Kamaszkor a tragédiák árnyékában | Andreï Makine: Az örmény barát

kistibi |

Ki ne szeretné ujjaival megérinteni az eget? Ki ne szeretne varázslatot, csodát látni a legszörnyűbb körülmények között? Pedig ez lehetséges, csak fantázia és hit kell hozzá. Makine regénye elsősorban erről a varázsról szól, és ez a varázs akkor is működik, ha minden körülmény ellene játszik, ha a felnőtt világ rideg és kegyetlen.

Hogy pontosan értsük ennek a csodálatos történetnek a hátterét, muszáj egy kicsit a történelem segítségét kérni. Ha Örményország történelmét nézzük, az önmagában is tragikus. Örményország a világ első keresztény országa. Ez nem szerencsés akkor, ha a szomszédaid, a törökök és az irániak muszlimok, az azerbajdzsániak (azeriek) is, bár ők inkább csak névlegesen: a lakosok egyötöde tartja fontosnak vallását. Adott tehát az ellenséges környezet, és egy olyan több évezredes múlt, ahol Örményország folyamatosan az ütközőállam szerepét játszotta a felemelkedő és lehanyatló birodalmak között. Ennek a négyezer éves történelemnek a végeredménye: mintegy hárommillió örmény él az anyaországban, és valamennyivel több diaszpórában, a világ minden táján. A legnagyobb csapás talán, ami az örmény népet-kultúrát érte, az Oszmán Birodalom által végrehajtott, 1915-ben kezdődő népirtás, melynek során az örmények otthonait lerohanták, kirabolták, aki életben maradt, azt a mezopotámiai sivatagba hajtották és ott végezték ki. Az örmény ellenállás talán legismertebb epizódja a Musza Dagh (Mózes-hegy). A mintegy ötezer főből álló önvédelmi erőt végül is egy francia cirkáló mentette meg, és szállította Egyiptomba. Ennek a történetnek Franz Werfel állított emléket. Az 1970-es évekre Törökországban az eredeti kétmillióhoz képest néhány tízezer örmény maradt.

Valahol a távoli északon, Szibériában a gulágvilág szomszédságában van egy pici örmény közösség, amit a helyiek félig gúnyosan, félig tisztelettel Örmény Királyságnak hívnak. Miután a Szovjetunió halálos ölelése szovjet köztársasággá „emelte” Örményországot, természetesen megkezdődtek a perek. A gyanúsítottak olyan sokáig voltak előzetes letartóztatásban, hogy a hozzátartozók elkísérték őket, és ideiglenes otthont alakítottak ki a börtön szomszédságában. Itt él a címszereplő, Vardan is.

Vardan olyan, mint egy gyémánt a szemétdombon. Tisztasága, erkölcsi ereje mindent legyőz. Történetünk kezdetén a mesélő tizenhárom éves, Vardan tizennégy. Együtt járják a település utcáit. A vasút mellé érve látják, hogy egy részeg prostituált kóvályog a sínek labirintusában, megbotlik és elterül. Egy férfi kárörvendően röhögve odakiált neki: „– Hej, Anna Karenina, vigyázz! Mindjárt jön a Moszkva-irkutszki gyors!” Azzal nevetve továbbmegy. Vardan nem így tesz. Odaszalad a nőhöz, talpra segíti, és kikíséri a kijárathoz. Néhány nap múlva újra arra járnak, és Vardan ezt mormogja a bajsza alatt: „– Ha ezt megteheted egy nővel…, vagyis ha elfogadod, hogy csupán ennyiből áll az élete, akkor mi értelme folytatni az egész cirkuszt?”

Hol is járunk az időben? Vardanék otthonában két régi, családi fénykép lóg a falon. Az aláírt dátum 1913. „Újra megvizsgáltam az engem figyelő arcokat, és gyorsan kiszámoltam, hány év választ el tőlük – majdnem hatvan!” Lenin és Sztálin már nem él, de örökségük legyőzhetetlennek tűnik. Gondolta volna valaki a hatvanas-hetvenes években, hogy a Szovjetunió megszűnik, romjaiból szabad köztársaságok emelkednek ki. Nem, most még ugyanúgy tombol a terror, mint évtizedekkel ezelőtt.

Az Örmény Királyságban mindenki Szarvent tekinti főnöknek, aki erős, kemény, kevés szavú, de vendégszerető férfi. Szinte állandóan van nála valamilyen társaság. A fiúk szívesen hallgatják történeteiket. Egy sebhelyes orrú férfi meséli az életét. Húsz évre ítélték, kényszermunkára. Fát vágott valahol Kelet-Szibériában, a tajga mélyén. Egyszer egy kidőlt fáról egy fészek is lehullt, tele madártojással. A tojások széttörtek, de egy épen maradt. Megmutatta a rabtársaknak. „Hogy ne törjék össze, felváltva hordták a hónuk alatt, éjszakára pedig a »keltetők« felváltva a mellkasukhoz kötötték a fél karjukat, hogy kivédjenek egy rossz mozdulatot…” A fióka kikelt, megcsócsált kenyérrel, magvakkal táplálták. Végül szárnyra kelt, kimenekült a szabadba, eltűnt a tajga egének végtelenségében. A volt rab így zárta történetét. „Néha úgy gondolom, hogy talán ez volt életem egyetlen valódi győzelme.”

