem, rólunk beszél.

Coi megvonta a vállát. Tuyet átlesett a résen. A japánok nem zavartatták magukat, vártak nyugodtan tovább. Tudomást sem vettek az utcán gyülekező tömegről. Tuyet újra a kilincs felé nyúlt, de Coi intett neki, hogy maradjon, majd mély lélegzetet véve kilépett a bolthelyiségbe, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Üdvözlöm önöket, tiszt urak! – szólalt meg remegő hangon, és derékból meghajolt. Egyszerű parasztasszony lévén, aki még soha nem állt szemtől szemben rendfokozatot viselő katonával, nem tudta, szabad-e megszólalnia vagy egyáltalán rájuk néznie. – Van valami baj?

A két férfi mereven meghajolt előtte. A fiatalabbik tiszt válaszolt.

– Tanaka Kenta hadnagy vagyok, ez itt a felettes parancsnokom, Jamazaki Takesi őrnagy. Lê Tuyet kisasszonyhoz jöttünk.

Coi felbátorodott a barátságos hangra.

– Bocsássanak meg a kérdésért, de mégis mit akarnak tőle?

– Én a tolmács vagyok – felelte az alacsonyabb rangú tiszt. Ravaszkás arca, apró fogai voltak, és noha fiatal volt, olyan királyi fensőbbséggel viselkedett, hogy Coi azt hitte, ő a rangidős kettejük közül. – Az őrnagy engedélyt kér, hogy beszélhessen Tuyet kisasszonnyal.

Coi meghajolt, és eltűnt a hálószobában. Megragadta Tuyet mindkét karját.

– Ez rettenetes! Honnan tudják a nevedet?
– Fogalmam sincs. Sosem láttam őket.
– Most mit csináljunk?
– Ha le akarnak tartóztatni, úgysem tehetünk semmit – felelte Tuyet, és igazított egyet hátul a kontyán. Nyelt egy nagyot, és átlépett a küszöbön.

– Üdvözlöm önöket, tiszt urak! Én vagyok Lê Tuyet. – Hasára szorított kézzel meghajolt.

A hadnagy megismételte a bemutatkozást, majd így szólt:

– Jamazaki Takesi őrnagy szeretne megismerkedni a kisasszonnyal. Kéri, fogadja el ezt a kis ajándékot látogatásunk alkalmatlansága miatt.

Mintegy vezényszóra megjelent a sofőr, és ajándékpapírba csomagolt dobozt tett le az asztalra.

– Hát… köszönöm… uram – dadogta Tuyet, és meghajolt. – Már megbocsásson, de… mire fel?

Jamazaki őrnagy elmosolyodott, és meghajolt. Tanaka válaszolt helyette.

– Az őrnagy úr az Engedélyezési Hivatalban látta önt, az elmúlt hétfőn.

– Ó, vagy úgy! – fintorodott el Tuyet. – Nagyon sajnálom az esetet. Nem állt szándékomban jelenetet rendezni.

Az őrnagy mondott valamit Tanakának, aki fordított:

– Ez érthető. De az őrnagy úr nem azért jött, hogy felelősségre vonja.

Jamazaki előrelépett, és franciául szólította meg Tuyetet:

– Madame, beszél ön franciául?
– Igen, de nem túl jól.

– Très bien! – lelkesedett fel az őrnagy, a szeme csillogott. Markáns, szögletes arca volt: erős járomcsont, magas nyergű, domborún hajlott, impozáns méretű orr, elég szokatlan, még egy japánnál is. A szája széles és kifejező, szinte művészi. Nem volt szép arc, de volt benne valami érdekes és rétegezett, ami felkeltette Tuyet érdeklődését.

– Akkor hagyjuk pihenni a tolmácsot! – Az őrnagy egy fejbiccentéssel elbocsátotta a hadnagyot, aki nyomban ki is lépett, és cigarettára gyújtott. – Nagyon is értékelem a kockázatot, amit a barátnőjéért vállalt. Lelkierő és bátorság kell ahhoz, hogy valaki szembeszálljon egy korrupt hivatalnokkal.

– Köszönöm, de én nem vagyok sem erős, sem bátor. – Tuyet egy sóhaj kíséretében intett az őrnagynak, hogy foglaljon helyet. – Én… úgy értem, mi mindannyian… a megélhetésünkért küzdünk. Amikor azok a hivatalnokok a rengeteg adó és megszorítás tetejébe még kenőpénzt is kértek, egyszerűen elveszítettem a hidegvéremet.

