Az átváltozás* | 152 lépés Auschwitz felé / Karinthy Színház

Bedő J. István |

Ezt a különös című előadást ketten jegyzik, és még a forrásmunkákból is kettő van – mégis olyan, mintha egyetlen kőtömbből faragták volna, és az a gránittömb úgy zuhan az ember mellkasára, hogy sokáig nem kap levegőt, nem talál szavakat.

Az előadás szövegét Robert Merle könyve, a Mesterségem a halál, valamint a főszereplő, Rudolf Höss visszaemlékezései inspirálták – nem szívesen mondanám, hogy ihlették, ahhoz a szóhoz más hangulat társul. Akik ezt a hatalmas munkát elvégezték: Karácsony Gergely (teljes nevével szerepel a színlapon, de szeretném megkülönböztetni a régebb óta ismert főpolgármestertől) és a szintén színész, Nagy Márk, aki maga rendezte is a darabot.

Karácsony a gyermek Rudolf és apja alakját eleveníti meg elsőként – kezdetben nem is egészen érthető, miért menetel valami nagyon szűk terepen a lépéseket számlálva, de hamar kiderül, hogy alighanem test-karbantartó mozgást végez a cellájában. Akik a történelmet ismerik, minimum sejtik, hogy Höss a börtönbüntetését tölti, gondolkodik és emlékezik. Van mire emlékeznie, vallási fanatikus (és persze bigott) apja meg a vézna gyermekecske párbeszédeiből nő ki Rudolf ifjúsága, a szeretetre képtelen apa dörgedelmeivel.

Ennek alapján kezdjük sejteni, hogy honnan származik a majdani náci könyörtelensége. De még ez sem egészen igaz: követjük az ifjút Franciaországba („a bűn és romlottság gyalázatos fészkébe”) majd a Nagy Háborúba (vö. első világháború), ahonnan sebesülten de egy nővérke által „férfivá avatva” tér haza. És aztán felfedezi a náci pártot, önmagát, Hitlert meg a Mein Kampfot.

Voltaképpen itt vált át az életrajz riportázs-szerűvé és megszólal a történet hallgatósága is – megint csak a történelmet ismerők számára egyértelműen – Merle nagyinterjújává, ahol a kérdező a nürnbergi kihallgatótiszt, utóbb a bíró.

Közben végigjárjuk Höss katonai felemelkedésének stációit, azt, ahogy a Reichsführer (vagyis Himmler) kijelöli őt – látszólag meghagyva a választás lehetőségét – a koncentrációs táborok létesítésének szaktanácsadójává, ezt követően az auschwitzi halálgyár koncepciójának kidolgozójává, majd a tömeges megsemmisítés megvalósítójává.

A csaknem kétórás darab utolsó harmadában már egyre többször szólal meg az arctalan kérdező (kihallgató, ügyész, bíró). Nem véletlenül, hiszen magyarázatot keres arra, hogy ez a nagyon rosszul nevelt, de markánsan öntudatos fiú – mindig csak egy kicsit módosulva – hogyan válik tömeggyilkossá. Aki aztán csak egyszeres halállal, de kötélen végzi.

Karácsony Gergő számtalan szereplőt személyesít meg, a gyermeki kezdetektől a világháborús parancsnokán és neki munkát adó a tanyás gazdán át az életében meghatározó vagy fontos szerepet játszó nőkig. Ezek természetesen mind eltérő orgánummal (sőt, olykor némán) vannak jelen. Mégis a hangváltás mellett valami kevés mozgás, gesztus elevenné, létezővé teszi őket. Höss arcán széles érzelmi skálát látunk megjelenni, az alárendeltség érzetétől a fennhéjázó gőgig és az elvakult lelkesedésig. Karácsony arcán még többet, hiszen mások bőrébe is bújik. A legemlékezetesebb talán a sok közül a Reichsführer Himmler megformálása. Ezt az alakot ugyanis csupán egy elképesztően vékony fémkeretű szemüveg és egy cukrozott műmosoly teszi markánsan különbözővé számos korábbi, ordítozó bunkótól.

A színre vitelben kiemelkedő szerephez jutott a látvány. Nem csupán arról van szó, hogy Karácsony ruházatát, a szinte mindig viselt trikót és katonanadrágot és -bakancsot hol köpeny, hol valóságos zubbony vagy katonás szabású ing egészíti ki. De a monodrámában egy lapát és egy paróka lesz az odaadó kórházi nővérke, egy vállfán lógó női ruha meg egy horgolt kendő a feleség, a nácik elhurcolt „ellenségei” – vagyis a zsidók és mindenki, aki önállóan mer gondolkodni – egy ruhafogasra akasztott csíkos rabruha. A múló időt (is) az időnként felkapott különböző kofferek jelzik, a szögesdrótokat fényfüzér-tekercsek, a háttérbe halmozott lábbelik pedig „A munka szabaddá tesz” feliratú tábort. Virág Vivien kiváló munkája mindez, és ezért érdemel meg egy külön bekezdést. Hogy a fények gyakran kiemelő, máskor meg dramaturgiai elemként mutatkozó kezelése a rendező Nagy Márk elképzelése vagy közös munka, nem tudom – de szintén nagyon fontos és hangsúlyos.

És a legvégén értelmet nyer a sokszor említett 152 lépés is – ennyi a távolság a tábor kapujától a főteréig, ahol a legyilkolt milliókért Hösst a bitófa várta…

Túl azon, hogy a történet egy jobb sorsa érdemes gyermek útját követi az eltorzult lelkű apától a saját eltorzult lelkéig, két részlet is erős áthallásos hangsúlyt kapott a Karácsony Gergő és Nagy Márk által megalkotott és színre vitt darabban.

Az egyik, amikor Höss a Mein Kampf egy részletét olvassa, éppen ott, ahol a diktatúra működtetése és ellenségképzésének technikája kerül szóba. A másik pedig, amikor Hössnek feltűnik, hogy a politikai elit dúskál mindenféle javakban, miközben a nép éhezik…

A Karinthy kis méretű stúdiószínházának alig ötven nézője pedig arra figyel fel, hogy a történelem vissza-visszakanyarodik, és a becstelenségek megismétlődnek.

Fotók: Gergely Bea

* A címet Franz Kafkától kölcsönöztem

A monodráma forrásai:

Robert Merle:
Mesterségem a halál.
Helikon Kiadó, 2022

Rudolf Höss:
Auschwitz parancsnoka voltam.
Jaffa Kiadó, 2017, 2020