Valahogy ilyen ez a regény is. Fájdalmasan, mélabúsan szép. A főhős napjai meg vannak számlálva. Az akkoriban még gyógyíthatatlan „örmény kórban” [örökletes gyulladásos betegség; ún. családi mediterrán láz. KT] szenved: gyulladt ízületei bedagadnak, magas láz gyötri. Valahogy úgy fogalmazhatnánk, hogy hiába Vardan gondolkodásának tisztasága, segítőkészsége, önzetlensége: belül hordozza az örménység sebeit, amelyek felemésztik őt.

• Olvass bele!

Pedig nem is teljesen örmény. A zavargások során Karabahban megerőszakoltak egy fiatal örmény nőt, aki aztán belehal a szülésbe. Samiram magához fogadja a csecsemőt, elveszített férje után Vardannak nevezi el, fiaként neveli, és magával hozza az Örmény Királyságba is. Hogy Vardan ismeri-e származásának titkát, vagy Samiram édes gyermekének gondolja magát, homályban marad, mint oly sok minden, ami Vardant övezi.

Ne kérdezd, olvasó, hogyan alakul az előzetesben lévő örmény rabok sorsa, mi lesz az Örmény Királyság lakóival, azt majd a regény tárja fel neked. Azonban méltatlanul kevés szó esett eddig a mesélőről. Ő állami gondozott, egy nevelőotthonban él, ahol szintén csak az erőszak nyelvét beszélik. Vardanhoz hasonlóan nem tudjuk, hogy ismeri-e származását, tud-e szüleiről, az okról, hogy miért került állami gondozásba.

Talpraesett fiú, ha támadják, megvédi magát. Derékszíjának csatját borotvaélesre reszelte-fente, és fegyverként használja. A megpörgetett szíj végén a csat mély és fájdalmas sebeket okoz. Talán ezért választja barátjának Vardant: az egyetlen embert a környezetében, aki nem az erőszakra épít. És ahogy egyre otthonosabban mozog az Örmény Királyságban, egyre több családi titok derül ki számára.

Az örmények bérlik a „Királyság” házikóit, és apróságok árulják el, ahogy otthonuk, létezésük viszonylagos biztonsága elkopik. Samiram a történet eleje felé egy csodálatosan megmunkált ezüst teáskannából tölti ki a teát. Aztán a teáskanna helyére egy kopott bádogedény kerül. Meg kell várni az ítéletet, hogy biztosat tudjanak, de hát addig is kell élni valamiből… Szabó István kiváló filmje, A napfény íze jut eszembe, ahol a kamera ugyanígy, a tárgyakon mutatta meg a zsidó család sorsának rosszabbra fordulását: az étkészlet egyre egyszerűbb, eltűnnek belőle az értékesebb darabok.

Itt kell megemlítenem a cím alatt látható könyvborító tervezőjét: Nagy Lászlót. Gazdagon díszített teáskanna látható rajta, a két főszereplő fiú és mögöttük szögesdrót. Sűrítve ábrázolja a regény világát.

Amikor Vardant ágyba kényszeríti a láz, akkor is tanít. „– Figyelj, az Ararát, az örmények szent hegycsúcsa ma Törökországban van. Elvesztettük, mégis… Valójában, ha nem a miénk, akkor még drágább nekünk. Ez az igazi választás: birtokolni vagy álmodozni. Én inkább az álmot választom.”

Valahol itt rejlik Andreï Makine regényének titka. Samiram magához veszi az ellenségtől fogant gyermeket, és fiává fogadta. „A gyermek apja azeri volt, tehát ellenség! De Samiram a halált új életté, a gyűlöletet szeretetté változtatta.”

És a mesélő? Ő maga is tanult: látni, az emlékekkel beszélgetni. Az Örmény Királyság szobájának falán lógó képekkel. Vardannal. Olykor jobban, őszintébben, mintha a saját családjával beszélgetne. Ha egyetlen mondatba kellene foglalni, amit megtapasztalt, azt mondaná: „Ő tanított meg arra, hogy az legyek, aki nem voltam.”

Andreï Makine: Az örmény barát 
Typotex Világirodalom sorozat
Fordította: Király Katalin
Typotex Kiadó, Budapest, 2025
164 oldal, teljes bolti ár 3900 Ft
online ár a kiadónál 3510 Ft
ISBN 978 963 493 3281

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az Örmény Királyság egy parányi közösség valahol a szibériai Gulag-világ peremén, amelynek lakói kényszerből, az itt bebörtönzött szeretteiket követve telepedtek le a városban. Andrei Makine különös atmoszférájú, lélekemelő regényében az elbeszélő sok évtized távlatából idézi fel kamaszkora röpke paradicsomi időszakát, amikor félvad árvaházi kölyökként a sors összehozta a törékeny és mély érzésű örmény fiúval, Vardannal.
A találkozás a barátság és az odaadás első élményével ajándékozza meg, és lassanként a „királyság” lakóinak rejtett élete is felárul előtte. Ám a szovjet világ rideg valóságában az idill csupán az álmok és a képzelet birodalmában létezhet.

Andreï Makine 1957-ben született a szibériai Krasznojarszkban, és Moszkvától délkeletre fekvő Penzában nőtt föl. Francia származású nagyanyja révén ismerkedett meg a francia nyelvvel és kultúrával. (…) Kezdeti sikertelenség után negyedik regényével a Francia hagyatékkal 1995-ben elsőként nyerte el egyszerre a Goncourt- és a Médicis-díjat. Magyarul eddig tizennégy könyve jelent meg.