– Jó oka volt rá. Helyesen cselekedett. Szeretnék egy szívességet kérni öntől.
Tuyet gyanakodva pillantott rá.
– Attól függ, mi az, őrnagy úr.
– Arra kérném, hogy adjon nekem tanácsot néhány polgári ügyben.

– Én? – Tuyet hitetlenkedve kapott a melléhez. – Mármint hogy jelentsek másokról, mint egy besúgó?
A férfi felnevetett.
– Nem, dehogy, semmi ilyesmiről nincsen szó.
– Ha gondolja, be tudom mutatni néhány nálam fontosabb embernek, akik többet tudnak nálam.
– Ez később hasznos lehet, de egyelőre az ön véleménye elegendő nekem.

Tuyet kinyitotta a száját, de mindjárt be is csukta, és mereven nézte a saját kezét. A fejében egymást kergették a gondolatok.

– Túl hirtelen jött ez a kérés – szólalt meg aztán. – Félek, hogy megszólnának az emberek. Megengedi, hogy gondolkodjak rajta?

– Természetesen, madame. Néhány nap múlva visszatérek a válaszért.

– Köszönöm. De az ajándékot vigye magával, kérem! Még nem egyeztem bele semmibe.

A férfi erre csak elmosolyodott, és meghajolt. Elegáns mozdulattal visszatette a sapkáját a fejére, sarkon fordult, és távozott.

– Az ajándéka! – kiáltott utána Tuyet, de az őrnagy addigra már kilépett a kavargó szélbe.

Mielőtt beszállt a kocsiba, egy mosollyal még megbillentette a kalapját a fiatal nő felé. Ezzel a látogatók már el is tűntek a vörös porfelhőben. A tömeg csak bámult utánuk.

Coiból megindult a szó, de Tuyet nem hallott belőle semmit. Állt az ajtóban, szeme a távolodó nagy, fekete autón. A zúgó, kavargó hőségben furcsa nyugtalanság fogta el, a szemhéja elnehezült, elfáradt, észre sem vette, hogy a kíváncsiskodó szomszédok és lármázó gyerekek betódulnak a boltjukba.

– Mit akartak? – kérdezte harsány halaskofahangján szomszédasszonyuk, az özvegy Szau.

Coi és Tuyet összenéztek, majd nekiláttak bezárni a boltot: behordták a kirakott gyümölcskosarakat, bezsaluzták az ablakokat.

– Ez meg mi? – mutatott Szau a dobozra.

– Ha jól látom, egy doboz – felelte Tuyet, kitessékelve a locska szomszédasszonyt, miközben a nagynénje bepalánkozta a bejáratot.

– Szentséges ég, ez a némber! Estére az egész környék tudni fog róla! – morgott Coi, és leereszkedett egy székre az asztal mellett.

– Ez legyen a legnagyobb gondom! – Tuyet fel-alá járt a szobában, idegesen dobolva a két combján. – Mindenki azt fogja hinni rólam, hogy japánszimpatizáns vagyok.

– Ajjaj! De én nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy jóba’ akar lenni veled!

– Á, arra van elég nő a városban. Tudja, hol találjon csinos nőket, akiknek ajándék se kell.

Amikor Tuyet Saigonból Phan Thietbe költözött mint frissen elvált, egyedülálló anya, egy gazdag kereskedő környékezte meg üzleti ajánlattal. Néhány ártatlan találkozó után egy elegáns étteremben elfogyasztott vacsora során fedte fel valódi célját: arra tett tisztességtelen ajánlatot, hogy Tuyet legyen a szeretője. Ő erre simán a férfi ölébe borította forró halászlével teli tányérját, és az egész étterem színe előtt úgy lehordta, hogy még a férfi felesége is őt gyűlölte érte azóta is. Tuyet tartott tőle, hogy a japánt hasonló hátsó szándék vezeti.

Leült, szemben a nagynénjével, a doboz az asztalon állt kettejük között. Összenéztek. Tuyet tizennyolc éves kora óta élt Coi házában, amióta elszökött a szülővárosából, mert a nagybátyja az akarata ellenére arra kényszerítette, hogy egy idősebb férfihoz menjen feleségül. Coi a napraforgósárga csomagolópapírt babrálta. A hálószobából álmosan, szemét dörgölve totyogott elő a kis Anh, és az anyja ölébe mászott.

– Tuyet, nem akarnád kinyitni? – sürgette Coi.
– Nem fogadtam el, akkor hogy nyithatnám ki?
– És miért nem? Különben is, abban nincs semmi rossz, ha megnézzük! Utána visszacsomagoljuk!
– De nénje!
– Tudnunk kell, mi van benne! Mi van, ha egy bomba?! – tette hozzá huncut grimasszal.
Tuyet elnevette magát.
– Ha tényleg belehalsz, ha nem láthatod, mondd ki!
– Belehalok!
– No, akkor nyisd ki! De én hozzá sem nyúlok!
Coi cicegett egyet.
– Ha te így állsz hozzá, menj be a másik szobába, amíg megnézem!
– Haha! Csak nem gondolod, hogy ezt beveszem? Jobb lesz rajtad tartanom a szememet!
Coi kibontotta a művészi csomagolást.

– Azt a mindenségit! Halkonzerv, tejkonzerv, sonka, csokoládé, tea és cukorka! Szagolj csak bele ebbe a cukorkás zacskóba, Anh! Szerinted milyen? Epres? – A kislány kezébe adta, aztán tovább álmélkodott. – És sampon! És egy csomó szappan! – Az orrához emelte az egyiket: – Levendula!

– Mutasd! – Tíz darab importszappan! Tuyetet hirtelen elfogta a vágy, hogy megfürödjön, egészen beleviszketett a bőre.

Anh már indult is a hálóba a cukorkákkal.

Coi erélyesen visszahúzta az asztalhoz. Tuyet visszarakta a dobozba a zacskót, és ölébe vette a sírásra görbülő szájú kislányt.

– Figyelj rám, kicsim! Ez nem a mienk! Csak nálunk maradt, de igazából azé a japán bácsié. Te is tudod, hogy nem ehetjük meg, ami nem a miénk, ugye?

Anh lehorgasztotta a fejét, és elkeseredetten, hüvelykujját szopva gombóccá kucorodott az anyja ölében. Korához képest kicsi volt. Coi és Tuyet aggódtak, hogy épp olyan apró termetű marad felnőttkorára, mint ők. Próbálták tömni belé az ételt, de nem látszott eredménye.

Tuyet a tejkonzerveket és a többi ajándékot nézegette, és egyszerre érezte hízelgőnek és sértőnek az őrnagy gesztusát. Háborús időkben ezek mind luxuscikknek számítottak, és többet értek, mint amennyit a bolt egész előző hónapban hozott. Tuyet az ajkát rágta, és visszafogta magát, nehogy magába tömjön egy szelet csokoládét. Amióta Európában kitört a háború, az élet nagyon nehéz lett. Két évvel ezelőtt még Saigonban élt, a férje a Pan-Asia csapat kapitánya, az ország első futballklubjának sztárjátékosa volt. Az egész város kényeztette őket. Puccos éttermekbe jártak, ahol gyakran nem engedték nekik, hogy kifizessék a vacsoraszámlájukat. Egymást érték a partimeghívások, ha akarták, sem tudtak volna elmenni mindre. Most meg, ébredt rá szomorkásan, úgy vágyik egy darab illatos szappanra, mintha aranyból lenne.

– Az üres gyomor megtanítja csúszni a térdet… – mormogta Tuyet rég meghalt anyja egyik kedvenc közmondását.
– Már megint az a nagy büszkeséged! – zsörtölt Coi.
– Kérlek, nénje, tegyél vissza mindent!
– Ez csak egy kis figyelmesség! – vetette ellen Coi. – Ne gondolj mindig rosszat másokról!
– Nincs semmi meggyőzőbb, mint az önáltató hazugság! – vágott vissza Tuyet.

Coi széttárta a kezét.
– Hát jó, a te ajándékod, azt csinálsz vele, amit akarsz! De szerintem az volna helyes, ha csak azután döntenénk, hogy Hà hazaért. Ő is a család része!

Tuyet álla egy mozdulatával jóváhagyta a kérést. Coi egyetlen fia okos, rátermett fiatalember volt.

– Igazad van, nénje, Hà véleménye fontos. De akár elfogadjuk ezt az ajándékot, akár nem, mindenképp lesz következménye. Ebben biztos vagyok.

Fordította: Siklós Márta

Andrew X. Pham: Szürkületi zóna 
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025
412 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft